//Miért szerették Puskint a nők?
„Puskin tehát Oroszországnak egy nagyon aktív, felemelkedő korszakában született” #moszkvater

Miért szerették Puskint a nők?

MEGOSZTÁS

Egy pénteki nap volt 1837. február 10., Alekszandr Szergejevics Puskin halálának napja. Egy sikerekben gazdag, sokszínű élet ért hirtelen véget. Ismertsége, kedveltsége, tisztelete már életében megmutatkozott, feljegyzések, irodalmi emlékek szólnak erről. Nemcsak az utókor, de már a kortársai is a legjelentősebbnek ismerték el. Olyannak, aki azelőtt nem létezett közöttük orosz földön. Egyszerre rajongtak érte a társasági körökben, s az ő sorait, verses elbeszéléseit, történeteit mesélték a kocsmák mélyén. Puskin előtt szinte nem is volt könnyed verselés. Könnyedség. A könnyed viszonyulás az élethez, ez volt Puskin világszemléletének az alapja.

Csiki Attila írása a #moszkvater.com számára

„Puskin tehát Oroszországnak egy nagyon aktív, felemelkedő korszakában született” #moszkvater
„Puskin tehát Oroszországnak egy nagyon aktív, felemelkedő korszakában született”
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

A verselésben megnyilvánuló könnyedség vált alkotótevékenységének feltételévé – írja róla Séták Puskinnal című híres könyvében Andrej Szinyavszkij, a korabeli kritika pedig  különleges könnyedségéről, és szabad áradásáról lelkendezett.

Ismertségéről, társadalmi beágyazottságáról talán kortársa, barátja-tisztelője Gogol hozza a legjobb példát az 1836-ban, még Puskin halála előtt kiadott A revizor 3. felvonásának 6. jelenetében, amikor Hlesztakov (a főszereplő) beszélget Anna Andrejevnával a polgármester feleségével, és a Puskinhoz fűződő barátságával akar kitűnni.

„HLESZTAKOV:

Igen, általában mindenütt ismernek. A csinosabb színésznőkkel mind jóban vagyok – magam is írtam nekik néhány kis darabot… Írókkal sokat járok össze. Puskin a legjobb barátom. Ha találkozunk, mindig megkérdem: <Egykomám, Puskin, hogy vagy?> – <Köszönöm – azt mondja -, vagyogatok, előfordulok!> Ilyen eredeti pofa.”

S noha a költő pályája során bármennyire is nehézségekkel küzdött, bármennyire is gáncsolták rosszakarói, irigyei, teljes tudatában volt saját hatásának, jelentőségének („Exegi monumentum”)

„S imádták a nők. Értsd, ahogy mondom. S hogy ezt mi bizonyítja? Egy 1829. évi sajátkezű bejegyzése egy bizonyos Jelizaveta Usakova naplójába, amelyet nagy becsben őriz az orosz irodalomtörténet, s amelyet először halála után 43 évvel, 1880-ben egy Puskinról szóló kiállításon mutattak be a közönségnek. Legyen ez a desszert történetünk végén”

Képzeljenek el egy történelmi családból származó 18 éves frissen végzett, líceumot járt legényt egy feudális állam kellős közepén. Akinek udvarnoki lehetőségei messze ambíciói alatt vannak, de akinek nemesi származásából eredő társadalmi rangja ellenére állami hivatalnokként a szamárlétra legalsó grádicsán, a IX. hivatalnoki osztályban kell kezdeni karrierépítését. Ő viszont szárnyalni vágyik, s képes is rá. Fogékony, művelt, nyitott a világra. Ma úgy mondanánk européer. Tehetséges, társai közül messze kiemelkedik.

