//Mit álmodjunk, és ki a hibás?

Mit álmodjunk, és ki a hibás?

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Az álom nem más, mint a valóság egy apó részletének átültetése egy, az életnél is zavarosabb környezetbe”

(Shayat Cout Pho)

Forrás:Pexels/Laurelle

Az orosz nyelv, nagyon praktikusan, különbséget tesz a napközbeni álmodozás, képzelgés és az éjszakai agyamentség között. Mi magyarok, egy rövid magyarázattal toldjuk meg, hogy egy adott gondolatot ébren, vagy alvás közben kerítettük elő. Ennek értelmében, hogy mennyire igaz a fent idézett gondolat, tegyünk egy próbát.

Van egy orosz közmondás: Farkast a lába eteti. Ugye, mindenki el tudja képzelni, amint lompos járja az erdőt és vadászik, portyázik – élelmet keres. Nos, ültessük át ezt az epizódot az alvás közbeni álom közegébe: szürkés-barna környezet, szanaszét bundájú ordas ül az odvas tölgyfa tövében – körülötte öklömnyi hangyák, céltalanul csatangolnak fel, s alá –, és próbálja megetetni magát a lábaival, de nem megy, mindig fülébe rakja a falatot. Ekkor feladja, fogja magát és elmegy vadászni, tegyük fel sült galambra, ami egyből bele esik szájába.

„Azt hiszem, az álmok összerakása, még csak nem is fantázia kérdése, hiszen éjszakai álmunkban nem fantáziálunk, hanem magára hagyjuk agyunkat, hadd pörögjön, mint tébolyult búgócsiga, amerre csak jólesik – na, az meg rendesen el tud szabadulni!”

Azt vettem észre, hogy mostanában kevesebbet és zavarosabbat álmodok, s mind e mellett egyfajta álomháztartási hiánnyal is küszködöm. Az emberi képzeletet beszűkíti a félelem.  Egyelőre csak álmodni próbálunk, majd, ha vége ennek a járvány történetnek, akkor pedig álmodozni. Lesz egyáltalán vége? Az optimisták szerint még májusban vége lesz a pandémiának. A pesszimisták szerint ennek soha nem lesz már vége. A hétköznap embere pedig azt sem tudja, mi az a pandémia.

„Ma, bármiről beszélünk, azt összekötjük járványunkkal, mondhatnám úgy is, hogy a kis koronásunkkal, vagy népszerűbb nevén, Covidkával. A múltkor azt vágták fejemhez, hogy könnyű mostanában publicisztikát írni, mert a téma az utcán hever. Valóban, s ez mindig is így volt. Csak le kell vakarni róla a kutyaszart, hogy fogyasztható legyen”

Napokkal ezelőtt – minden bizonnyal Covidka otromba tréfája kapcsán – volt egy furcsa álmom. Az a kép jött elő, hogy ott állok a Kossuth téren egy hatalmas tömegben. A bátrabbakon – akik, úgymond képesek hülyét csinálni magukból – szájmaszk. Apró, de annál vészjóslóbb krákogások, köhögések és mélytüdőből feltörő hangok szakítják meg az amúgy sírinak nevezhető csöndet. Egyszer csak, a Parlament ablakában, kissé kapatosan megjelent Horváth Balázs (az Úr nyugosztalja) jól kivehető alakja, s azt kiabálta a nép irányába: – Emberek! Blöff volt ez az egész – mindenki menjen haza, és érezze jól magát otthon! Ekkor rémülten felébredtem, itthon, a home office-ban, s amint az órára pillantottam, kiderült, hogy még csak délután kettő van és én csak úgy elbillentem a fotelban.

„Azt mondják, álmainkat befolyásolják az ébren megélt események – így nem is csoda, ha mostanában megvadulunk alvás közben”

A magyar nyelv ugye sajátosan, nem tesz különbséget álom és álom között. Én például már álmodoztam arról, hogy gazdag leszek, de akkor éppen nem aludtam, hanem valami pénzszűkét éltem meg a hétköznapjaimban. Alvás közben pedig még nem fordult velem elő, hogy olvasatlanul dobtam volna oda a közért pénztárosának a pénzt, azzal a felkiáltással, hogy a maradékot tartsa meg családja számára, s vegyen magának egy Ferrarit. Arról azonban rendszeresen van alvás-vízióm, hogy valaki ellopja a táskámat és én fél éjszakán keresztül – hánykolódva és leizzadva – üldözöm, ahelyett, hogy békésen aludnék. De hát én inkább gazdag szeretnék lenni, mint sem elveszíteni a táskámat!

„Egyszer egy barátom azt mondta, hogy ő igen sajnálja azokat az embereket, akik nem tudnak szépeket álmodni. Sajnos rá kell jönnünk, hogy álmodni erőből nem lehet”

Mint kiderítettem szakirodalomból, az álom nem a fantázia szüleménye. Az álom-kép nem más, mint azon látvány, tünemény, mely alvás alatt képzeletünkben támad. Kedves, örvendetes, ijesztő, rémes álomképek. Örök barátunk Petőfi Sándor, az álomképről azt írja: “Irtóztatók koronként álmaim; Az éjjel is szörnyüket álmodám, Alig, hogy eltűnt egyik álomképem, Másik meresztve vad szemet reám.” Ez a fiatalember is megért egyet, s mást a valós életben, hát miért kellett neki vadakat álmodnia még éjszaka is!?

