Kezdőlap » x-demokrata » A bársonyos forradalom
Rendőrök előtt térdelő tüntetők Prágában, 1989. november 19-én #moszkvater

A bársonyos forradalom

Éppen harminc esztendővel ezelőtt, 1989. november 17-én egy engedélyezett prágai diáktüntetés hatalmas rendszerellenes megmozdulássá vált, ami kiindulópontja lett a kommunista Csehszlovákia bukásának.

Rendőrök előtt térdelő tüntetők Prágában, 1989. november 19-én #moszkvater
Rendőrök előtt térdelő tüntetők Prágában, 1989. november 19-én
Fotó:EUROPRESS/LUBOMIR KOTEK/AFP

Ki hitte volna azt, hogy kevesebb, mint három évtized elég lesz ahhoz, hogy Csehország lakossága már ne a megújulást, az ördögtől való szabadulást lássák abban az úgynevezett bársonyos forradalomban, amely a 1989. november 17-i diáktüntetéssel indult. Pontosan harminc esztendeje ugyanis a csehszlovák pártvezetők nem gondolták, hogy a nemzetközi diáknap alkalmából rendezett, és éppen ezért engedélyezett megmozdulás a rendszerváltás kiindulópontjává válik. Az esemény rendszerellenes tüntetéssé változott, melynek résztvevői gyökeres politikai változásokat, új kormányt, szabad választásokat, a vezetők távozását követelték. Mit kaptak válaszul? Nos, rendőri brutalitást gumibot és kutyák formájában.

„Akkor ez olyan folyamatot indított el, ami a kommunista rezsim bukásához, majd közvetve a csehszlovák állam megszűnéséhez vezetett”

Ám nem telt el harminc év, és kiderült, a csehek – elsősorban a negyven felettiek – elkezdtek nosztalgiával gondolni a szocialista érára. A Post Bellum cseh civil szervezet 2013-ban nyilvánosságra került közvélemény-kutatása szerint a középkorú, vagy annál idősebb csehek csaknem negyven százaléka gondolja, hogy a szocialista rendszer idejében jobb volt. És ami még ennél is meglepőbb, hogy alig több mint harmaduk – a 40 év fölöttiek 36 százaléka – tekint pozitív fejleményként a „bársonyos forradalomra”. Az 1989. novemberi események pozitív megítélése elsősorban a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között magas (57 százalék), míg az alapfokú iskolát végzők között ez a szám már csak 22 százalék.

Egy két évvel ezelőtti felmérés – a STEM prágai közvélemény-kutató intézet készítette – szerint a csak általános iskolát végzettek 52 százaléka látta jobbnak az előző rendszert, és a teljes lakosságra vonatkozóan is valamivel 40 százalék alatt volt rendszerváltást elítélők száma. Elsősorban a mindenkinek volt munkája érv hangzott el magyarázatként, de a képzeletbeli dobogóra a nagyobb szociális biztonság és az emberek egymás iránti kulturáltabb viselkedése fért fel. Arra a kérdésre 41 százalék nem válaszolt, hogy mi volt a szocializmus legnagyobb bűne, ugyanakkor a megkérdezettek 7 százaléka szerint a kommunizmusnak nem is voltak bűnei. És ami egészen döbbenetes adat, hogy

„a „bársonyos forradalmat” csupán a csehek 28 százaléka ünnepli meg, 72 százalékuk nem”

De nézzük, mit is nevez az utókor „bársonyos forradalomnak”, vagy, ahogy a Wikipédia írja, csehül sametová revolucének, míg szlovákul nežná revolúciának. Nos, a történetírás az 1989. november 17-e és december 29-e között lezajlott folyamatot nevezi „bársonyos forradalomnak”, amely időszak alatt Csehszlovákiában a hatalmat Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) viszonylag békés keretek között átadta az emberjogi mozgalmaknak. Ám sokan vallják, a harminc évvel ezelőtt lejátszódott eseményeknek az alapját egy másfél évvel korábbi megmozdulás, az úgynevezett Gyertyás tüntetés adta.

