„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Csiki Attila írása a #moszkvater.com számára
I. Péter cár serege élén a Poltavai csatában, Alexander von Kotzebue festménye
Ez a cikk szorosan kapcsolódik az orosz fejedelemségek itáliai diplomáciai kapcsolatainak a kezdeteiről https://moszkvater.com/az-italiai-kapcsolatok-kezdetei/ és az orosz ortodox egyház Bizánctól történt függetlenné válásáról https://moszkvater.com/az-orosz-ortodox-egyhaz-fuggetlenedese-bizanctol/ szóló írásokhoz. Javaslom tehát előtte/mellette/közben azokat is elolvasni.
„A cár fogalma az orosz uralkodó címeként közkeletű kifejezés, de ahhoz, hogy egy állam Kelet-Európában a Balti-tengertől a Fekete-tengerig tartó hatalmas területen kialakuljon, egységesüljön, majd önállóságát és területi integritását a mongol, német, később litván törekvésekkel szemben megvédje, kellett hétszáz év”
Majd kellett hozzá Bizánc eleste, hogy a Rusz szervezettségében, katonai és politikai erejében annak helyére lépve ne csak törekvésként, hanem valóban átvegye Bizánc örökét. Majd újabb kétszáz év után – tekintve az orosz földek kiterjedését, és később megvalósult keleti terjeszkedését – I. (Nagy) Péter személyében olyan uralkodónak adjon teret, aki már ne is elégedjék meg a császári címmel (hiszen erről van szó, cár = caesar, azaz császár).
I. (Nagy) Péter az imperátori címet érezte magához valónak, s 1721-től hivatalosan ezt a címet használta. Emlékszünk, Rómában Octavianus (Augustus) is, majd az őt követő Claudius-dinasztia, majd a Flavius császárok is mind felvették Caius Julius Caesarnak a nemzetségen (Julius) belüli családnevét (ez a cognomen), kifejezve, hogy ugyanolyanok, mint volt a nagy Caius Julius Caesar. De hatalmát megszilárdítva már Augustus is érezte, hogy több kell ennél, olyan cím, megnevezés, amely kifejezi azt, hogy ő nem Caesar örököseként primus, hanem alanyi jogon az, aki ’megmondja, mikor van véradás.’ A római hadseregben használt imperator tisztult le ennek kifejezésére, amely az imperare = parancs(nok)olni igéből ered.
„I. (Nagy) Péter is többre vágyott, mint Bizánc örökében császár lenni. Ő Róma, a római imperátorok nagyságát kívánta. Életútját ismerve, kellő megalapozottsággal”
Oroszul nem tudóknak érdekesség, hogy az orosz nyelv uralkodni igeként – annyi más mellett szinonímaként – a cár szóból képzett szóalakú igét is használ (царить, царствовать).
Vegyük észre, hogy Novgorod alapítása (859), majd Kijev elfoglalása (882) időben egybeesik azzal, hogy más viking népek ugyanebben az időben Nyugat-Európát ostromolták. 839-ben a norvég konug, Torgszil lett Írország királya. Norvégok szálltak partra Angliában 865-ben, majd ostromolták meg Yorkot, s 845-ben, majd 40 év múlva 885-ben dánok szállták meg Párizst.
„Rurik és testvérei, no és harcostársai megjelenése a Ladoga-tó vizén nem önmagában értelmezendő, hanem ezzel az európai viking invázióval együtt”
A két fejlődés tehát összehasonlítható, egybevethető. Mindkettő sajátos és sok hasonlóság mellett gyakran más tényezők hatnak, s a történelmi tapasztalat más válaszokat ad.
„Minden oroszok cárja” a magyar terminus, de „egész oroszföld cárja” az eredeti. Elsőként nem IV. Iván, hanem már nagyapja, III. Iván használta, oklevelekben, magát az oszmánok által meghódított, így a keleti ortodoxia számára jelentősen lehanyatlott Bizánc örököseként megjelenítve, annak eleste (1453) után. Tette azt azért is, mert felesége Szófia Palaiologina az utolsó bizánci császár lánya volt, házasságuk szimbolikusan fejezte ki a két világ összeforradását.