„Ambíciói vannak, saját tehetségét nem kívánja sem visszafogni, sem elvesztegetni. Mindene a társaság, s szomjúhozza a sikert, az elismerést. Igazi rock sztár”

Élete során viszont arra kényszerül, hogy – mivel ifjúkorában nyílt őszinteséggel a kor szelleme által vezérelten a nyugati eszmék hatása alatt a változást sürgető dekabristákkal barátkozott – 1825-től, azaz 26 éves korától 12 éven át, idő előtti haláláig közvetlen uralkodói cenzúra alatt alkosson. Hol száműzve, hol a szentpétervári társasági körökben, de mindig a cenzúra szeme előtt. („Eszedbe hozni hernyó voltodat, Ha önhitedben lepkeként csapongsz.” – Ez ugyan madáchi sor, de pontosan írja le Puskin helyzetét). Megannyi cári cenzúra, száműzetés után mégis büszkén írhatta le 1836-ban, egy évvel a halála előtt, hogy „Emléket állítottam szürke üszkén az életnek, mely lassan elkopott: egekbe szökken s felülmúlja büszkén a híres Sándor-oszlopot.” (Puskin: Exegi monumentum. Dsida Jenő fordítása.) Mert megcsinálta.

Aki tud oroszul olvasni, az ízlelgesse csak a sorokat, a ritmust, s a szavakat, és értelmezze, mire is volt büszke Puskin (ezzel a verssel lényegében maga foglalja össze saját hatását):

Exegi monumentum

 

Emléket állítottam szürke üszkén

az életnek, mely lassan elkopott:

egekbe szökken s felülmúlja büszkén

a híres Sándor-oszlopot.

 

Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,

hárfaként zengő lélek leszek én,

dicsfény övezi arcom, valameddig

egy költő él a földtekén.

 

Orosz földön majd legendák keringnek

nevem felől, amikor eltünök,

megértenek a lengyelek s a finnek

s a pusztán élő kalmükök.

 

Rólam beszélvén, milliók zokognak,

mert gyermekem a bús, férges paraszt,

mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak

s hallottam minden jajt, panaszt.

 

Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.

Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,

s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa

kínál: a babérkoszorút!

Exegi monumentum

 

Я памятник себе воздвиг нерукотворный,

К нему не зарастет народная тропа,

Вознесся выше он главою непокорной

Александрийского столпа.

 

Нет, весь я не умру — душа в заветной лире

Мой прах переживет и тленья убежит —

И славен буду я, доколь в подлунном мире

Жив будет хоть один пиит.

 

Слух обо мне пройдет по всей Руси великой,

И назовет меня всяк сущий в ней язык,

И гордый внук славян, и финн, и ныне дикой

Тунгус, и друг степей калмык.

 

И долго буду тем любезен я народу,

Что чувства добрые я лирой пробуждал,

Что в мой жестокий век восславил я Свободу

И милость к падшим призывал.

 

Веленью божию, о муза, будь послушна,

Обиды не страшась, не требуя венца,

Хвалу и клевету приемли равнодушно

И не оспоривай глупца.

 

„De lássuk a kort, a történetet, amelyet majd Puskin egzotikus vonásai színesítenek (erről később)”

Az 1799 nyáreleji születésű Puskin Napóleon 1812. évi oroszországi hadjárata idején a cár nyári rezidenciájának helyet adó Carszkoje Szelóban működő líceumban nevelkedett (1811-1817). Ez a bentlakásos intézmény az orosz arisztokrácia elitképzője volt. Mindez orosz (pontosabban nagypéteri) hagyományok alapján, mégis a nyugati (francia) eszmék által is befolyásoltan. Az intézmény maga nem volt nyugatbarát, mégis az egész akkori szentpétervári levegőt francia áramlatok határozták meg. Ezek az évtizedek voltak azok, amikor a francia kultúra máig ható nyomot hagyott úgy a színház- és balettművészet, az irodalom, a gasztronómia világában, mint az öltözködés, a városi életmód megváltozásában. Igazolják ezt azok a jövevényszavak, melyek az újkeletű francia szokásokat fejezik ki azóta az orosz kultúrában https://www.le-francais.ru/oh-la-la/adopte/

(Hogy mást ne mondjak Puskin példáján, a párbaj = le duel (Дуэль) is ekkor terjedt el végzetesen.)

