Van-e az orosz társadalomnak valódi választási lehetősége, avagy inkább csak a rendszer támogatása és elutasítása között dönthet? Melyek a mostani parlamenti választás tétjei? Miért uralkodott el az apátia az orosz társadalmon, és szavaz a döntő többség Putyin rendszerére? Miért felel meg ez a helyzet a többségnek? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, és ha kitartóak, a cikk végén azt is megtudhatják, hogyan torzítja a Nyugat, és löki még inkább autoriter irányba az orosz berendezkedést?

Oroszország új parlamentet választ. Ezúttal először három napon át, szeptember 17-től 19-ig. A hivatalos indoklás szerint a járvány helyzet miatt. Az Állami Duma 450 ötéves mandátumáért 14 párt 5 822 jelöltje és 10 független jelölt mérkőzik meg, 225 képviselőt egyéni választókörzetben és ugyanennyit listán fognak megválasztani. Egyéni választó körzetekben 2020 jelölt indul. Listán átlagosan 17, egyéniben pedig kilenc aspiráns küzd egy-egy mandátumért. Ezzel egyidejűleg kilenc régió vezetőjét közvetlenül, háromét pedig közvetve választják meg, és eldől 39 regionális törvényhozás mandátumainak sorsa is. Emellett az ország 85 régiójában 4474 referendumot is tartanak.

„S bár a választás – mintegy megszokásból – sokak, főképp az idősebb generációk számára még mindig egyfajta ünnep, ennek a szavazásnak politikai értelemben nincs igazán nagy jelentősége. A rendszer jellegéből nem is a klasszikus értelemben vett választásról, jóval inkább egyfajta bizalmi szavazásról, a hatalom legitimációjának megerősítéséről van szó. Itt nem pártok és jelöltek között választanak, hanem valami az Egységes Oroszország képében a hatalom mellett, vagy éppen ellene szavaznak”

Ezeken a választások egy ideje már együtt járnak a hatalmi elit legalábbis részleges megújulásával. Helyi, és föderális szinten is egyre inkább előtérbe kerülnek a fiatalabb generációk, és jól érzékelhető egyfajta technokrata irányú átalakulás is. A szereplők változása azonban egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékben jelent tartalmi megújulást. Parlamenti képviselettel messze nem a társadalom minden rétege, hanem inkább csak a hatalmi elit egyes csoportjai, klánjai rendelkeznek. Minden a vertikális felépítésű politikai rendszerben dől el, és ehhez kevés köze van a társadalomnak.

„Egyáltalán nem csodálkozhatunk hát azon, hogy az orosz társadalom apátiába süllyedt, és döntő többsége közömbösen veszi tudomásul ezt a realitást”

A választásokra azonban – ahogy Andrej Kolesznyikov politológus fogalmaz – nem csak azért van szükség, mert ez alkotmányos kötelezettség. Hiába tudja mindenki, hogy nem a hatalom, de még csak nem is a duma rotációjáról, a társadalom politikai reprezentációjáról van szó, azért ezek a választások fontosak.

„A társadalom széles tömegei számára a sokasodó problémák közepette fontos annak megerősítése, hogy a többséghez tartoznak, míg a hatalom egyrészről viszonylagos aktivitásban tartja így ezt a többséget, s ami a legfontosabb, ismételten megerősíti Vlagyimir Putyin és a nevével fémjelzett rendszer legitimációját”

Ezek a választások időről időre megerősítik a társadalmi tudatban azt is, hogy ésszerű a többséghez tartozni, hiszen úgysem várható semmilyen változás. S miközben a nyugati sajtó az orosz választások kapcsán is szinte csak az úgynevezett okos választásról és Alekszej Navalnijról szól, szögezzük le, hogy ilyen vagy olyan okból, de a hatalom aktív támogatói jóval többen vannak, mint a nyílt ellenzői. A legtöbben persze azok vannak, akik egykedvűen alkalmazkodnak az új normalitáshoz. Nekik igazából az a fontos, hogy ne legyen gond a munkahelyen, időben jöjjön a fizetés, és lehetőleg időnként még ezen kívül kisebb nagyobb bónuszok is beessenek. Mint ahogy a lojalitásért cserébe ezúttal is megkapták ezt, hiszen a nyugdíjasoknak 10 ezer, az erőszak szervezetek tagjainak pedig 15 ezer rubel (nagyjából 40, illetve 60 ezer forint) egyszeri juttatást postáznak.

