Kezdőlap » Fókuszban » „Ne sírj értem Balkán…”
Ante Pavelic #moszkvater

„Ne sírj értem Balkán…”

130 évvel ezelőtt született a horvát usztasa mozgalom megalapítója Ante Pavelić, aki a horvátországi hóhér szerepétől egészen az argentin Juan Perón biztonsági tanácsadói posztjáig jutott.

Ante Pavelic #moszkvater
Ante Pavelic

Úgy tűnik, hiába tapad százezrek vére a kezéhez, a boszniai Bradinában 1889. július 14-én született Ante Pavelić  tevékenysége mindmáig élénken foglalkoztatja a horvát társadalmat. A szélsőségesek nemzeti hőst, még mindig a poglavnikot, azaz a legfőbb vezetőt látják benne. Azt, aki Benito Mussolini hathatós támogatásával 1929-ben megalapította az usztasa mozgalmat, vagyis a Horvát Felkelők Forradalmi Szervezetét (Ustaša Hrvatska Revolucionarna Organizacija).

„Sokan a független horvát állam jelképeként is emlegetik, és az 1990-es években zajló balkáni háborúban a horvát erők számos katonája pozitív hangon említette”

Pavelić szülei nem boszniai horvátok voltak, ugyanis vasúti munkás édesapja, Mile Pavelić és édesanyja Marija Šojat a horvátországi bunyevácok lakta Kriviput községből telepedtek át a szomszédos országba. Ante Pavelić a boszniai Travnikban végezte elemi tanulmányait, aztán a horvátországi Zengg jezsuita szemináriumába került. Jogot tanult a zágrábi egyetemen, majd ugyanitt ügyvédként helyezkedett el.

Fiatalon csatlakozott a nemzeti Horvát Jogok Pártjához (HSP), amely a horvát függetlenségért harcolt, majd a párt felbomlása után Pavelić egy Josip Frank által vezetett utódpárthoz csatlakozott, ami a „tiszta” Jogok Pártjának vallotta magát, 1919-től a párt titkára lett. Pavelić saját bevallása szerint egy olyan szabad és független horvát államban hitt, amely a horvát nép teljes etnikai és történelmi területét magában foglalja. Amikor megalakult előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től Jugoszlávia,

„Pavelić elképzelései szerint kommunizmus, a zsidók és a nemzetközi szabadkőművesség mellé a szerbiai kormány is felsorakozott az önálló Horvátország halálos ellenfelei közé”

1927-ben a HSP frankista frakciójának képviselőjeként Ante Pavelić Zágráb városi önkormányzatának tagja lett. Az országos választásokon Zágráb körzetében a horvát blokk két széket nyert a jugoszláv parlamentben, melyek egyike Pavelićé lett. Még ebben az évben a HSP frankista szekciójának alelnökévé választották. 1929-ben, a „királyi diktatúra” bevezetése után Pavelić számos más horvát politikushoz hasonlóan emigrált. Ezután távollétében halálra ítélték a bolgár és macedón terroristák szerbellenes demonstrációiban való részvétele miatt. Amikor bemutatták Benito Mussolininak, már ő állt a Horvát Ifjúsági Mozgalom élén, majd a fasiszta vezér invitálására Olaszországba tette át a székhelyét, ahol hozzálátott a Horvát Ifjúsági Mozgalom átszervezéséhez, aminek eredményeképpen megszületett a militáns usztasa (ustaša = felkelés) függetlenségi mozgalom.

„Olaszországtól táborhelyeket, védelmet és pénzügyi támogatást kaptak, emellett a magyar kormány és később a náci Németország is támogatta őket”

Hamarosan terrorcselekményeket kezdtek végrehajtani Jugoszláviában. Legnagyobb akciójuk az ún. Lika-felkelés volt Dalmáciában, valamint Sándor király megölése volt 1934. október 14-én Marseille-ben. Olaszországban a merénylet után letartóztatták az usztasa vezérkart, de kiadatásukat megtagadták, majd néhány hónap után szabadlábra helyezték őket.

Miután a németek 1941. április 6-án megtámadták Jugoszláviát, Pavelić megragadta az alkalmat. Olaszországból rádión szólította fel a horvát katonákat a parancsmegtagadásra, a szerbek elleni harcra, hangsúlyozva, hogy „német és olasz szövetségeseinkkel vállvetve” kell harcolniuk. A németek április 10-én szállták meg Zágrábot, ahol az usztasák helyi vezetője, Pavelić helyettese, Slavko Kvaternik még aznap kikiáltotta a Független Horvátország megalakulását, amely azonnal magába olvasztotta Bosznia-Hercegovinát is. Majd amikor április 15-én, 12 év emigráció után Pavelić is visszatért, akkor Mussolini sürgetésére Hitler Németországa elismerte Pavelićet az önálló horvát királyság poglavnikjának, azaz legfőbb vezetőjének.

