Az orosz emigráció tudományos fővárosa a két világháború között Prága lett, az orosz életet Csehországban azonban ma már sokkal inkább a turisták jelentik

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

A bolsevik hatalomátvételt és a több évig tartó véres polgárháborút követően politikai meggyőződése, társadalmi hovatartozása vagy a harcok fenyegető közelsége okán az Orosz Birodalom milliónyi lakója volt kénytelen elhagyni otthonát. Az 1920-as évek elejére világszerte népes orosz kolóniák jöttek létre, amelyek fő jellemzői a pezsgő kulturális élet, az elképesztően színes politikai paletta, és természetesen a gazdasági nehézségek voltak. A másik, határon túli Oroszország központjaivá olyan európai fővárosok váltak, mint Párizs, Berlin, Prága vagy Belgrád, de népes orosz közösség jött létre a mandzsúriai Harbin városában is.

„Az orosz menekültek megjelenése természetesen fejfájást okozott az európai államok vezetőinek, és a humanitárius kérdéseken túl politikai választás elé is állította őket”

A fehér mozgalom veresége és az intervenció kudarca után a szovjet hatalom nemzetközi pozíciói is erősödni kezdtek, Moszkva pedig nem nézte jó szemmel az emigránsok szervezkedéseit. Törökországból is távozniuk kellett a szovjetbarát nacionalista kormányzat nyomására, de a berlini emigráció megfogyatkozásához is hozzájárult a rapallói egyezményt követő szovjet-német közeledés. Az emigráció politikai központjává Párizs vált, amely gazdasági lehetőségei okán is az orosz emigránsok vonzó célpontja volt mindvégig a két világháború között.

„A másik Oroszország tudományos fővárosa azonban Prága lett, aminek oka a csehszlovák kormányzat által meghirdetett Orosz Segélyakció volt”

Az Orosz Segélyakció (Ruska Akce) szociális támogatások, ösztöndíjak, kulturális és oktatási intézmények finanszírozásának együttesét jelentette, célja pedig egy olyan, demokratikus elveket valló orosz elit kiépítése volt, amely a kommunista rendszer bukását követően átveheti az ország irányítását. A 20. század elején – illetve 1968 előtt szinte mindig – a cseh társadalomban oroszbarát hangulat uralkodott. Olyannyira, hogy sokan az oroszoktól várták, hogy felszabadítják a cseheket, illetve általában a Monarchia szláv népeit a Habsburg/német elnyomás alól.

„A cseh/csehszlovák függetlenségi törekvések két kiemelkedő alakja, Tomáš Masaryk és Karel Kramář egymástól eltérő állásponton voltak az orosz kérdéssel kapcsolatban”

Ugyan Masaryk is kénytelen volt számolni Oroszország befolyásával, a nyugati demokráciák híveként annak autoriter berendezkedését elvetette, és az első világháború idején is elsősorban a nyugati államoktól várta a segítséget. Kramář ezzel szemben konzervatív, pánszláv nézeteket képviselt, és egy az orosz cárok fennhatósága alatt álló Csehszlovákia elképzelését is támogatta volna. Masaryk nem utasította el teljesen az oroszországi forradalmakat sem, és a bolsevik rezsim fokozatos demokratizálódását várta – ez volt az Orosz Segélyakció koncepciójának is az alapja. Kramar ezzel szemben az intervenció híve volt.

„Kettejük szembenálló nézetei kapcsán talán nem elhanyagolható, hogy Masaryk felesége az amerikai szocialista Charlotte Garrigue, míg Kramářé az orosz nemesi származású Nagyezsda Hludova-Abrikoszova volt”

Az események menete Masaryk elképzeléseinek kedvezett, Kramář fokozatosan kiszorult a hatalomból, és így a csehszlovák kormány támogatása is a monarchisták helyett az eszereknek (szociálforradalmárok) és más, baloldalibb, demokratikus csoportoknak jutott.

Bár a prágai orosz politikai életben a baloldali erők domináltak, a város, mint említettük, inkább tudományos központként vívott ki fontos helyet a két világháború közti emigrációban. Prágában önálló Orosz Jogi Kar működött, létrejött egy Orosz Népi Egyetem a cseh intézményekben tanuló orosz diákoknak, de Jan Amos Komensky nevét viselő Orosz Pedagógiai Intézetet is létrehoztak. Prágában adták ki az orosz emigráció legfontosabb mezőgazdasági szaklapját, a Gazdát (Hozjajin), valamint az Orosz Iskola a Határon Túl (Russzkaja skola za rubezsom) című pedagógiai szaklapot, amely szintén a legjelentősebb volt a maga nemében.