„A Pozsonyi nagypénteknek is hívott eseményen 1988. március 25-én a pozsonyi Hviezdoslav téren békés felvonulást szerveztek a vallási és polgári szabadságjogokért, valamint a püspöki székek betöltéséért, ugyanis a csehszlovák pártvezetők elutasították a Vatikán által kinevezett egyházi vezetőket”

Az állam alaposan felkészült a megmozdulás kordában tartására, hiszen a szervezők közül többeket fogva tartottak, hogy ne tudjanak a felvonuláson részt venni, valamint két püspököt házi őrizet alá helyeztek. A felvonulás rendőri brutalitással ért véget, ugyanis a gyertyát gyújtó és imádkozó, éneklő, mintegy 3-4 ezer fős tömeget a fennmaradt adatok alapján mintegy 950 fős rendőr és titkosszolgálati funkcionárius vízágyúk, könnygáz és gumibotok bevetésével szétkergette. 126 személyt és további 12 külföldi állampolgárt letartóztattak. A szabad világ elítélte a történteket, míg az állami propaganda próbálta eltussolni az ügyet, és manapság már egyre több történész a „bársonyos forradalom” előhírnökének tartja a megmozdulást.

A sorozatos tüntetések már 1989. augusztusában elkezdődtek Csehszlovákia szerte, a legnagyobbak Prágában és Brnoban voltak, és az állambiztonsági erők egyre kevésbé tudtak fellépni ellenük. Ráadásul a tüntetők virággal a kezükben álltak szemben a felfegyverzett rendőrökkel. Ugyanakkor, amíg a Mihail Gorbacsov által meghirdetett glasznoszty és peresztrojka miatt mindenhol repedezett és kimúlni látszott a kommunista rendszer, addig a Milos Jakes főtitkár vezette Csehszlovák Kommunista Párt ragaszkodott a szocializmus dogmáihoz, abszolút idegenkedve kezelte a különböző reformokat. Ám a kiszabadult szellemet már nem lehetett visszatuszkolni a palackba, és a rendszer bukását már csak ideig óráig lehetett elhúzni.

A pártvezetők és hűséges kiszolgálóik azonban nem adták könnyen magukat, és az egyre sűrűbb tüntetéseket brutálisan szétverték. Mint például azt a prágai Vencel téren tartott megemlékezést 1989. január 15-én, ahol arra a Jan Palachra emlékeztek, aki a “prágai tavasz” leverése után tiltakozásul az önkéntes tűzhalált választotta. A rendőrség gumibotokkal, könnygázzal, rendőrkutyákkal támadt a tömegre, mintegy 800 embert letartóztatott, köztük Václav Havel drámaírót, a Charta ’77 egyik vezetőjét. Ugyancsak szétverette a rezsim az 1968-as bevonulásra emlékező augusztus 21-i, 3000 fős prágai megmozdulást, amely után összesen 320 csehszlovák és 58 külföldi – közte 9 magyar – állampolgárt vett őrizetbe. Ám már mindenki tudta, a kommunista rendszer napjai meg vannak számlálva.

És eljött 1989. november 17-e, és az a bizonyos diáktüntetés, amelynek résztvevői gyökeres politikai változásokat, új kormányt, szabad választásokat, a vezetők távozását követelték, válaszként gumibotot kaptak és kutyákat engedtek rájuk. Mindenesetre ennek a megmozdulásnak az értékelése is számos vitát robbantott ki azóta is. A prágai rendőrségi beavatkozás minősítésére elterjedt „mészárlás” kifejezést már korábban többen is vitatták. Hangsúlyozták, hogy ez nagy túlzás, hiszen akkor senki nem halt meg, senki nem szenvedett súlyos sérülést. Közéjük tartozott maga a cseh államfő is.

„A mészárlás egy halom halottat, a mészárlás pataknyi vért jelent. Ne túlozzunk, nehogy meghamisítsuk történelmünket”

 – jelentette ki Milos Zeman egy 2017-es sajtótájékoztatón, majd hozzátette, ez a megmozdulás és a karhatalom fellépése semmiben nem különbözött az akkoriban zajló több más tüntetéshez képest. Ráadásul olyan dokumentumok is előkerültek, hogy a rendőri erők arra kaptak utasítást, hogy a tüntetők ellen nem szabad erőszakot alkalmazni. Máig nincs arra nézve semmilyen adat, vajon ennek ellenére miért léptek fel brutálisan a tüntetők ellen.