„De IV. (Rettegett) Iván volt az, akit cárként nevezetten koronáztak uralkodóvá, s ebben nagy szerepe volt azoknak a különbségeknek, ami Moszkva geopolitikai jelentőségében az alatt a két emberöltő alatt bekövetkezett”
Az oroszföldre érkezett varégek északon a Ladoga-tó környékén építettek ki kereskedelmi lerakatokat, amelyek később városokká fejlődtek, ezek legnagyobbja, Novgorod lett a 9. század közepén a hatalmi központ. De a varégok – bár hajóval bárhová eljutottak, megtalálták az utat Konstantinápolyig is – alapvetően nem kereskedni érkeztek, hanem zsákmányt szerezni. A magyar történelem példáján – kalandozni. Ahogy láttuk a vikinges filmekben Párizs és London példáján, egyszerűen felhajóztak a folyókon a nagyobb zsákmányt ígérő városokig. E hajózási ismereteken épült ki a javarészt a Dnyeperre és mellékfolyóira épülő útvonaluk a Fekete-tengerhez, majd a Volgán a Kaszpi-tengerhez az arab kapcsolatokig, amiről Itt a #moszkvatér oldalain egy önálló cikk szól. https://moszkvater.com/olbia-azaz-uton-novgorodbol-bizancba/
„Azonban Novgorod messze volt Konstantinápolytól, ezért még a 9. század végén a kazároktól frissen elfoglalt Kijevbe helyezték a hatalmi központot. Ez a város lett a Kijevi Rusz központja, amely a mongolok dúlásig a legerősebb orosz állam, így a Rurik-dinasztia központja volt, uralkodója pedig a nagyfejedelmi címet viselte”
E kereskedelmi útvonalak rendszere átjárást tett lehetővé az erdőövezet és a sztyeppe között, egységes rendszerré fűzte össze az orosz síkságot. A kereskedelmi táborhelyek fokozatosan megerősített kereskedelmi gócpontokká, majd városokká alakultak. A történelemből ismert nagyobb városok az évszázadok során erősödtek meg, eltérő ütemben. Olyan jelentős, a XIII-XIV. században jelentős szerepet vivő városok, mint Vlagyimir (1108), Szuzdal (999), Rjazany (1095), mi több, Moszkva (1147) a IX-X. században, mikor a Kijevi Rusz indult, nem léteztek. Az 1113-1125 között írt, Kelet-Európa történetének a 850-1110 közötti időszakát tartalmazó (így Magyarország történelmének is fontos forrásaként is szolgáló) Nesztor-krónika fel is sorolja a legjelentősebbeket: Kijev, Perejaszlavl, Csernyigov, Szmolenszk, Ljubecs, Novgorod, Rosztov, Polock.
„Hasonló volt mindez a görög városok és diaszpóráik kapcsolatához. Telepesek újabb telepeket hoznak létre, annyi különbséggel, hogy itt a Rusz területén fejedelmi akarattal elrendelten, nem pedig különálló szűzföldeken, hanem a Rusz politikailag kontrollált területén”
Aztán az egyes fejedelmek – akik másod-, harmadszülött vagy sokadik gyermekként – apjuktól, a nagyfejedelemtől kaptak városokat, amelyeknek fejedelmeik lehettek, később önállósodtak, némelyikük a szenioritás elvén történt öröklési rend során a kijevi nagyfejedelmi székbe ülhetett át. A tapasztalatszerzés területén hasonló volt megfigyelhető az oszmán uralkodók gyakorlatában, akik fiaikat tartományaik élére helyezve figyelték ki képességeiket, hogy közülük nevezzék meg az utódjukat. Aki aztán trónra kerülve a sajátos oszmán szokás szerint végzett testvéreivel. A Ruszban ez nem történt, de a Ruszban azáltal, hogy önálló diszpozíciót kaptak ezekben a kisebb államokban, ahogy lenni szokott, hatalmi kérdésekben gyakran tört ki testvérháború, s ebben hol a tatárok, hol a litvánok, illetve az elején a XII. századik a magyar királyok segítségét is gyakran megkérték.