„Napóleon 1812. évi borogyinói veresége (harcászatilag győzelme, ám következményeiben sorsdöntő veresége) Oroszországot az európai politika megkerülhetetlen szereplőjévé tette, amit a század első felében ki is aknázott. Talán mondhatjuk azt, hogy Oroszország ekkor, a XIX. század első felében volt az európai politikában a hatalma csúcspontján”

Napóleon már 1807-ben megpróbálta az oroszokat megtörni az Anglia ellen irányuló, mégis Berlint, majd Szentpétervárt célba vevő negyedik koalíciós háborúban, amely Friedlandnél (ma : Pravdinszk), illetve a békekötés helyszínéül szolgáló Tilsitnél (ma Szojetszk) (mindkettő a Kalinyingrádi, azaz Königsbergi területen) ért véget. Nem kellett sok idő, hogy 1812-ben ismét az oroszok, ezúttal Moszkva ellen induljon, és veresége például szolgáljon az utókornak, köztük a II. világháborúban próbálkozó németeknek.

„Puskin tehát Oroszországnak egy nagyon aktív, felemelkedő korszakában született”

Oroszország 1814-ben a Bécsi Kongresszuson magának követelte a Varsói Hercegséget, azaz a franciák által létrehozott lengyel államot, amely az osztrák-porosz-orosz érdekeket egyaránt szolgáló 1772-1790-1795 közötti háromszori felosztása után maradt Lengyelországból. Ezt Oroszország protektorátusként meg is kapta.

Ezt követően 40 évig, a krími háborút lezáró párizsi békéig Oroszország volt Európa csendőre, megkerülhetetlen játékos, akinek beleszólása volt az európai ügyekbe. Mi magyarok élesen emlékszünk az osztrákok által 1849-ben behívott 200 ezer orosz katonára. Ez a Bécsi Kongresszus által megteremtett európai hatalmi egyensúly  lesz majd az alapja Kissinger, majd Brzezinski négy illetve ötpólusú világrendszer-elméletének (két európai elme, miért is nem csodálkozunk?)

„Pár szót a Puskinokról. Ősi novgorodi család, őseiről már XIII. századi feljegyzések írnak”

Első ismert ősük Alekszandr Nyevszkij katonája volt, aki kitüntette magát a svédek ellen vívott 1240. évi Néva melletti csatában. Ez a csata két évvel előzte meg a Német Lovagrendet kiűző Csúd-tavi csatát. Az, hogy Radsa, az ős részt vett-e benne, nem tudni. Ha túlélte az említett Néva mentit csatát, akkor minden bizonnyal. Mindenesetre kardja a novgorodi legendák egyike lett, amely Novgorodnak a Moszkva ellenében vívott függetlenségi harcainak egyik szimbólumává vált. A későbbi évszázadokban a család szerteágazott, majd integrálódott a moszkvai dvorjanyinok közé.

„A dvorjanyin a katonai szolgálatért birtokot kapott nemesség gyűjtőneve volt, akik a fejedelmi udvar szolgálatában álltak. Elidőzhetnénk itt, s akkor messze kerülhetnénk Puskintól, de ez fontos része a költő sorsának”

Az udvarnoki lét, s annak következményei, ill. lehetőségei. A dvorjanyin leírása a Töriblog „Puskin, a fekete gyöngyszem” című posztjából.

 „III. Iván ideje óta dvorjanyinnak (tsz думные дворяне) nevezték a katonai szolgálatért birtokot kapott nemeseket, akik a fejedelmi udvar (двор) szolgálatában állottak. A XVI. században kialakított udvari hivatalnoki osztály szigorúan rang szerint tagolódott (бояр, окольничый, думный дворян, думных дьяк и cтольник). Így

  • a bojár (бояр),
  • az okolnicsij (Окольничий) – (eredetileg ceremóniamester),
  • ifjabb bojárok (kezdetben a bojárok fiai, akik kevesebb joggal rendelkeztek apjuknál, mig teljes jogú bojárok nem lettek, később a kisebb birtokkal rendelkező nemesekkkel bővült ki körük),
  • az íródeákok (дьяк, milyen ismerős szó)
  • és a fenti udvari nemesek kíséretét, asztaltársaságát adó köznemesek (cтольник)

A dvorjanyinok részt vettek a Bojár Tanács/Duma (Боярская дума) ülésein (mely a korábbi, hercegeket magába foglaló tanácskozó testület, a kijevi eredetű Княжеская дума helyén működött a cári időktől. E testületnek önálló testületi joga nem volt, csak a cár mellett működött, kizárólag annak jelenlétében ült össze. Tagjai felügyelték az egyes cári minisztériumok (prikaz) működését, III. Iván idején 10 ilyen volt. Közülük kerültek ki az egyes városok katonai vezetői is.”

