„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Csiki Attila írása a #moszkvater.com számára
Korabeli ikon a novgorodi csatáról
Forrás:byzantologist
A Rusz itáliai diplomáciai kapcsolatainak kezdete, majd az orosz ortodox egyház Bizánctól való függetlenné válása jelentős tényező volt e szláv világ európai kapcsolataiban. Olyan történelmi mérföldkövekről van szó, amelyek kezdve I. Péter ’europaizációs’ terveitől a XIX. századi nyugatosok törekvéséig éreztették a hatásukat később a cári időkben is. Mivel mindkét folyamat a mongolok kelet-európai megjelenését követően zajlott le, elkerülhetetlenül szükséges a harmadik rész, az orosz földek hatalmi viszonyainak áttekintése, a ’ki most akkor a Nagyfejedelem, hol, s konkrétan ez mit jelent’ kérdés összefoglalása is. Ez lesz a harmadik, önálló részben.
Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének, pontosabban a záró jelenetének, a Harangöntésnek e portálon történt tárgyalásakor – A harangöntésről az Andrej Rubljov nyomán https://moszkvater.com/a-harangontesrol-az-andrej-rubljov-nyoman/ – az itáliai lovasok jelenléte kapcsán kifejeztem kételyeimet, megállapítva, hogy nem voltak III. Iván uralkodása (1462-1505) előtt rendszeres, követi szintű kapcsolatai az itáliai városállamokkal a moszkvai nagyfejedelemségnek.
Nos, azóta – köszönhetően ezzel foglalkozó kollégáim forrásismereteinek, mert ők adták kezembe régi alma materem 1998-ban kiadott jegyzetét – tisztább lett a kép. (Tatyjana Zonova: Oroszország és Olaszország: A diplomáciai kapcsolatok kezdetei. Oroszul РОССИЯ И ИТАЛИЯ. E két kifejezés mindkettőjére igaz, hogy egyszerre jelentik a Ruszt és Oroszországot, valamint Itáliát és Olaszországot, azaz kifejezik a történelmi távlatokat.)
Mivel Zonova úgy kezdi az egyetemi jegyzetét, hogy „A XIII. század 40-es éveinek közepén…„, ezzel eleve utal arra, hogy ezt megelőzően kifejezetten diplomáciainak tekinthető kapcsolat (akár levél, akár alkalmi követség) nem állott fent sem a Kijevi Russzal, s később sem az annak romjain a közép-orosz földeken fokozatosan újjáépült új hatalmi centrummal, a Szuzdali, a Vlagyimiri, illetve később a Moszkvai Fejedelemséggel.
„A Rusz kereskedői és Bizáncban járt tisztviselői, utazói minden bizonnyal találkoztak az oda már diplomáciai kapcsolatokkal is bekötött hatalmak jelentős városállamok képviselőivel, és tisztában voltak az európai hatalmi és politikai alapvetésekkel. Mint ahogy fordítva, azok is tudtak a Rusz kereskedelmi lehetőségeiről, katonai szerepéről – gondoljunk a varég testőrség szerepére – a Bizánci Birodalomban. De ez nem volt formális, állami szinten kezelt, ma úgy mondanánk <hivatalos kapcsolat>”
A már a X. századtól létező kereskedelmi kapcsolatokat a mongol invázió 1235-ben, ha nem is szüntette meg teljesen, de erősen visszavetette, s azok csak a XV. században álltak helyre, mikor a mongol-tatárokat az 1380. évi kulikovói csatában Dmitrij Donszkoj moszkvai fejedelem végül legyőzte, és a ’közép-orosz földek’ fokozatosan a moszkvai fejedelmek uralma alá kerültek. Az, hogy miben volt a moszkvai politika más, mint a vlagyimiri, szuzdali, rjazanyi fejedelemségeké, s ezáltal miért ők lettek azok, akik egyesítették a Ruszt, egy külön cikkben, a bevezetőben említett harmadik cikkben tekintjük át.