„De munkahelyüket féltve a „csak rosszabb ne legyen” gondolkodást követve elmennek szavazni az állami alkalmazottak is, akik a stabilitás biztosítékát Vlagyimir Putyinban és rendszerében látják”

A már idézett Kolesznyikov ennek kapcsán megjegyzi, hogy kétfajta paternalizmus találkozik eképpen ezeken a választásokon. Az egyik részről a fentről induló állami, amely azt üzeni, hogy kaptok munkát,  pénzt, szavazzatok és legyetek csendben, s az alulról induló népi paternalizmus, amelynek jegyében a többség oda szavaz, ahonnan a pénzt várja. Ezek után nem meglepő, hogy a hatalomra főképp a társadalom szegényebb, az államnak kiszolgáltatottabb rétegei, adják a voksukat, míg a gazdasági értelemben autonómabb középosztályban nagyobb az ellenzéki hajlandóság. Ezek után a hatalomnak csak annyi a feladata, hogy ezt a konformista, az államtól függő széles réteget elvigye az urnákhoz, míg az alternatíva hiányával a választások értelmetlenségének érzését kialakítva az elégedetlenkedőket távol tartsa.

„Mindebből jól látszik, hogy a választásoknak a sajtóban előszeretettel emlegetett elcsalása, hanem a megfelelő társadalmi rétegek mobilizálásával érhető el a hatalom számára kedvező eredmény”

Mint annyi helyen, természetesen Oroszországban is alkalmaznak piszkos eszközöket, azonban nem ezek döntik el a választást. Jóval fontosabb tényező ennél a paternalista és a korporatív függőség sulykolása, de arra már a rendszer nincs közvetlen hatással, hogy a vállalati nyomásra az urnákhoz járulók kikre adják a voksukat. Más kérdés, hogy sokan meg vannak győződve arról, hogy a vállalat vezetősége ezt is ellenőrizni tudja.

„S még mielőtt a fentieket olvasva rávágnánk, hogy mindez orosz sajátosság, azt ajánlom, hogy előtte gondolkodjunk el, és nézzünk körül figyelmesen a saját házunk táján”

A választások legnagyobb tétje tehát a rendszer legitimációjának megerősítése, amire 2024 közeledtével különösen nagy szükség is van. Így aztán az is érthető, hogy a Nyugat a választások tisztaságának megkérdőjelezésével éppen ezt a legitimációt igyekszik gyengíteni. Ezzel összefüggésben a legnagyobb figyelem a hatalmi párt, az Egységes Oroszország szereplésére irányul. Öt éve a „jegyinorosszok” a képviselői helyek 76 százalékát megszerezve alkotmányozó többséget szereztek a dumában. Erre most azért jóval kisebb az esély, és talán nem is tenne jót a rendszernek, ha a párt ilyen helyzetben is kétharmadot szerezne. A párt népszerűsége ugyanis megkopott, jelenleg 34 százalék körül mérik. Nem véletlenül tettek a lista élére két igazi nagyágyút, Szergej Sojgu védelmi- és Szergej Lavrov külügyminisztert – őt a kampány hajrájában próbálták Navalnijék lejáratni egy a hozzá kapcsolható jachtokról, kenőpénzekről és szeretőről szóló filmmel -, mellettük pedig egy a járványban közismertté vált orvost, és szerepel a jelöltek között több politikai celeb is. A szavazói hajlandóság és az adminisztratív háttér a listás eredményt simán felviheti 40 százalékra. Ehhez jönnek a legutóbb összesen 13 százalékra rúgó töredék szavazatok, amelyből a legtöbbet most is a hatalom pártja viszi el. Így a listán nagyjából száz mandátumot szerezhetnek, a 225 egyéni helyből pedig a legmerészebb prognózisok szerint is legfeljebb az öt évvel ezelőtti kétszeresét, azaz 50-et veszítenek el.