Pavelić első hivatalos útja Rómába vezetett, ahol a Duce mellett XII. Piusz pápa fogadta őt a Vatikánban. Annak ellenére, hogy Horvát Szabad Államot hivatalosan az egyházi állam nem is ismerte el hivatalosan. Ugyanebben az évben maga Hitler is fogadta Pavelićet, és beleegyezett abba, hogy a németek által közvetlenül igazgatott területekről horvátokat és szlovénokat telepítsen a szerbek helyére. Több sem kellett a legfőbb vezetőnek, azonnal bejelentette, hogy

„kormányzatának fő célja egy „tiszta” Horvátország az „idegen elemek” eltüntetése árán történő létrehozása, valamint az, hogy a faji megkülönböztetés mellett a vallási különbséget is jelentős szerepet játszanak majd a nemzet életében”

Az usztasa mozgalmon kívül felszámoltatott minden politikai pártot, vezetőiket letartóztatták és táborokba hurcolták, vagy egyszerűen meggyilkolták. A rezsim maradéktalanul kiszolgálta a német és olasz elképzeléseket, a horvát állam csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez és 1941 decemberében hadat üzent az Egyesült Államoknak és Nagy Britanniának. Az usztasák a történelmi hagyományok felélesztésével akarták stabilizálni uralmukat, ezért visszaállították a királyságot. A trónra egy olasz herceg került, aki a 10. századi horvát uralkodó nyomán felvette a II. Tomiszláv nevet. Uralkodása azonban csak névleges volt, mindössze egyszer látogatott el Horvátországba.

Az usztasa Horvátország 6,3 millió lakosának több mint fele, 3,3 millió horvát volt, míg a legnagyobb kisebbséget az 1,9 milliós szerbség alkotta. De mintegy 700 ezer boszniai muszlim, 150 ezer német, 40-45 ezer zsidó, és 30 ezer roma is itt élt. Az etnikai homogenizációra törekvő usztasák jellemzésére álljon itt az oktatási miniszterük Mile Budak kijelentése, miszerint

„a kérdést hamar megoldják, hiszen a kisebbségek számára van három millió golyójuk”

Pavelić a térség legbrutálisabb uralmát vezette be, és minisztere szavait gyakorlatba átültetve az állami kisebbség- és népesedéspolitika legfontosabb eszközévé az etnikai tisztogatást, a terrort és népirtást tette. Az usztasák a katolikus egyház segítségével megkezdték a szerb ortodoxok kényszerű átkeresztelését. Aki ellenállt, azt megölték. A szerbek jártak a legrosszabbul, és a szerb értelmiség tagjaitól gyakran még az átkeresztelkedés lehetőségét is megtagadták, és azonnal meggyilkolták őket.

Pavelić állama számos koncentrációs tábort állított fel 1941 és 1945 között, hogy elkülönítse és legyilkolja a nem kívánatos szerb, zsidó, roma, muszlim kisebbségekhez tartozókat. A rezsim vélt vagy valós politikai ellenfeleit szintén koncentrációs táborokba zárták. Az első táborokat Koprivnicán, Pag szigetén, Jadovno és Kruščicán állították fel. A legnagyobb táborkomplexum a Száva folyó partján elterülő Jasenovac volt. A láger öt, 1941-1942-ben létrehozott altáborból állt, a bánásmód brutális volt. A foglyokat vascsövekkel és korbáccsal verték, éheztették, kényszermunkára hajtották. Ezrek haltak meg különböző betegségekben. A csoportos kivégzések mindennaposak voltak. Az áldozatokat felakasztották, a Szávába fojtották, másokat agyonlőttek, élve elégettek, lefejeztek, vagy kalapáccsal vertek agyon. A fennmaradt dokumentumokból kiderült, hogy

„1942 augusztusában az usztasa őrök fogadásból gyilkossági versenyt rendeztek, és a győztes állítólag 1360 ember torkát vágta el”

Amikor egy fogoly nem volt hajlandó Pavelićet éltetni, kiszúrták a szemét, levágták a fülét és az orrát, kitépték a nyelvét, majd átvágták a torkát.

Ezzel párhuzamosan beindult az etnikai tisztogatás is. A szerb falvakat felégették, a lakosokat kifosztották, megölték, vagy Szerbiába űzték. Mivel az usztasák elégették a tábori dokumentáció nagy részét, az áldozatok számát nehéz pontosan megállapítani.

„A mészárlás még a nácikat is megdöbbentette”

Egy 1942-es Gestapo-jelentés szerint „az Usztasa bestiális tetteket követ el nem csak a katonakorú férfiak, de különösen a védtelen öregek, nők és gyermekek ellen.” Becslések szerint 1941 és 1945 között az usztasák mintegy 300 ezer szerbet megöltek, 200-250 ezret erőszakosan katolikus hitre térítettek, további 120-180 ezret elűztek, vagy deportáltak. A muszlim áldozatok számáról nincs megbízható adatunk, míg a becslések szerint mintegy 27-28 ezer cigányt, valamint 20-25 ezer zsidót öltek meg.

Amikor Tito partizánjai, valamint a Vörös Hadsereg egységei 1945. április 6-án eljutottak Szarajevóba, az usztasa vezetők – köztük Ante Pavelić – menekülni kezdtek. A poglavnik (legfőbb vezető) április 15-én  Ausztriába, majd onnan Olaszországba menekült, ahol Rómában bujdosott. Az amerikai titkosszolgálat, a CIA egy dokumentuma szerint ebben a Vatikán bizonyos tagjai segítették. Pavelić fél év múlva Argentínába távozott, és Buenos Airesben újjászervezte az emigráns usztasák mozgalmát (Hrvatska Drzavotvorna Stranka) és Juan Domingo Perón diktatórikus hatalmú elnök biztonsági tanácsadója lett.

„Tito az argentin kormánytól követelte Pavelić kiadatását. Perón ezt megtagadta, így a jugoszláv titkosszolgálat 1957. április 9-én merényletet követett el ellene”

Az usztasa vezető ugyan túlélte a támadást, de súlyos sérüléseket szenvedett. A megrendült egészségű Pavelić a biztonságosabb francói Spanyolországban telepedett le a támadás után. 1959. december 28-án halt meg egy madridi német kórházban.