„A mongol invázió tehát beszűkítve a Bizánc felé lélegző orosz földek kapcsolatait, maga volt az oka annak, hogy az itáliai városállamoknak a Russzal addig javarészt inkább Bizáncon keresztül élő viszonyrendszere közvetlenné, diplomáciai szintűvé, egy államnak egy más állammal való hivatalos kapcsolatává váljon”
Az európai tatárjárást (1235-1242) követően, amikorra a mongol hadak átviharzottak nemcsak az orosz földeken, hanem a magyar államon is, a Pápai Kúria kísérletet tett arra, hogy felvegye a kapcsolatot az Arany Hordával, hogy diplomáciai úton akadályozza meg a mongol hódítók esetleges további európai invázióját. Igen a mi ’különbejáratú’ Tatárjárásunk nem önmagában létezett, hanem az 1235.évi Kurultáj döntése alapján megelőzték azt az orosz fejedelemségek feldúlása, és a messze lengyel tájakra történt mongol kalandozások. Álljon itt egy térkép ennek szemléltetésére.
Az európai tatárjárás 1235 – 1242 között
Forrás:Wikipédia
A pápa követeként tehát Giovanni da Pian del Carpine https://hu.wikipedia.org/wiki/Giovanni_da_Pian_del_Carpine ferences rendi szerzetesnek jutott az a feladat, hogy 1245-ben indulva egész Karakorumig utazzon, és tegye tiszteletét a mongol döntéshozóknál. Nem kis feladat volt ez, hiszen légvonalban 6700 kilométer Róma és az 1220-ban alapított mongol főváros közötti távolság, de a ténylegesen megtett útja, mely Prágán, Szilézián, Krakkón, majd orosz földön Csernyigov és Kijev városokon át vezetett, könnyen elérhette a 8000 kilométert is.
„Persze, eredetileg csak a Volga alsó folyásáig, Szarajig készült, ott volt az Arany Horda központja, de Batu nem érezte magát illetékesnek a válaszadásban, vagy inkább tisztában volt a mongol nagykán elutasító álláspontjával, így a pápai követ kénytelen volt a nagykánhoz járulni”
Miután beszámoltak a fejedelmeknek az utazásuk céljáról, a szerzeteseket az orosz földeken, többen segítették. Vaszilko galíciai (halicsi) fejedelem például hódprémekkel látta el az utazó ferenceseket, hogy felajánlhassák a kánnak, mert az orosz fejedelmek tapasztalatból tudták, hogy ezek hiányában vajmi kevés sikerrel járhatnak. Batu előtt a követ előadhatta a szándékát, de érdemi választ nem kapott, ezért tovább utazott egészen Karakorumig, ahol Güjük nagykán gyanakvással fogadta, mert a mongolok nem mondtak le nyugati hódítási terveikről. Érkezésekor tartott a nagykán beiktatási ceremóniája, ahová több hatalmi központból érkeztek küldöttek. Kínából helyi uralkodók, Jaroszlav Vszevolodovics fejedelem a vlagyimir-szuzdali fejedelemségből, a grúz uralkodó két fia, kalifák, s lengyel földről egy Benedetto nevű másik szerzetes is.
A pápai követ útleírásának IV. fejezetében az alábbiakat írja a fogadtatásról: „Láttuk, hogy a kán udvarában Jaroszláv, ez az előkelő férfiú, Oroszország nagyfejedelme, valamint Grúzia királyának és királynéjának a fia, sok tekintélyes szultán, avagy a szolangák hercege egyáltalán nem részesült az őt megillető tiszteletben, hanem a melléjük rendelt tatárok, akármilyen hitvány személyek voltak is, megelőzték őket, és mindig az első és legfőbb helyet foglalták el. Sőt a vendégeknek gyakorta a tatárok háta mögé kellett ülniük.”