I. Sándor, majd 1825. decemberi halála után I. Miklós idején már másképp működött a hivatali szervezet, de a család társadalmi-vagyoni helyzetét az évszázadok során alapjaiban határozta meg a dvorjanyin nemességhez való tartozásuk. Ez volt számukra akkor az életpálya modell.

„Ennek megfelelő életet élt Puskin apja, Szergej Lvovics Puskin (1767-1838) is, egy művelt köznemes, aki katonai pályát futott be a cári testőrség vadászezredétől a hadigazgatás állami tisztviselőjének nyugdíjáig.  Maga is írt verseket, sőt a költő nagybátyja, apjának testvére, a szintén katonai pályát befutó Vaszilij Lvovics Puskin (1766-1830) is korának ismert költője volt, mindketten a kor szellemének megfelelően franciául verseltek”

Abban, hogy Puskin 15 éves korára az orosz nyelvben jártas volt, szókincsét jól ismerte, választékosan fogalmazott, nagy szerepe volt dajkájának, illetve annak a ténynek, hogy gyermekkori neveltetése nem a kor nemesi szokása szerint francia nyelven, hanem a család mihajlovszkojei birtokán (Pszkovtól délre) orosz dada által történt. Az irodalomtörténet megőrizte emlékét annak az asszonynak, aki 4 gyermeke nevelése mellett Mihajlovszkojében Puskin gyermekkorának dadája, sajátos tájékozódási pontja volt.

Széles irodalma van Arina Ragyionova szerepének. Ő volt ugyanis az a személy, akinek népmeséi annyira hatottak a költőre, hogy az egész életművében kiemelkedő helyet foglalnak el a népmesei ihletésű témák. Nem véletlen alapulnak ennyire beágyazottan az orosz népi kultúrába Puskin témaválasztásai a Ruszlán és Ljudmillától (1820) a Mese Szaltán cárról (1831) és a Ruszalkán (1829-1832) át a Mese a halászról és a kis halról-ig (1835). Emellett több versét neki, róla írta a költő, többek között az egyik legismertebb versét az 1825-ben írt Téli estét. Ezt a telet Mihajlovszkojében töltötte 5 év száműzetés után, mikor még mindig azt várta, mikor térhet vissza a cár kegyelméből Szentpétervárra.

„Nem az volt az általános, hogy a francia nevelést kapott orosz nemesség fiai tudtak volna oroszul”

Gondoljunk bele, hogy Tolsztoj is 18 éves kora után tanult meg oroszul, ahogy Széchenyi István is felnőtt fejjel magyarul. Az ifjú Puskinra leginkább a líceumi barátai, iskolatársai szellemisége hatott. Mindaz, amit az ő szüleik Franciaországból magukkal hoztak.  A felvilágosodás és a forradalom eszméit. A cári csapatok ugyanis – szemben Napóleon 1807. évi szentpétervári és 1812. évi moszkvai kudarcával – eljutottak Párizsig. De nem kellett ezekhez elmenni Párizsig, önmagában Európa át volt itatva addigra már a francia eszmékkel.

Puskin 1817. júniusában, 18 évesen lépett ki a nagybetűs életbe, s került a Külügyminisztérium Kollégiumába. Külügyi pálya nyílt meg előtte, s kezdeti gyakornoki élete elején nagy kedvvel vetette bele magát Szentpétervár társasági életébe.  Mondhatjuk úgy, hogy fejest ugrott. Már a líceumban szimpatizált egy a modernizációt célul tűző reformkörrel (Armazas), majd 1819-től a dekabristákkal rokonszervező Zöld Lámpa irodalmi társaság tagja lett. Szókimondó volt, véleményét, gondolatait – apja minden intelme ellenére – sem rejtette véka alá.