1989. november 17-én, péntek este, tehát egy hivatalosan engedélyezett diáknagygyűlés volt a prágai Albertovban, amelyet az állami ifjúsági szövetség szervezett, és a szervezők megegyeztek a pártvezetőkkel, hogy a diákok semmiképpen sem vonulnak a Vencel-térre. Ehhez képest a megemlékezés szinte percek alatt rendszerellenes tüntetéssé változott, és ahelyett, hogy a Vysehradon lévő nemzeti sírkertben tartott koszorúzás után véget ért volna a megmozdulás, egy bizonyos Ludvík Zifcák egyetemista az élére állt a menetnek, és a városközpont felé vitte a tömeget, amely aztán a Nemzeti Színház közelében szembe találta magát a rendőrkordonnal.

Zifcákról aztán kiderült, hogy az Állambiztonsági Szolgálat (StB) ügynöke volt, aki már hónapok óta a diákok körében tevékenykedett. Ráadásul a rendőri attak alatt a földre esett, vagy egyszerűen csak levetette magát, és néhány percig mozdulatlanul feküdt a földön. Ezt televíziósok rögzítették, el is terjedt annak a híre, hogy a rendőrök egy diákot agyonvertek. Noha kiderült később, hogy erről szó sincsen, innentől kezdve a kocka el volt vetve.

Zifcák ugyan nem túl beszédes a harminc évvel korábbi eseményekkel kapcsolatban, de az állambiztonsági múltját nyíltan vállalta mindig is, és azt hangoztatta, hogy az állambiztonság segítsége nélkül „bársonyos forradalom” sem lett volna. Igaz, ők nem teljes rendszerváltást, hanem csak bizonyos reformok bevezetését szerették volna.

„Nem az volt a cél, hogy a szocialista rendszert kapitalistára változtassuk, hanem olyan változások elérése, amelyek jólétet biztosítottak volna az akkori rendszeren belül. Csak a naivak gondolhatják azt, hogy egy nem egészen ezer személyt számláló ellenzéki csoport képes volt megdönteni az akkori Csehszlovákia politikai rendszerét”

– jelentette ki Zifcák a Zivot című szlovák társadalompolitikai hetilapnak. A rohamrendőrök beavatkozása az egész országban és világszerte óriási felháborodást váltott ki. Mondhatni, ez volt az igazi fordulópont. Egymást követték a tüntetések, amelyeken immár többpártrendszert, szabad választásokat, társadalmi párbeszédet követeltek és az erőszak felelőseinek megbüntetését. Még november 17-én Prágában Havel vezetésével megalakult a Polgári Fórum (OF), és 1989. november 18-án megalakították a Civil Fórumot, amibe bekerültek a Charta ’77 mozgalom emberjogi vezetői is.

A Fórum célja az volt, hogy összefogja és megszervezze a különböző ellenzéki csoportokat, és hogy a kormánnyal tárgyalásokba kezdjen. A tüntetések hatására november 24-én lemondott a CSKP vezetősége, az új vezetés pedig elhatárolta magát az 1968-as intervenciótól és a sztálini modelltől. 26-án a Polgári Fórum felhívására 750 ezres tömeg demonstrált a Vencel téren, 27-én kétórás országos általános sztrájkot tartottak. A régi kormányzat mindenféle társadalmi támogató bázis nélkül maradt.

Václav Havel beszéde a tömeg előtt 1989. november 24-én Prágában #moszkvater
Václav Havel beszéde a tömeg előtt 1989. november 24-én Prágában
Fotó:EUROPRESS/LUBOMIR KOTEK/AFP

A szövetségi parlament november 29-én törölte az alkotmányból a párt vezető szerepére vonatkozó cikkelyt. December 6-án lefegyverezték a munkásőrséget, majd egy nappal később lemondott Ladislav Adamec kormányfő, míg a CSKP vezetése kizárta a pártból a korábbi főtitkárt, Milos Jakest. December 10-én megalakult a Nyilvánosság az Erőszak Ellen politikusa, Marián Calfa által vezetett új kormánya, amely 1948 óta az első olyan kabinet volt Csehszlovákiában, amelyben kisebbségben voltak a kommunisták. És a „bársonyos forradalom” zárásaként december 28-án Alexander Dubček lett a parlament elnöke, Václav Havel pedig köztársasági elnök. Amikor 1990. június 8–9-én megtartották a szabad választásokat, az urnákhoz járuló emberek megerősítették a bársonyos forradalom vezetőit a hatalomban. Csehszlovákiában vérontás nélkül győzött a „bársonyos forradalom”.

