Ötven napja tart már a háború, és ahogy megyünk előre, annál kevésbé látszik a vége. Ennek a legfőbb oka az ukránok kitartása, és az orosz hadsereg időnkénti bukdácsolása, furcsa tétovázása mellett az, hogy mind egyértelműbben kirajzolódik a végcél, ez pedig nem Oroszország feltartóztatása, hanem a kifektetése. Ebben az Egyesült Államok és Oroszország között folyó proxy háborúban az atlanti hatalmat helyettesítő Ukrajna kétszeresen is áldozat, Moszkva pedig mintha nem mérte volna fel, hogy a fél világgal kell megharcolnia. S hogy miért messze még a vég? Hát mert a küzdelem immár egzisztenciális. Mindkét, pontosabban mindhárom fél győzelemre van ítélve.

A háború kirobbanásakor sokan – s nem csak a Kremlben – gondolták úgy, hogy az egész nem tart sokáig. Az ukrán vezetés megadja magát, vagy elmenekül, Ukrajna pedig lényegében harc nélkül elesik. Jön a bábkormány, Moszkva eléri a céljait, és legfeljebb a földalatti ellenállás leküzdése, a stabilitás megtartása miatt főhet a feje. Egy-egy pillanatra még úgy is tűnt, hogy az ukrán hatalom tényleg összeomlik, s a villámháborús elképzelés nem légből kapott, aztán mintha láthatatlan kezek megfordították volna a helyzetet. A francia Le Figaro Ukrajnából visszatért újságírója, Georges Malbrunot meg is nevezte ezeket a láthatatlan kezeket, helyszíni tapasztalatai alapján egyértelműen állította, hogy az amerikaiak közvetlenül (is) irányítják az orosz-ukrán háborút.

„A hírek szerint a támadás elől Lvivbe menekült/menekített Volodimir Zelenszkij erőre kapott, és nyomában az első sokkból ocsúdva egyre láthatóbbá vált az ukrán ellenállás”

Mindez nem a véletlenen múlott. Ha az ukrán vezetés mögött nem áll ott összes tudásával és információjával az amerikai hadvezetés, akkor másképp alakult volna a helyzet. De ott volt már nyolc, vagy még több éve, amelynek eredményeként az ukrán hadsereg és a titkosszolgálat is átalakult. Olyannyira, hogy hiába gondolkodott a kapituláción – mint utólag megtudtuk Zelenszkij tanácsadójától – jónéhány tábornok, a rendszer nem omlott össze. Sőt, a láthatatlan kezek hathatós munkájának köszönhetően egyre inkább magára talál, és Ukrajna már nem a túlélésért, hanem a győzelemért küzd. Egyelőre ennek nem túl nagy a realitása, ám jól mutatja ezt az elszántságot – valamint a NATO és Ukrajna együttműködésének hatékonyságát is – a Fekete-tengeri Flotta zászlóshajójának, a Moszkvának a kilövése, és az orosz területek elleni támadások is. Washington közvetve és közvetlenül, kemény kézzel tereli errefelé az eseményeket. Persze, ne felejtkezzünk el az ukrán társadalom meghatározó részének talán a vártnál is nagyobb ellenállásáról sem. Mint ahogy azt sem lehet nem észrevenni, hogy az orosz stratégák néhány dolgot erősen benéztek.

„Az orosz erőknek jó egy hónapra volt szükségük ahhoz, hogy felfogják, elhúzódó háborúra számíthatnak. Arra, amit annyira el akartak kerülni, és amelyre oly nehezen tudnak ráhangolódni”

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy néhány kivételtől – mindenek előtt Mariupol ostromától – eltekintve ez a háború valójában csak most kezdődik, és a legszörnyűbb dolgok még előttünk vannak. S ha valaki idáig bízott is a semmi lényeges dologról nem szóló béketárgyalásokban, mára már megérthette, hogy békét általában győztes és legyőzött szokott kötni. Jelen pillanatban pedig meglehetősen messze állunk attól, hogy győztest lehessen hirdetni. Az orosz fél újratervezte a stratégiáját, és szisztematikusan őrli fel az ellenfelet, az ukránok önbizalma pedig annak ellenére megnövekedett, hogy a katonai infrastruktúra jelentős részét az elmúlt 50 napban azért lerombolták. Az üzemanyag tartalékok több mint 60 százaléka elpusztult, és a rakéták rengeteg fegyverraktárt és hadi üzemet is elpusztítottak.

„Ömlik azonban a fegyver Ukrajnába, és Kijev nem alaptalanul abban bízik, hogy a Nyugat elszánta magát Oroszország térdre kényszerítésére. Abba a kijevi politikusok már nem gondolnak bele, hogy amennyiben ez így van, akkor azért Ukrajnának mérhetetlen nagy áldozatot kell hozni”

Egy szó, mint száz, győztesnek és vesztesnek lennie kell ahhoz, hogy leálljon az öldöklés és a rombolás. S mivel az ukrán vereség politikai értelemben jó eséllyel Zelenszkij bukását is hozná, az elnök és csapata, az elmúlt félszáz napban poraiból újjáéledt és megdicsőült ukrán hatalom a végsőkig fog harcolni. Nem miattuk, de így van ezzel a hazáját védő ukránok többsége is. S ha mégis meginognának, akkor ott van a láthatatlan kéz, hiszen Amerika sem engedheti meg magának, hogy vereséget szenvedjen, ergo Ukrajna kapituláljon. Az Egyesült Államok ugyanis Ukrajnában is globális hegemón szerepének meghosszabbításáért, a többpólusú világrend kialakulásának elodázásáért küzd. Valójában reménytelenül, ám globális pozícióinak a gyengülését kétségkívül lassítani tudja a világ újrafelosztásáért folyó versenyben.