„A katolikus küldötteket lényegében letartóztatták, a szuzdali herceget pedig a nagykán anyja – akinek a felügyeletére volt bízva az ünnepségek alatt – egyszerűen megmérgeztette. A szerzetesek is erre a sorsra juthattak volna, azonban a Mongol Birodalom fővárosában más oroszok is tartózkodtak, olyan tanult szerzetesek, kereskedők, akik a pápai legátus kommunikációját segítették (olaszról/latinról mongolra fordítani), s ezek egyikének, egy bizonyos Kuzma nevű ötvösmesternek – aki korábban a nagykánnak aranyból trónt készített, emiatt elnyerte a bizalmát – a közbenjárására a nagykán végül kész lett volna követeket küldeni Európába”
Ez azonban nem történt meg, mert a pápai legátus végül úgy döntött, hogy veszélyes dolog lenne a széttöredezett, gyenge, belső viszályokkal küzdő Európába meghívni a nagykán követeit. Arra szorítkozott, hogy átadta a pápa üzenetét, amelyben a vérontás beszüntetésére és a béke megőrzésére szólított fel. A nagykán végül megajándékozta őket, s a szerzetesek visszatértek Kijeven át Európába. Ott 1247. június 9-én Daniel és Vaszilko kijevi hercegek 8 napos lakomát rendeztek a pápai követek tiszteletére. A kijevi állami vezetés és a pápai legátus eme ünnepélyes találkozása volt az első olyan kifejezetten szervezett, tudatos diplomáciai esemény, ami az (akkor még Kijevi) Rusz és egy itáliai állam (különösen a pápai egyházi főség miatt kiemelkedő hatalmi központ) között létrejött.
A mongol fenyegetettség árnyékában Daniel és Vaszilko kijelentették a hazautazó követnek, hogy „…a pápa urat saját uruknak és atyjuknak óhajtják, a római szentegyházat anyjuknak és tanítójuknak, és megerősítették mindazt, amit e tárgyban már korábban megüzentek egy apátjuk által. Erről levelet és követeket küldöttek el velünk együtt.” Igen, egész konkrétan felmerült vallási értelemben a Bizánctól való elszakadás, és a Rómához fordulás, ami közben az Arany Hordával kialakult normalizálódott status quo miatt mégsem lett az orosz pravoszlávok célja. Ez kétszáz évvel később megváltozott, hiszen Bizánc oszmán fenyegetettsége alatt, majd meghódítását követően, ismét napirendre került a keleti keresztény egyházak biztonságpolitikai megfontolásaként a Rómával 1054-ben megszakadt kapcsolatok helyreállítása, a visszatérés egy egységes keresztény egyházhoz. De erről szól majd a második rész.
„Az 1247. júniusi kijevi lakoma öt és fél évszázad múlva különös szimbólum lett. A dekabristák kiemelten tisztelték, mint a nyugati világhoz való kötődés kifejezésének első konkrét emlékét”
Gribojedovról jegyezték fel, hogy amikor a dekabristákhoz fűződő kapcsolatait vizsgálandó 1826-ban letartóztatták, eme Giovanni da Pian del Carpine által leírt lakomának az orosz nyelvű fordítását kérte, hogy hadd kapja meg börtönéveire. S hogy ki Gribojedov? Ő volt Csackij alakjával az Ész bajjal jár című vígjátékában (1828) Anyegint (1831), Oblomovot (1859), majd Csehov hőseit (Ivanov, Platonov, stb.) megelőzően az orosz irodalomból oly ismert, jobb sorsra érdemes, cselekvőképtelen, kallódó és kiábrándult értelmiséginek, a ’felesleges embernek’ az első megfogalmazója.
„Nem a pápai legátus volt az egyetlen szerzetes, aki akkor a kijevi udvarban járt. Ő maga emlékezett meg feljegyzéseiben Michele szerzetes jelenlétéről Genovából, Nicoló szerzetesről Pisából, valamint Bartolómeo és Manuele szerzetesekről Velencéből. Ezek viszont nem hivatalos, azaz nem diplomáciai látogatások voltak”
S hogy lássuk, ez az itáliai (pápai) küldöttség milyen orosz területeken haladt át, s hány orosz fejedelemmel (= várossal) találkozott, álljon itt magának a pápai követnek, Giovanni da Pian del Carpine-nek az erről szóló bejegyzése az útról készült 1247-es beszámolójából (zárójelben a megjegyzéseim).