Mint utólag kiderült a prágai Totalitárius Rendszereket Tanulmányozó Intézet (ÚSTR) által nyilvánosságra hozott dokumentumokból, ha fegyveres összecsapásra került volna sor a rezsim és az ellenzék között, az országban állomásozó szovjet katonai egységek – mintegy 70 ezer fős hadsereg – a reformokat követelők mellett avatkoztak volna be az eseményekbe.

„Viszonylag hosszú idő elteltével megállapíthatjuk, hogy ez beleillik azon információk körébe, amelyeket Oroszországban már nyilvánosságra hoztak. Más anyagokból is köztudott, hogy a szovjeteknek érdekük volt változásokat elérni Csehszlovákiában” – mondta a cseh köztelevízióban Pavel  Zácek történész, valamint Milan Hulík, a parlamenti vizsgálóbizottság egykori tagja. Ugyanakkor több történész és akkori politikus nem hiszi, hogy a szovjetek valóban az ellenzék oldalán avatkoztak volna be a csehszlovákiai fejleményekbe. „Gorbacsov már jóval előtte, legalább másfél évvel korábban jelezte, hogy a szovjetek részéről kizárt bármiféle beavatkozás” – nyilatkozta ugyanott egy másik műsorban Tomás Vilímek, a Cseh Tudományos Akadémia kortárs történeti intézetének kutatója.

„Azonban hamar kiderült, hogy a rendszerváltás egyben Csehszlovákia megszűnését is meghozta, ugyanis 1992. december 31-én szűnt meg az 1918 óta létező állam, melynek helyét 1993. január 1-jén az önálló Csehország és Szlovákia vették át”

Ugyanis már az első választások után, a rendszerváltás mámorának csökkenését követően nemcsak a gazdasági problémák törtek felszínre, hanem a csehek és a szlovákok közti ellentétek szinte minden kérdésben. Ez azonnal megmutatkozott az állam nevének írásában 1990 tavaszán. A cseh területeken Csehszlovák Szövetségi Köztársaság volt a helyes írásmód, míg szlovák oldalon Cseh-szlovák Szövetségi Köztársaság. Ennek az áldatlan állapotnak aztán 1990. április 20-án vetettek véget, amikor is megegyeztek Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság elnevezésben. Egyre jobban megerősödtek a nacionalisták – elsősorban a szlovákok körében, akik a szlovákot tették meg a hivatalos nyelvvé a területükön –, és egyre erősebbek lettek a függetlenséget követelő hangok is Pozsony felől.

Ám amíg a cseheknél a jobboldali-konzervatív, szorosabb föderációt kívánó pártok győztek a választásokon, addig Szlovákiában Meciar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma (HZDS). A két kormányfő, Václav Klaus és Vladimír Meciar azonnal tárgyalásokat kezdett, és 1990. július 24-én megegyeztek abban, hogy 1993. január 1-én megszűnik Csehszlovákia és létrejön Csehország és Szlovákia. Menet közben lemondott a szétválást ellenző Václav Havel államfő. Törvény született a csehszlovák haderő és hadfelszerelés 2:1 arányú felosztásáról, valamint a szövetségi vagyon megosztásáról. A két tagköztársaság jelképeit tartalmazó csehszlovák címerből a csehek az oroszlánt, a szlovákok a kettős keresztet tartották meg, míg az államhatárt a közös belső határ mentén jelölték ki.

Forrás:
Jan Palmowski: Világtörténeti lexikon (2004)
MTVA Sajtóadatbank
A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona: Csehszlovákia megalakulásától napjainkig
Csehszlovákia története