„Prágában jött létre ezen kívül az Orosz Határon Túli Történelmi Levéltár (Russzkij zagranyicsnij isztoricseszkij arhiv), amely az emigrációban keletkezett tetemes mennyiségű iratállomány kezelését volt hivatott ellátni”

Nem csupán az emigránsok személyes hagyatékához tartozó dokumentumokat és a szervezetek archívumait gyűjtötték egybe, de lehetőség szerint minden emigráns folyóirat eljuttatta kiadványai egy-egy példányát Prágába. A csehszlovák külügyminisztérium felügyelete alá tartozó intézmény először a prágai várnegyedben található Toszkánai Palotában kapott helyet. 1945-ben, a szovjet bevonulás után a csehszlovák kormányzat a Szovjetuniónak „ajándékozta” az archívum levéltári részét. A folyóirattári anyag, így szinte a teljes két világháború közötti emigráns sajtó mai napig megtalálható a Szláv Könyvtár állományában, a Prága központjában álló Klementinum épületében.

A szovjetek 1945-ben nem csak a levéltári anyagokat vitték magukkal. A Prága Bubeneč nevű városrészében található egykori orosz Professzorok Házának falán elhelyezett tábla emlékezteti a járókelőket arra, hogy a házban élő orosz értelmiségiek többségét 1945-ben a Szovjetunióban lévő lágerekbe hurcolták, Prágában hagyott családjukat pedig kitelepítették otthonaikból az elkövetkező években. A háborút követően Rooseveltről elnevezett utcában található épületet 1924-25-ben az Orosz-Cseh Professzori Építkezési és Lakhatási Társaság építtette, a második világháborút követően pedig egy apró kis házi templomot alakítottak ki alagsorában a prágai orosz pravoszláv istentiszteletek megtartása érdekében.

Ebben a házban élt családjával Pjotr Szavickij földrajztudós is, az Eurázsia-eszme egyik atyja, akit 1945-ben szintén Mordóviába hurcoltak a SZMERS, a szovjet kémelhárítás emberei. Annak ellenére, hogy a világháború idején megtagadta a németekkel való együttműködést, 10 év munkaszolgálatra ítélték a polgárháborúban való részvétele miatt. 1956-ban térhetett vissza Prágába.

„Az ő és családja története jól ábrázolja a szovjet ellenőrzés alá került területek élő orosz emigránsok helyzetének nehézségét”

Szavickij lágerélményeit feldolgozó versei 1960-ban jelentek meg nyugaton, P. Vosztokov álnéven, amiért ezúttal a csehszlovák hatóságok figyelmét vonta magára az idős gondolkodó. Letartóztatták, és bár a nyugati tiltakozások nyomására végül kiengedték, fiai nem kapták meg a munkába álláshoz szükséges engedélyeket. Kisebbik fia, Ivan Szavickij végül barátai segítségével egy orosz emigráns számára testhezálló munkát kapott. A Szláv Könyvtár dolgozója, ezen kívül a csehszlovák-szovjet baráti társaság vezetője lett. Rövidesen jött azonban a prágai tavasz, Ivan Szavickij pedig „új” hazája pártjára állt – ami persze relatív, hisz ő már Csehszlovákiában született és nőtt fel –, és az országból való távozásra buzdította a szovjet csapatokat. A megszállást követő „normalizáció” időszakában Ivan Szavickij teljesen elfordult az orosz kultúrától, a rendszerváltozást követően azonban újabb fordulat állt be gyökereihez való viszonyában. A csehszlovákiai orosz emigráció egyik elismert kutatója lett.

Apja, Pjotr Szavickij még a prágai tavasz idején elhunyt, és az Olšany temetőben helyezték végső nyugalomra. A temető pravoszláv részlege a régi orosz emigráció igazi mementója. Az orosz életet Prágában és egész Csehországban ma már sokkal inkább a turisták jelentik.

A szerző a prágai emigrációval kapcsolatos kutatásait az International Visegrad Fund támogatásával valósíthatta meg.