„(49) És hogy némelyekben kétely ne támadjon az iránt, hogy valóban voltunk-e a tatároknál; felsoroljuk azok nevét, akik ott találkoztak velünk. Daniel, Oroszország királya, összes lovagjával és emberével Karbon szállása közelében talált reánk – Karbon az, akinek Batu nővére a felesége; Korenzánál Nongrot kijevi száznaggyal (ez valószínűleg katonai rang, százados, az eredeti szövegben ’centurio Kiovie’ szerepel), és társaival kerültünk érintkezésbe. Ők vezettek bennünket egy bizonyos útszakaszon, majd utánunk értek el Batuhoz. Batunál Jaroszláv fejedelem fiával találkoztunk (ő konkrétan az a másodszülött fiú, akit a történelem úgy ismer majd, hogy Alekszandr Nyevszkij), ő magával hozta egyik oroszföldi vitézét, név szerint Szongort, aki nemzetségére nézve kun volt (nem csak a személy, hanem a névalak maga is kun eredetű, jelentése sólyom), de most keresztény hitű, mint a másik szuzdali orosz is, aki Batunál a tolmácsunk volt. A tatárok kánjánál Jaroszláv fejedelemmel találkoztunk – éppen akkor halt meg ott –, valamint vitézével, Temerrel, aki Güjük kánnál, vagyis a tatárok császáránál a tolmácsunk volt, és közreműködött mind a pápa úrhoz intézett fejedelmi levél lefordításában, mind a szóbeli jelentésekben és válaszokban. Itt láttuk még Dubazlaust, a nevezett fejedelem papját, valamint szolgáit, Jakabot, Mihályt s a másik Jakabot. Visszaútban a böszörmények (muszlim bolgár-török nép) országa felé, Jangi-kent városában Coligneus-szal találkoztunk. Ő Jaroszláv feleségének és Batunak a megbízásából igyekezett Jaroszlávhoz, továbbá Koktelebannal és egész kíséretével. Ezek mind visszatértek Oroszországba, Szuzdal földjére, tőlük meg lehet tudakolni az igazságot, ha szükséges. Mocsinál a mi visszamaradt társainkra akadt Jaroszláv herceg és kísérete, valamint egy Szvjatopolk (Sancopoltus) nevezetű orosz fejedelem és kísérete. Kunországból távozóban a román fejedelemmel és küldöttségével jöttünk össze, aki a tatárokhoz indult, és Oleg fejedelemmel és kísérőivel, aki tőlük jött. A csernyigovi fejedelem követe velünk együtt hagyta el Kunországot, és Oroszországon át is sokáig együtt haladtunk; az említettek valamennyien orosz fejedelmek.” ( IX. /49 Gy. Ruitz Izabella fordítása).
„A fenti 1247-es követjárást követően az itáliai városok közül Velence volt az, amely kifejezetten érdekelt volt az oszmánokkal való versenye miatt a bizánci és a térségi kapcsolatok fejlesztésében – a diplomáciai levéltárak Itáliában, konkrétan akár Firenzében, akár Velencében kiválóan feldolgozottak -, de az, hogy ismételten áttörés történjen a Moszkvai Nagyfejedelemség itáliai kapcsolataiban, megint csak Rómának köszönhető. De szerepet játszott ebben a balkáni oszmán hódítás, egy Rómában katolikusnak nevelt bizánci hercegnő, III. Iván felesége, kinek hatása a mi Mátyás királyunk Beatricejéhez mérhető – egyébként kortársak is voltak -, továbbá a Hunyadi sorozatból ismerős Giuliano Cesarini bíborosnak”
Az orosz uralkodók politikai látóköre már a középkorban elég széles volt. III. Iván (1440-1505) – ő az Andrej Rubljov filmbéli I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem unokája volt – uralkodásának idején (1462-1505) diplomáciai kapcsolatokat alakítottak ki a Vatikánnal, a Szent Római Birodalommal, Magyarországgal, Moldvával, Törökországgal, a Krímmel, Grúziával, és kereste a kereskedelem kiépítésének módját Itáliával. Úgy értsük, hogy az orosz kereskedőkét. Ez időben fejeződött be a Moszkva környéki földek egyesítése révén a moszkvai állam létrejöttének folyamata. De ez két emberöltővel később történt, mint a filmben ábrázolt időszak.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