„Romantikus hős, amelyért később oly sokszor, s jó pár évre meg kellett fizetnie. Így 1820-ra, mire épp belelendült volna, elnyerte az első „távoktatást”. Mint aki épp, hogy kilép a küzdőhelyre, s nyakon csapják”

Élete során sok időt töltött Szentpétervártól távol, száműzetésben. Volt közte önmaga által vállalt, önkéntes visszahúzódás, s volt egyértelmű uralkodói akaratnyilvánítás. A lázító verseiért 1820-ban a Krímbe száműzte az uralkodói ’kegy’, majd átköltözhetett Odesszába, és szülői és pártfogói közbenjárásra 1824-ben visszatérhetett az anyai rokonság mihajlovszkojei birtokára, ahol további 2 évet kellett várjon, míg visszatérhetett Szentpétervárra.

Közben 1825 decemberében meghalt I. Sándor, lezajlott a dekabristák felkelése, s Puskinnak éppen az igazolt távolléte mentette meg az életét, vagy egy örökös száműzetéstől, mondjuk Szibériába. Lehet, hogy az lett volna számára az igazán nehéz próba. Dosztojevszkij harminc évvel később (1849) nem volt ilyen szerencsés, persze ő nem volt dvorjanyin, és I. Miklós sem rendelkezett azzal az uralkodói rátermettséggel, mint I. Sándor. S Oroszország is addigra kezdte elveszíteni külső és belső politikai erejét, az Oroszország hanyatlását jelző krími háború (1853-1855) Dosztojevszkij száműzetésének idején (1850) karnyújtásnyira volt.

„Ezek a száműzetések önmagukban nem okoztak Puskin számára fizikai megpróbáltatást. A szentpétervári társaság hiányát jelentette, a hírektől való megfosztottságot, olykor csak késedelmet, de nem jelentett sem nélkülözést, sem elzártságot”

Utazhatott, az orosz hatalmi elit tagjaival találkozhatott, akiknek ő, az ünnepelt szentpétervári költő jelentette ott a társaságot. Persze neki nem Itália és Párizs jutott, hanem Oroszország vadregényes vidékei, a Kaukázus, a Krím, az Al-Duna. Ezekből az élményeiből későbbi műveihez sokat merített (A kaukázusi fogoly, Cigányok, A bahcsiszeráji szökőkút). S persze gyűltek azok a bejegyzések azokba a női albumokba, emlékkönyvekbe.

Milyen bejegyzések? Puskin verseinek listáját áttekintve http://stih.su/pushkin/ láthatjuk, hogy szép számmal vannak közte más és más hölgyeknek írt szerelmes versek.

„S ezek az érzések, fellángolások nem maradtak viszonzatlanok. Köszönhetően a lánglelkű költői imázs, a mély emberi érzéseket is kifejezni képes választékos könnyedsége mellett elsősorban egzotikus vonásainak”

Amit annak a közismert ténynek köszönhetett, hogy anyai dédapja volt Abram Petrovics Hannibal (1697-1781),  I. Péter cár szerecsenje, akinek a történetét a családi emlékezet alapján maga Puskin örökítette meg. Azt, hogy miként vették meg Péter számára ajándékként Konstantinápolyban, miként került Pétervárra, s milyen kalandokat élt át a cár mellett. Ez még az a kor volt, amikor meg lehetett venni egy néger kisfiút, senki ne botránkozzon ezen meg, ez a történelem, ez most nem az a téma.

Szentpéterváron keresztény nevelést kapott, majd mikor Párizsba utazott a cárral, ott maradt, ahol bölcsész, természet- és hadtudományi (azaz hadmérnöki) képzésben részesült. Volt ilyen történet több is Péter életében, igazi hőskora volt az Oroszországnak. Hannibal kalandos, szibériai száműzetéssel díszített életút után az orosz fennhatóság alatt álló Észtországban alapított német származású feleséggel másodjára családot, amely nem is sokkal később (a dédapa csak 17 évvel Puskin születése előtt halt meg) egyesült a novgorodi német és varég gyökerekkel rendelkező, majd az évszázadok során az orosz nemesség színe-virágával házasodott Puskinok dvorjányin családjával.

„Így született meg elsőszülött gyermekként 1799. június 6-án a költő, a felmenők sajátosan vonzó génkészletével”

A pontos családfáját a Töriblog korábban említett posztja rajzolja meg.