Ugyanez vonatkozik Vlagyimir Putyinra is, aki azért vágott bele ebbe a háborúba, hogy az orosz határoktól távolabb tolja a NATO-t. Erre egyelőre közelebb van, mint valaha. Ráadásul, bármi lesz is a vége, kap egy minden korábbinál agresszívabb, ellenségesebb és erősebb, indulatait a háttértámogatástól felbátorodva szabadjára engedő, megvadult Ukrajnát a szomszédságában. A Kreml célja ezzel a háborúval a globális erőviszonyok átalakítása, az amerikai hegemónia megtörése, Oroszország újrapozícionálása az átalakuló világban, de ettől még messze van. Önkéntelenül is felmerülhet a helyzetet látva sokakban, hogy Oroszországot a körülmények alakításával becsalták az Ukrajna nevű verembe, és most nem nagyon tudja, hogyan másszon ki onnan. De győzelemre ítéltetett Putyin már belpolitikai okokból is, egy vereség ugyanis magát a rendszert ingatná meg. A globális ellenfél, az Egyesült Államok célja éppen ez, és amennyiben Moszkva gyengeségét látja, nem fog megállni félúton. A Nyugatot már felsorakoztatta maga mögé, Európa és Oroszország közé mély árkot ásott, és amennyiben erre lehetőséget lát, mindent megtesz azért is, hogy bevigye a végső döfést, megpróbálja megbuktatni Putyint, és kivéreztetni az orosz gazdaságot.

„Ebből is látszik, hogy a tétek óriásiak, túlzás nélkül állíthatjuk, minden közvetlenül és közvetetten érintett fél számára egyre inkább a lét a tét, és senki nem adja könnyen magát. Az előttünk álló donbasszi csata ezért is ígérkezik sorsdöntőnek és véresnek”

A Donbasszban ezért az orosz erők mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy megtörjék az ukrán hadsereg gerincét. Ez a tartalékok megfogyatkozásával együtt, olyan katonai helyzetet eredményezhetne, amelyet Moszkva a világ és hazafelé is győzelemként tud felmutatni/eladni. Ez minimálisan az egész Donbassz, valamint Herszon és Zaporizzsja megye egy részét, a történelmi krími kormányzóságot (Tavricseszkaja gubernyija) jelenti. Ám mivel ez azért így nehezen védhető, a Kreml feltehetően megpróbálja ezt a befolyási övezetet kitolni északra a Harkov-Chisinau vonalig, nyugatra pedig Moldováig és a román határig. Ez egyben civilizációs törésvonal is, és elvágná Ukrajnát a tengertől. Kérdés, hogy lesz-e Oroszországnak ehhez ereje? A Donbasszban közeledő csata erre is választ adhat.

„Ukrajna győzelmét az jelentené, ha a Donbasszban az orosz erők nem tudnának áttörni, akkor viszont Kijev aligha állna meg, és ehhez biztosan kapna segítséget is”

Látva azt, hogy Ukrajna már az orosz területeket is támadja, inkább a háború eszkalálódása, durvulása várható, semmint a vége. Kijev egyre inkább vérszemet kap, és a Nyugat támogatásától megszédülve félő, hogy olyan lépésekre – orosz területek támadására – is kész, amelyek elkerülhetetlenül Moszkva gyilkos és pusztító válaszát hoznák. De az is komoly veszélyt rejt magában, ha az orosz offenzíva a Donbasszban végképp megakadni látszik. Egyik esetben sem lehet már kizárni a taktikai atomfegyver ijesztően hangzó, ám adott körülmények között a célok elérése szempontjából még racionálisnak is nevezhető bevetését. Már csak azért sem, mert az információs térben olyan sikeresen megy végbe Oroszország dehumanizálása, hogy Moszkvának az imázsát már nem kell féltenie. Nem érdekli, hogy mit mond a húrt egyre inkább túlfeszítő Nyugat. Közben nem siettetik a háború befejezését a sokszor Európa szempontjából már öngyilkos szankciók sem.

„S akkor a geopolitikai tétek mellett még nem beszéltünk arról, hogy a háború mekkora üzlet”

Az Ukrajnába ömlő fegyvereket ugyanis majd pótolni kell, és az amerikai fegyvergyárak már számolják is a hatalmas hasznot. S hogy Európa is komolyan vegye végre, hogy fegyverkezzen, ahhoz a veszélyt még inkább fel kell erősíteni. Amíg tehát a célokhoz nem közelítenek az érintettek, addig béke nem nagyon várható. Közben persze a harcoló felek az idővel is versenyt futnak, hiszen például az orosz tartalékok sem végesek, és Ukrajna ellenállásának is van határa. Egy nyertes azért már borítékolható, a kérdés inkább csak az, hogy mekkorát kaszál a bolton. Rövid távon legalábbis. Az Egyesült Államok egyelőre még a háború elhúzásában érdekelt, de Amerikát e stratégia átgondolására késztetheti, ha a világ politikai értelemben vett nem nyugati fele összefog, és elkezdi kialakítani az alternatív struktúrákat. Így a békét az a tény hozhatja közelebb, hogy az idő azért mindenkit szorít. A néhány napból előbb néhány hét, aztán néhány hónap lett. Nem lett vége a háborúnak olyan jeles dátumra, mint március 18., a Krím csatlakozása, és nem sok esély van arra sem, hogy május 9-re, a Győzelem napjára elhallgatnak a fegyverek. Én már örülnék annak is, ha a nyár végére magunk mögött tudhatnánk ezt a rémálmot.