Nem kenyerem az álomfejtés – bár fantáziám lenne hozzá –, de azt vettem észre, hogy rajtam kívül mindenki ért ilyesmihez. Bárki kipróbálhatja! Meséld el egy álmodat, csak úgy random valakinek a környezetedben, és meglátod, hogy azonnal megfejtik neked, mit is jelent az. A felületesség igénytelenségével felsorolnék pár okosnak tűnő elmélkedést, amiből megtudhatjuk azt, hogyan köthetjük össze valóságunkat az alvás közben megjelent vízióinkkal.

„Ha ablakkal álmodsz, az felismerést, elvágyódást, új nézőpontot jelent. Ha magvakkal, vagy erdővel álmodsz, újjászületést élsz meg. Fehér ágynemű, családi boldogságot hoz”

Aztán megfejtették az én álmomat is: „Ha álmodban kirabolnak, vagy betörnek hozzád, az ijesztő, de nem feltétlenül jelent rosszat. Elképzelhető, hogy a tudatalattid így üzeni meg, hogy valami egészen szokatlan, új dologra vágysz, amit talán még magadnak sem mertél bevallani, mert félsz a következményektől, vagy attól, hogy mások mit gondolnak. Nem kell semmi veszélyes dologra gondolnod, már az is elég, ha egy olyan kaland motoszkál a gondolataidban, ami ellenkezik a társadalmi elvárásokkal, vagy a neveltetéseddel.” (Schuester Borka)

Azt hiszem, ez az a pillanat, mikor a WC kagyló felülkerekedik, én pedig alul maradok, s a citera fájdalmasan leesik az asztalról. Hát nálam mindenki többet tud! Pedig, nemrég fogalmaztam meg magamnak: Nem gondolom, hogy jobb vagyok másoknál – egyre inkább azt veszem észre, hogy mások nem jobbak nálam. Megvilágosodtam, fényes nappal! Mától kezdve igenis azt fogom álmodni, hogy valaki, egy magvas erdőből érkezve az ablakon keresztül lenyúlja a táskámat. Én pedig új dolgokat ismerek fel, újjászületek és egy fehér lepedőn – enyhén becsípve – a mámortól elhemperedve örömet okozok a családnak.

„Ne is folytassuk! Inkább álmodjunk a valóságról! Már csak pár év, és úgy fogjuk érezni magunkat, mint aki túl van valamin”

Abban pedig biztos vagyok, hogy úgy már soha nem fogjuk megélni életünk további részét, mint – tegyük fel, 2020. január első hetében. Én akkor arról álmodoztam, hogy milyen külföldi vidékeket járok majd be az idén, de eljutok Panyolára is pálinkáért, s az Őrségbe dödöllézni. Álmodni sem mertem arról, hogy nem a Balatonra, hanem a konyhába fogok leugrani, ha rám jön a hekk-éhség, és egy kész expedíciós túra lesz, könnyűbúvár felszerelésben eljutni a közértbe és vissza.

Be vagyunk kérem szorítva. Azt tudjuk, hogy ki által, azt azonban csak sejtjük, hogy miért, és gőzünk sincs, hogy mindezért ki a felelős. Mert ugye, mi emberek megszoktuk, hogy mindennek van vétkese. Azután kiderül, hogy nem is így van. Most még azt sem tehetjük meg, hogy valakit hibáztatunk. Ugyanis, legyünk őszinték, mennyivel könnyebb elviselni még akár a vastagját is, ha tudjuk, hogy ki a hibás. Ha megvan a pont, amire/akire mutogathatunk, az egészet rákenhetjük – az már felér egy nyugtatóval, és azonnal szinte kapaszkodó kötelet érzünk kezünkben a felfelé haladáshoz.

T. Donald, hivatásos amerikai politikus, egy nyakló nélküli elszólásában azt találta említeni, hogy Kína a hibás az egész nagy felfordulásért. Majd rájött, vagy talán szóltak neki, hogy nem is – nagyot koppant akkor, s elhallgatott (egy darabig). Tudomásul kell vennünk, hogy esetünkben ez az egész csak úgy van, és az összeesküvés elméleteket le kell választanunk a hétköznapjainkról.

És végül egy orosz vicc, amelyiknek semmi köze a fent említettekhez: Munkanapja reggelén, rendőr kiáll az út szélére rendet tenni. Leint egy hatalmas fekete Mercedest. Tiszteleg, majd bemutatkozik: Ivanov tizedes, és még nem reggeliztem. – Petrov Killer és már munkában. – hangzott a válasz.

Na jó, egy könnyebb is, hiszen ránk fér a nevetés: – Te mit fogsz tenni, ha feloldják a karantént? – Mi az, hogy „ha”!?

MEGOSZTÁS