Adott tehát egy lánglelkű költő megfelelő társadalmi háttérhez ahhoz, hogy érvényesüljön a hatalma, európai befolyása csúcsán megújulni lévő cári Oroszországban. Aki csupán egy feltételt nem kíván elfogadni. Azt, hogy megannyi tehetség, sziporkázás és hírnév, szép számú támogatók ellenére el kellene fogadnia, hogy szellemi géniusza felett létezik egy erő, egy akarat, a cár államformáló akarata. Abban az Oroszországban, ahol a cár-atyuska tisztelete a nyugati szellemi áramlatok által fellelkesített értelmiség kivételével az államformáló rendek, a nemesek, az ekkor még igencsak vékonyka városi polgárság, de maga az „isten áldotta nép”, a költő mentsvára számára maga volt a megtestesült Oroszország.

„Puskin valójában két végén égette a gyertyát. Nem abban az értelemben, ahogy a művészek közt sajnos szokás, amikor alkotói válságukat okozó mentális feszültségeiket oldandóan, vagy teljesítményfokozás céljából tudatmódosító szerekkel élnek, hanem úgy, mint aki nem akarja elfogadni, s feldolgozni, hogy lehetőségei mégis korlátozottak”

Teljesen tisztában volt saját hatásával, azzal az erővel, amit a kortársakra gyakorolt, azzal a hatással, amit az orosz köznyelv, irodalom megújításában elért. Sokat kockáztatott, de önsorsrontó tervei nem voltak. A párbaj okozta korai halálára sem készült.

A társasági életben a vidámságot, szórakozást, az a könnyedséget kereste, ami költészetét is olyannyira jellemezte, házasságában viszont a nyugalmat kereste, mindazt, amit vidéki családi birtokain át kívánt élni. Az 1831-ben a 18 éves Natalja Goncsarovával kötött házassága azonban nem tette boldoggá, becsvágyó felesége a szentpétervári könnyed társasági életet látta benne, ezt kívánta újra és újra átélni, amit a tisztviselői életében parkoló pályára tett költő nem tudott finanszírozni. S végül halálát is egy, a felesége hírnevének megvédéséért vállalt párbaj okozta.

„De ne fejezzük be gyászosan a megemlékezést, ígértem a desszertet. Tudják Önök, ki az a Jelizaveta Usakova?”

Ő az a szentpétervári nemes kisasszony, akinek az 1829 körüli években használt emlékkönyvét az orosz irodalomtörténet oly nagy becsben tartja. Ebben található ugyanis – több korábbi bejegyzése mellett – Puskinnak az a két, saját kézzel írt feljegyzése, amelyben felsorolta azoknak a hölgyeknek a keresztnevét, akikkel „szoros kapcsolatban állt.” Az első listán – az azt tanulmányozók véleménye szerint – azok a személyek lehetnek, akik mély benyomást tettek a költőre, míg a második listán pedig azoké lehet, akiknek a társaságát élvezte, jelentsen ez bármit. De a tudomány még nem zárta le a vitát.

„A két lista valószínűleg nem teljes. A nevezett Jelizavetát később feleségül vevő barátjának Vjazemszkijnek Puskin megírta, hogy Natalja Goncsarova a 113. szerelme (volt)”

Mit akart ezzel? Udvarolni? Talán. Imponálni? Valószínű. Az Usakov nővérek a szentpétervári társasági élet ismert tagjai voltak. Mindketten el voltak ragadtatva Puskintól, ezért amikor meglátogatta őket 1826 és 1830 között, mindig igyekeztek a költő szellemi-kulturális igényeit kiszolgálni, megfelelő társaság lenni a számára. Ő, ahogy a társasági etikett diktálta, barátságos volt mindkét Usakov lánnyal, rendszeresen írt az emlékkönyveikbe, verseket és vicces történeteket, olykor rajzolt is. 1829-ben Jelizaveta 19 éves volt, szép volt, művelt, s kifinomult esztétikai érzéke alakult ki ekkorra már a neveltetése által. Puskin ekkor 30 éves volt. S másfél évvel később megházasodott. Mással.

S végül lezárásképp álljon itt Puskin önvallomásaként az A kolomnai házikó című elbeszélő költeményének zárómondata.

„Csal / Aki mesémből többet kifacsar”

„Больше ничего /Не выжмешь из рассказа моего.”

MEGOSZTÁS