„Batu jóváhagyása elengedhetetlen volt a fejedelmi trónhoz fűződő jognak”
Létezett ugye a jarlik. Hogy mi ez? A XIII-XV. században, azaz a mongolok által alávetett időszakban a nagyfejedelmi cím örökléséhez szükség volt a Batu, illetve utódai által kiadott úgynevezett jarlikra, (ó-oroszul ярлыкъ), azaz engedélyre (káni oklevél). De ezt Karakorumban is jóvá kellett hagyni, azaz Batu engedélye nem volt garancia.
A két hatalmat ugyanakkor ki lehetett játszani egymással szemben. Ahogy a mongolok beleszóltak az orosz belügyekbe, azok pedig belegabalyodta a mongol belügyekbe. S ez olykor végzetes következménnyel járt. Emlékezzünk a Plano Carpini karakorumi követsége alkalmával az ott megmérgezett orosz fejedelemre (lásd: Az itáliai kapcsolatok kezdetei. De így járt maga II. Jaroszlav is, aki szintúgy Karakorumban, szintúgy méreg által végezte.
Három megerősödött fejedelemség közül volt várható, hogy Batu választ, kinek adja a nagyfejedelmi címet. A vlagyimir-szuzdali, a csernyigovi és a galíciai-volhíniai. Akik persze folyamatosan harcban álltak egymással.
„Batu a Kijev örökébe lépni vágyók közül az őt megkereső vlagyimiri fejedelemnek adta a nagyfejedelmi címet, azaz a nagyfejedelem innentől kezdve Vlagyimir-szuzdali nagyfejedelemként neveztetett”
A csernyigovi fejedelem Lengyelországba menekült Kijev eleste után, a galíciai pedig otthon maradt, bízva a Halics uralmáért a lengyelekkel és a magyarokkal folytatott háborúban győztes seregében. Az új nagyfejedelem II. Jaroszlav megkapta birtokul Kijevet is, ami különös tekintélyt adott, mivel Kijev volt, és maradt (még egy ideig) a metropólia központja, a metropolita székhelye. II. Jaroszlav szaraji látogatása, azaz az, hogy Batuhoz fordult, és nem ment Karakorumba, olyan politikai választás volt, amely évszázadokra határozta meg az orosz történelem menetét. Olyan jelentőségű volt ez, mint mikor I. Vlagyimir a bizánci kereszténységet választotta a nyugatival szemben.
„II. Jaroszlav választása azért lehetett sikeres, mert itt nemcsak a vlagyimir-szuzdali fejedelem választott, hanem Batu is, aki a vlagyimiri fejedelemre kívánt támaszkodni maga is, s tették ezt utódai a későbbi Aranyhorda nagykánjai”
A II. Jaroszlav kezdeményezte együttműködést fia Alekszandr Nyevszkij következetesen folytatta. Bár nem ő követte apját – itt még fényes példájaként a szeniorátusnak, apja öccse, III. Szvjatoszláv volt a nagyfejedelem két évig – nagyfejedelemként következetesen támogatta Batut. Döntésének leglényegesebb eleme nem a két mongol hatalmi központ, Szaraj és Karakorum közötti választás volt, hanem a mongolok és a pápaság, a Kelet és a Nyugat közti választás volt.
„A mongolok európai invázióját követően három politikai alternatíva közül választhattak a fejedelmek”
A győztesekkel való együttműködés, ezt választotta Vlagyimir-Szuzdal, a kompromisszumra, a mongolok és a Nyugat közti egyensúly megteremtésére való törekvés (A galíciai-volhíniai fejedelem élt ezzel), és a nyílt ellenállás, amelyhez előfeltételként a pápasággal kellett együttműködésben lenni. Ez utóbbit választotta a csernyigovi fejedelem, Mihály, aki a mongol invázió után az 1245-ben Lyonban tartott zsinatra küldte Péter (Pjotr) metropolitát. Az ő beszámolói alapján küldte IV. Ince az Itáliai kapcsolatok kezdetei cikkben tárgyalt keleti missziójára. S a metropolita nyugati útjáról értesültek a mongolok is, ezért kellett meghalnia a csernyigovi fejedelemnek (Szarajban Batu által), és – mivel értesültek arról is, hogy a valgyimir-szuzdali fejedelem a Plano Carpinivel történt találkozásakor diplomáciai okokból belegyezett a Rómával folytatott tárgyalások folytatásába – magának a vlagyimir-szuzdali immár nagyfejedelemnek Jaroszlavnak is (Karakorumban a nagykán által.)