„Ezzel biztosan hozzák az abszolút többséget, ami a manapság egyre növekvő elégedetlenség közepette jó eredménynek számít”

A második helyért a jelek szerint nem lesz olyan öldöklő küzdelem, mint 2016-ban, amikor a kommunisták csak két tizeddel, összesen pedig két mandátummal előzték meg Vlagyimir Zsirinovszkij hazafias populista pártját. Most a még Navalnij által kezdeményezett úgynevezett okos szavazás, és a szociális elégedetlenség legfőbb kedvezményezettjeként a KPRF az akkori 13-mal szemben akár 18-20 százalékot is szerezhet, míg az LDPR a közvélemény-kutatások szerint mindössze 10 százalékon áll. A régi pártok közül a parlamenti küszöb köré esett vissza a most két baloldali hazafias erővel, Patriótákkal és Az igazságért nevű pártokkal közösen induló szocialista Igazságos Oroszország. A parlamentbe jutás határán mérik ugyanakkor a nyugdíjasok pártját, és az Új embereket, amelyek közül ez utóbbi akár frissülést is hozhat a duma munkájában.

„A duma pártszerkezete tehát legfeljebb minimálisan változik, személyi összetétele azonban talán fiatalosabb, technokratább lesz, kiegészítve egy csapat ismert tévés személyiséggel”

Ha a téteket vizsgáljuk, akkor említést érdemel még, hogy ki lesz a duma elnöke. Egyre kevesebb az esély arra, hogy marad Vjacseszlav Vologyin, és annyira nem lepődhetnénk meg azon sem, ha Szergej Lavrov landolna ebben a székben. Rá ugyan a kiéleződött nemzetközi helyzetben a külügyben is nagy szükség van, ám ott a váltás előbb-utóbb elkerülhetetlen, tapasztalt politikusként, és igazi tekintélyként azonban jó szolgálatot tehetne a törvényhozásban is. Főképp abban az esetben, ha nem csak papíron növekszik a duma jogköre, és az átalakuló politikai rendszerben ezt a mozgásteret valódi tartalommal is meg akarja tölteni a Kreml. Ne feledjük el, a miniszterelnök és a kormány kinevezésében formailag legalábbis komolyabb szerepük lesz a törvényhozóknak.

„S ha már szóba jött a kormány, az is jelzés értékű lesz, hogy mennyire alakul majd át. Magának a kormányfőnek a személye pedig azért lesz fontos, mert ő jó eséllyel ott lesz az utódjelöltek között”

 A most felálló duma szerepét és mozgásterét persze alapvetően meghatározza, hogy 2024-ben majd a politikai átmenetről, vagy inkább az elnöki ciklusok lenullázásáról beszélünk inkább. Persze, e kettő még nem zárja ki egymást, de csak abban az esetben, ha Putyin kizárólag a stabilitás biztosítékaként marad még néhány évig, és ezzel valójában az átmenet hátterét biztosítja. Személy szerint erre látom a legnagyobb esélyt, és szinte kizártnak tartom, hogy 2036-ig maradjon az elnöki székben.

„Ez azonban nem csupán tőle, hanem a nemzetközi helyzet alakulásától függ. Nem nehéz ugyanis manapság elképzelni olyan szituációt, amikor Putyin az ország érdekében egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy hátrébb lépjen”

S ezzel el is érkeztünk oda, hogy a nyugati sajtóban oly sokat ostorozott orosz berendezkedést nem egyedül az orosz hagyományok, a mentalitás, és a moszkvai politikai elit elképzelései alakítják. Erre komoly hatással van az országra nehezedő nyomás is. Ennek növekedése  ugyanis  mindig erősíti az amúgy is kemény kéz szorítását, s mondjuk ki, torzítja, a kelleténél karakteresebbé, keményebbé teszi a hagyományosan eleve autoriter politikai rendszert.

„Az 1990-es évek tapasztalata alapján az ezt követő vezetés joggal érzi úgy, hogy az orosz közegben életidegen nyugati típusú demokratizálást, és az ezzel járó nyitottságot, kompromisszum készséget kihasználja, a gyengeség jeleként értelmezi az egyébként éppen ezt elváró Nyugat”

Hatalomra kerülve Putyin sem teljesen a mostani, erőteljesen autoriter irányba tolódott rendszerben, és a Nyugattal konfrontatívvá vált viszonyban gondolkodott. A 2000-es évek elején még a Kreml minden áron el akarta magát fogadtatni a Nyugattal, nemcsak a párbeszédet, hanem Európával például mindenképpen többet is akart. Természetesen egyenrangú partnerként. A Nyugat azonban a maga felsőbbrendűségének tudatában csak diktátumban tudott gondolkodni, s lett, ami lett. Ugyanígy Putyin többször is emlegette a dinamikus, versenyen alapuló politikai rendszer felépítésének szükségességét, amelynek jeleként kezdetben volt liberális párt a dumában.