A szervezettség, katonai potenciál önmagában nem elégséges egyenlő erejű államok közötti versengés eldöntésére. Ezek valamennyi fejedelem városában többé-kevésbé megvoltak. Kellett hozzá azonban még egy kis kurázsi. Mint tudjuk, nem a legerősebb, nem a legokosabb, hanem a legalkalmazkodóbb lesz az, aki leginkább képes fennmaradni.
„Kijev mongolok általi eleste, s mint hatalmi centrum megszűnése után a közép-orosz földeken formálódó, a mongol-tatár hegemóniával szemben a versenyt felvenni képes három erre pályázó fejedelemség közül az lett, amelyik képes volt együttműködni Batuval, majd az Arany Horda kánjaival”
A mongol dúlás (1235-1241) után az új főhatalomhoz, a mongol irányításhoz kellett igazodnia az orosz fejedelmeknek. Két hatalmi központ volt e tekintetben, az egyik Batu, majd az Arany Horda központja a Volga alsó folyásánál, ez mintegy 1250 km-re feküdt a közép orosz földektől (mondjuk Vlagyimirtől, a következő orosz hatalmi központtól), a másik a mongol nagykán Karakorumban lévő fővárosa, ami viszont 4500 km-ra. Az itáliai kapcsolatok kezdetéről szóló cikk külön tárgyalja Plano Carpini ferences szerzetes emlékezetes karakorumi követjárását.
A vlagyimir-szuzdali nagyfejedelemnek érvényt is kellett szereznie a két másik fejedelemmel szemben abban, hogy ő immár a nagyfejedelem. Batu Alekszandr Nyevszkijt (I. Sándor) támogatta, de Karakorumban – épp Batu támogatásával szembe helyezkedve – a hatalommegosztásban látták a jövőt, így Sándor, bár megkapta a nagyfejedelmi címet, tényleges hatalma volt Novgorodban (az ő korábbi fejedelemségében, ahova a szenioritás elve alapján került) és Kijevben, továbbá Perejaszlavlban, de a vlagyimir-szuzdali ősi területekre öccse András kapott jogot uralkodni. Ez kölcsönös függést jelentett. Az egységesülő Rusz kérdésében a megoldást az jelentette, hogy Batu hathatós támogatásával elűzték Karakorumban Ögödej özvegyét, aki fia Güjük halála után néhány évre magához ragadta a hatalmat, és korábbi harcostársa, unokatestvére, Möngke lett a nagykán.
„Alekszandr Nyevszkij kapta meg a nagyfejedelmi jarlikot, András ellen pedig 1252-ben mongol csapatokat küldtek. Pontosabbat egyet a vlagyimiri András ellen, aki Svédországba menekült, egyet pedig a Galícia-Volhíniába, ahol a fejedelem ellenállt, példát mutatva arra, hogy a mongolokat igenis le lehet győzni, s egyúttal bizonyítva a nyugati támogatással kapcsolatos remények hiábavalóságát”
Mert az I. lyoni zsinaton hiába vállalta magára a pápa egy mongolok elleni hadjárat költségeit, de inkább foglalkoztak a német-római császár és a pápa küzdelmeivel, mintsem, hogy egy hadjáratot megszerveztek volna.
1260-ban a délnyugaton állomásozó tatár-mongol seregek Lengyelország irányába készültek támadásra, s azt követelték a galícia-volhíniai fejedelemtől, hogy vegyen részt velük a hadjáratban, amibe Danyiil fejedelem kénytelen volt beleegyezni, mivel nagyvárosai a néhány évvel korábbi hadjárat óta romokban hevertek. Végeredményben a galícia-volhíniai fejedelemség a tatár területek része lett.