„Természetesen mindezt az orosz sajátosságokhoz igazítva képzelte el. Nem véletlenül nevezte a rendszert annak konstruktőre, Vlagyiszlav Szurkov irányított demokráciának, ahol a hangsúly még mindig a demokrácián volt. Ebből mára lett szuverén demokrácia, a hangsúly pedig a szuverenitásra, az elkülönülésre tolódott át”

De vegyük csak a mostani választást. A nyugati sajtó tele van Navalnijjal és az „okos választással”. Ez utóbbi esetében a hasznosság felülírja a Nyugat által oly sokat emlegetett értékeket. A liberális szavazó a rendszer gyűlöletétől vezettetve kénytelen a kommunistákra adni a voksát. Persze, ezzel is csak a Kremlt erősíti, mert Zjuganovék is a rendszer részei, fügefa levélként adják meg a demokrácia látszatát, és tartják a hatalom által ellenőrzött mezőben a szavazókat. S akkor arról még nem beszéltünk, hogy ugyanúgy nem adja meg a politikai alternatíva a valódi választás lehetőségét, mint a hatalom. Ez esetben sem választásról, hanem a Kreml logikáját követve bizalmi szavazásról van szó. Csak míg ez utóbbi az igenre bíztat, addig a „navalnista” ellenzék a nemre. S mindehhez tegyük még hozzá, hogy a választóknak internetes alkalmazásokon keresztül mondják meg, hogy kire szavazzanak, és sokszor külföldi szerverekről.

„Csak ez esetben nincs tele a világsajtó azzal, hogy az Egyesült Államok beavatkozik az orosz választásba. Mert ugye a demokrácia nevében teszi, mint ahogy ennek zászlaja alatt indított háborúkat is”

De említhetnénk azt is, hogy az állami szolgáltatások voksolást biztosító vybory.gov.ru weboldalát külföldről érkező masszív kibertámadások érték. Ella Pamfilova, az orosz Központi Választási Bizottság elnöke elmondta, hogy ezek 50 százalékát az Egyesült Államokból, 25 százalékát Németországból, 10 százalékát Kínából, 5 százalékát pedig Ukrajnából indították.

Ez így rendben van? Hát nem! Már csak azért sem, mert a beavatkozás torzítja Putyin rendszerét is, amely válaszul durván bekeményít, a rendszeren kívüli ellenzéket egyszerűen ellehetetleníti, kisöpri a választásokról. Eszemben sincs kizárólag ezzel magyarázni Putyin rendszerének érett autoriter jellegét, csak felhívnám a figyelmet arra, hogy a Nyugat mintha ezt akarná, hiszen tudatosan löki ebbe az irányban az orosz berendezkedést.

„Az adott helyzetben Putyin, ha akarna, akkor sem tudná a demokrácia irányába elmozdulni. A nyugati típusú eleve nem működne, de félő, hogy már a csavarok meglazítása is még inkább a beavatkozásra bátorítaná Oroszország ellenfeleit”

A fentiek fényében vizsgáljuk meg a Navalnij-ügyet. Az sem azzal kezdődött, hogy a rendszer börtönbe csukta az ellenzéki politikust. Igen, kapott felfüggesztett büntetést akkor, amikor az ügyben más elítéltek letöltendő büntetést kaptak. A külföldi támogatás azonban e figyelmeztetés után csak erősödött. Ha ezt Oroszország csinálja, mondjuk a nyugati rendszerellenes pártok mögé állva, akkor tele van vele a média. Az orosz társadalomban meglehetősen alacsony támogatottsággal bíró Navalnij és csapatának kistafírozása a „demokrácia erősítése” jegyében történik. Még azt sem szégyenlik elmondani, hogy mennyit és hogyan költöttek rájuk. Aztán mindenki meglepődik és felháborodik, ha az orosz hatalom az állam szuverenitását és saját magát védve visszaüt. Méghozzá jó keményen. Úgy oroszosan. Ekkor beindul a B-terv, egymás után jelennek meg a cikkek arról, hogy Oroszországban megszűnt a demokrácia, Putyin diktatúrát épít.