„Alekszandr Nyevszkij sikeresen megerősítette a hatalmát a Vlagyimiri Ruszban, amihez a két vetélytárs legyőzése mellett szükség volt a Novgorod feletti kontrollt is biztosítani magának a novgorodi bojárokkal szemben”
Emlékezzünk, Puskin előkelő novgorodi bojár család leszármazottja volt https://moszkvater.com/miert-szerettek-puskint-a-nok/ , s így némi gúnnyal állította, hogy ’a tatárok, mint hódítók nem hasonlítottak a mórokra, hiszen sem az algebrát, sem Arisztotelészt nem hozták magukkal.’ Nos valóban, viszont hoztak valamit, amit maguk is Kínából vettek át, így hatékony pénzügyi rendszert és adminisztrációt honosítottak meg. S ami Alekszandr Nyevszkij érdeme, ő nem a mongol adókat vezette be, hanem egyszerűen házadót, ami könnyebb teher volt a mongol-tatár területeken kivetett adónál. Emellett népesség-összeírást végzett (ma népszámlálás), bevezette a fuvarozási kötelezettségeket, lovakat és szekereket kellett biztosítani a postaszolgálat, és a karavánszerájok számára. Európában a Harmincéves Háború után a XVII. században a mongol adórendszer, amit Európa nem ismert, hosszú évszázadokon át fennmaradt a Ruszban.
„S hogy hol jön a képbe Moszkva? Ott, hogy Alekszandr Nyevszkij 1263. évi halála után fiai ’mindent megtettek’ a hatalom megszerzéséért, évtizedes testvérháború tört ki”
Még zavarosabbá tette a helyzetet, hogy az Arany Horda kánja, Berke szintén akkortájt, 1266-ban halt meg, s az utódlásért folytatott versengésben az Arany Horda is jelentősen meggyengült. Tartott ez két emberöltőn át, amikor a Alekszandr Nyevszkij unokája I. (Pénzeszsák) Iván Szarajhoz fordult katonai segítségért az immár teljesen elhatalmasodott harcok leverése céljából. Az I. Kalitának is mondott Iván moszkvai fejedelem volt, a vlagyimiri nagyfejedelem II. Sándor, a kor szokásának megfelelően ősbirtokán, Tverben élt, feleségével a kán, Üzbek húgával. A tveriek fellázadtak a nem túl jelentős tatár helyőrséget elűzve, amiben talán II. Sándornak is volt szerepe, mindenesetre Üzbek húga az események során meghalt. Iván moszkvai fejedelem volt az, aki a kánhoz sietett, s a várhatóan az egész Ruszt érintő megtorlást a Tverben élő nagyfejedelemre fordította, sikerült Üzbeket megnyerni e célból, aki megtorló hadjáratra hívta fel, jelentős katonai támogatást adva mellé.
„I. Iván trónra lépése a Rusz történetének legfontosabb fordulatát jelentette. Megkapta a nagyfejedelmi címet, amely innentől végig Moszkváé maradt. Moszkvába tette át a nagyfejedelemség székhelyét, ide költözött a metropolita, aki halála előtt megjósolta, ha a nagyfejedelem templomot emel a Nagyboldogasszonynak, akkor Moszkva minden orosz földek egyesítője lesz. Ez az Uszpenszkij-székesegyház a Kremlben”
Batu inváziója (1238) és I. Kalita Iván trónra lépése (1328) között a 90 év alatt 14 személy ült a vlagyimiri trónon. Ez az átlagos hat év abból adódik, hogy jellegtelenek voltak. I. Sándor, azaz Alekszandr Nyevszkij és unokája I. Kalita Iván nagyfejedelem volt az, aki határozottan, a rendelkezésére álló eszközöket szélesen használva, akár erőszakkal, de eredményesen kiemelte Moszkvát a Kijevi Nagyfejedelemség bukása utáni hatalomért folytatott harc zavarosságából. Ezután még hosszú út vezetett IV. Iván cári címéig (harc Litvániával, és a tatárokkal), de a moszkvai nagyfejedelmek ezután e két kiemelkedő történelmi személy példáján következetesen egyesítették az orosz földeket.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater