Hegyi-Karabahból érkezett örmény menekültek 2023. szeptember 30-án az örményországi Gorisz városában
Fotó:EUROPRESS/Diego Herrera Carcedo/AFP
Örményország elmúlt jó száz évének az elvándorlás újabb hullámát generáló genocídiummal, a török népirtással kezdődő, és az azeriekkel a kölcsönös etnikai tisztogatások jegyében folytatódó, közben pusztító földrengéssel kísért tragikus történetében Hegyi-Karabah visszaszerzése volt az egyetlen igazi sikertörténet. Arcah (örmény nyelven Hegyi-Karabah) állt az örmény nemzet- és identitásépítés középpontjában, ezért a valamivel több, mint 3 ezer négyzetkilométernyi területért az elmúlt mintegy három évtizedben ezrek haltak meg. Az is egyértelmű volt, hogy az azeriek nem nyugszanak bele Hegyi-Karabah elvesztésébe, így az 1990-es évektől mindkét oldal a döntő ütközetre készült. Éppen ezért meglepő, hogy Nikol Pasinjan örmény kormányfő lényegében feladta Hegyi-Karabahot, és magára hagyta az ott élőket, miközben a felelősséget a történtekért Moszkvára próbálja áthárítani. Még ennél is meglepőbb, hogy a 2020-as vereség után Pasinjant újraválasztották, ami azt jelzi, hogy az örmények többsége is lemondott Arcahról.
„Úgy tűnik, Hegyi-Karabah sorsa hosszú időre eldőlt, érdemes azonban a történtek megértéséhez előbb visszatekinteni, és felidézni a terület hányatott történelmét”
Ez a terület mindkét nép identitásában, történelmi tudatában meghatározó szerepet játszik. De mindenek előtt tisztázzuk, hogy Karabah és Hegyi-Karabah nem ugyanaz. A Karabah név a legáltalánosabb nézet szerint a türk kara (fekete) és a perzsa bah (kert) szavak összetétele. Ez az elnevezés az 1230-as években bekövetkezett mongol hódítás óta használatos a mai Örményország déli és Azerbajdzsán nyugati részére. Tehát történelmi, tág értelemben Karabah Dél-Örményországot is magában foglalja. Szűkebb értelemben a mai Örményországtól keletre levő, eddig örmény ellenőrzés alatt állt területekre érthető. Hegyi-Karabah pedig tágabb értelemben Karabah hegyes része, szűkebb értelemben ebből az, ahol 1923-ban megszervezték a Hegyi-Karabahi Autonóm Területet.
„Ez a terület már a Kr.e. 2. században az ókori Nagy-Örményország része lett. Itt szervezték meg Arcah tartományt, innen ered Karabah ma is használatos örmény neve”
A későbbi évszázadok folyamatos háborúi, a perzsa, arab, aztán török és mongol támadások elől egyre több örmény menekült el. Részben messzi tájakra, részben pedig a jobban védhető, hegyes területekre, vagyis a mai Hegyi-Karabahba. A mai törökök és azeriek ősei a 11. századtól érkeztek a térségbe, ahol fokozatosan többségbe kerültek. Az örmény, keresztény államalakulatok pedig függésbe kerültek, illetve felbomlottak. A helyüket muzulmán, türk dominanciájú, többnyire perzsa fennhatóság alatt álló tartományok, államok vették át. Ilyen volt az 1748-tól fennállt Karabahi Kánság is. Miután a terjeszkedő oroszok legyőzték a perzsákat, az 1813-as gulisztáni béke következtében a terület az Orosz Birodalom része lett. Az 1820-as, 1830-as évek orosz statisztikái szerint Karabah egészében mintegy 90 százalék volt a muszlim lakosság, a hegyi Karabahban viszont pont fordítva, 90 százalék feletti volt az örmény.
„A 20. század elejére az etnikai-vallási konfliktusok véres összecsapásokhoz, pogromokhoz, tömeggyilkosságokhoz vezettek”
Az első világháború és az Orosz Birodalom összeomlása, az orosz katonaság távozása, és a törökök, majd a britek megjelenése után nyílt örmény-azeri háború alakult ki, amelyet több helyen brutális tömegmészárlások kísértek. Bakuban 1918. márciusban 3-12 ezer azerit, szeptemberben pedig 10-30 ezer örményt mészároltak le, majd 1920 márciusában Karabah akkori fővárosa, Susa örmény részét pusztították el a muszlimok, 500 és 20 ezer közötti örményt gyilkoltak meg, a többiek pedig elmenekültek. Sztálin az oszd meg és uralkodj elv nevében keverte tovább a lapokat, közben Törökországnak is gesztust téve Nahicseván mellett autonóm területként Hegyi-Karabahot is az azerieknek adta. Annak ellenére, hogy ez utóbbit előzőleg Jerevánnak ígérte. Ennek ekkor látszólag nem volt túl sok jelentősége, ám a parázs ott izzott a hamu alatt.
„A peresztrojka felszínre hozta a nemzetiségi indulatokat is, s a Kaukázus 1987-ben már a robbanás szélén állt”
Örmény értelmiségiek és Hegyi-Karabah népe azt követelte, hogy az örmény többségű, Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah ASZSZK-t csatolják Örményországhoz. Megjelentek a Nagy-Örményországot hirdető brosúrák, s mint ekkor Jerevánban magam is megtapasztalhattam, egyre hangosabban szóltak a hazafias dalok. A megindult örmény nemzeti pezsgés közben gerjesztette az azeri nacionalizmust is. Ezt a helyzetet tovább bonyolították a szovjet hatalmi játszmák. Az autonóm terület parlamentje 1988. február 20-án megszavazta az egyesülést Örményországgal, ezután elszabadultak az indulatok. Néhány napra rá a Baku mellett lévő Szumgaitban mintegy száz örményt koncoltak fel az utcákon, majd 1990. januárjában Bakuban zajlik véres pogrom. Az etnikai tisztogatások következtében Karabahból több száz, különböző becslések szerint legalább 600 ezer azeri menekült el, míg Azerbajdzsánból szintén százezres nagyságrendben az örmények szedik a sátorfájukat. Miután Azerbajdzsán 1991. augusztus 30-án kikiáltotta függetlenségét, szeptember 2-án Hegyi-Karabah szintén így cselekedett. A konfliktus 1992-re háborúvá nőtte ki magát, amelynek végére az örmény csapatok nemcsak Hegyi-Karabah területét, de több más környező vidéket is az ellenőrzésük alá vontak.
„A háború 1994. május 16-án a Moszkvában megkötött fegyverszünettel zárult. Hegyi-Karabah a posztszovjet térség úgynevezett befagyott konfliktusainak a sorába lépett, amelynek kiolvadásától mindenki tartott. Aztán 2020. szeptember 27-én kitört a második karabahi háború, amelyben Örményország stratégiai vereséget szenvedett, elveszítette Hegyi-Karabah egy részét”
Egyértelmű volt, hogy a Törökország által támogatott Azerbajdzsán ezzel nem elégszik meg, és az egész történelmi Karabah, benne Hegyi-Karabah visszaszerzésére törekszik. Ennek jegyében 2022 végén lezárták a Hegyi-Karabahot Örményországgal összekötő lacsini folyosót, amelynek következtében Arcahban humanitárius katasztrófa bontakozott ki. Ennek következtében még a nyáron lemondott a szakadár alakulat vezetése is. Ekkor már megkezdődött az azeri csapatok összevonása a határ körzetében, és a támadás csak idő kérdése volt. Aztán szeptember 19-én a déli órákban az azeriek lőni kezdték Hegyi-Karabahot, majd miután Nikol Pasinjan bejelentette, hogy Örményország nem bocsátkozik harcba Hegyi-Karabahért, megindult a szárazföldi offenzíva is. A helyi ön védelmi erők látva a kilátástalan helyzetet, másnap kapituláltak, Baku pedig délután egy órakor leállította a terroristaellenesnek nevezett, és megfogalmazásában az alkotmányos rend helyreállítását célzó hadműveletet. Örmény források szerint közel 300-an haltak meg a támadásokban – köztük hat orosz békefenntartó –, és ennél is több a sebesült.
„Arcahnak ezzel vége, és Hegyi-Karabah azeri ellenőrzés alá került”
Szamvel Sahramanján, az el nem ismert Arcah (Hegyi-Karabah) Köztársaság elnöke már alá is írta a köztársaságot feloszlató rendeletet, amely szerint legkésőbb 2024. január 1-ig az államképződmény minden szerve beszünteti működését. Ezidáig már szinte az összes örmény elhagyta Hegyi-Karabahot azóta, hogy a helyi vezetés és az azeri kormányzat tűzszünetről állapodtak meg. Ahogy a köztársaság megszűnését deklaráló rendelet is utal rá, a megállapodás szerint azok, akik el kívánják hagyni a területet, azt szabadon megtehetik a Lacsini folyosón keresztül, a maradni akarókat pedig megismertetik a reintegráció feltételeivel. Igaz, ez nem vonatkozik mindenkire. Az azerbajdzsáni szervek is megerősítették, hogy letartóztatták Ruben Vardanján orosz milliárdost, Hegyi-Karabah korábbi államminiszterét, és egyes hírek szerint Vitalij Balaszanján, a helyi biztonsági tanács korábbi titkára is őrizetbe került.
„A 2020 óta a területen lévő orosz békefenntartók feladata 2025-ben lejáró mandátumuk befejezéséig legfeljebb a humanitárius katasztrófa elkerülése, és az etnikai tisztogatások megakadályozása”
Ők biztosíthatják majd az ott élők többségének várható kitelepülését. Közben hallgathatják az örmény vezetés bírálatát, hiszen Nikol Pasinjan igyekszik rájuk verni a felelősséget Hegyi-Karabah elvesztéséért. Ez persze abszurd, hiszen egy ilyen offenzíva megállítására a békefenntartóknak sem fegyverzetük, sem pedig mandátumuk nem volt. Pasinjan ezt jól tudja, ezzel a retorikával azonban egyrészt a belpolitikai feszültséget – azért néhány ezren mégis csak tüntettek Jerevánban – igyekszik csökkenteni, másrészt külföldi támogatói akaratának megfelelően ez a hangulatkeltés is része Oroszország kiszorításának a régióból.
„Pasinjan felelőssége az <örmény Trianonért> elvitathatatlan. Hatalomra kerülése óta nemcsak megágyazott ennek, de aktívan közre is működött annak végrehajtásában”
Az örmény hadsereget nem készítette fel a várható támadásra, az elmúlt hónapokban pedig a béketárgyalásokon már mindössze a kisebbségi jogok betartásához ragaszkodva többször is elismerte Hegyi-Karabah Azerbajdzsánhoz tartozását. Ezzel lényegében felajánlotta az ő olvasatában Örményország számára tehertételt jelentő területet Bakunak. Mindezt aligha a békevágy, a háborús fáradtság magyarázza. Sokkal inkább az, hogy a karabahi lobbi valójában Pasinjan legádázabb ellenzéke, így a kormányfő aligha bánja, hogy most Baku intézi el őket. Hogy ezzel veszik Arcah is? Járulékos veszteség! Ezt a gondolatsort támasztja alá, hogy a villámháború utáni első napokban Pasinjan még azt is kijelentette – aztán visszakozott –, hogy a Hegyi-Karabahban élők maradjanak otthon, az anyaország nem tudja befogadni őket. De nem tekinthetünk el elődei felelősségétől sem, akik kiálltak ugyan Arcahért, ám látva az intenzív azeri fegyverkezést, nem sokat tettek annak ellensúlyozására. De elszalasztották azt a lehetőséget is, hogy a Hegyi-Karabah körüli hét azeri járás visszaadásával elismertessék örmények a szeparatista enklávét. Erre már 2007-ben megvoltak a tervek, és akkor Baku bele is ment volna az alkuba – erre hatalomra kerülése után még Pasinjannak is lett volna lehetősége –, az örmény vezetők akkor azonban még nagyon magabiztosak voltak, ráadásul nem mertek szembe menni az igen csak harcias arcahiakkal.
„Pasinjan terve az volt, hogy Hegyi-Karabah feladásával végképp lezárja a konfliktust Azerbajdzsánnal, ezzel csökkenti Örményország függőségét Moszkvától, és Oroszországról leszakadva Grúziával együtt közeledhet a Nyugathoz, és e folyamat betetőzése lehet a belépés az Európai Unióba”
Ez azonban kockázatos elgondolás, hiszen közben mindenek előtt meg kell oldania a Hegyi-Karabahban élők helyzetét. Bakura ugyanis az emberi jogok betartásában a történelmi tapasztalatok alapján nem nagyon alapozhat. A <karabahi kérdéstől> tehát Pasinjan aligha szabadulhat. Emellett a 2020-as vereség utáni helyzetnél bonyolultabban alakulhat számára a belpolitika. Az ellenzék pártjai ugyan nagy szerencséjére továbbra is leginkább egymással vannak elfoglalva, az őt megalapozottan nemzetárulónak tartó menekültek megjelenése azonban új helyzetet teremtve megerősíthetik a Pasinjannal szemben álló tábort.
„Ráadásul Baku étvágya is megnőhet – fő támogatója, Ankara érdekei is errefelé lökik –, és igényt tarthat Zangezurra, az Örményország délkeleti részén lévő Szjunik megyére. Ez pedig már Örményország területi integritását érintené, ugyanakkor az úgynevezett zangezuri folyosó létrejöttével Ankara neooszmán álmait segítendő megteremtődne a szárazföldi összeköttetés Törökországtól Nahicsevánon és Azerbajdzsánon át egészen a Kaszpi-tengerig, majd onnan tovább lehetne lépni Közép-Ázsiába”
Ezzel elértünk a konfliktus geopolitikai dimenziójáig. Karabah a török elképzelésekben csak egy lépés – igaz, komoly lépés – a neooszmán tervek megvalósításában. A történtek legnagyobb nyertese tehát geopolitikai értelemben Törökország.
Ez jelenleg megfelel a Dél-Kaukázusból Oroszország kiszorítását célzó nyugati érdekeknek is. Az Egyesült Államok katasztrófaelhárítási csapatot küldött Dél-Kaukázusba, de Örményországba és Azerbajdzsánba utazott Samantha Power, az amerikai elnök különmegbízottja és az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének (USAID) vezetője is. Vele együtt mozog a térségben Yury Kim, az európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettes, valamint Louis Bono, vezető tisztviselő, a kaukázusi tárgyalások tanácsadója a Külügyminisztériumban.
„A humanitárius segítség leple alatt folyik tehát a térfoglalás”
Aktivizálta magát az Európai Unió is. Az Európa Tanács szakértők keresését hirdette meg az örmény fegyveres erők emberi jogainak előmozdítását célzó projekt végrehajtásában. Az ET azt tervezi, hogy legfeljebb 45, az emberi jogok, a szociológia és a pszichológia területén jártas szakembert alkalmaz a katonai területen, hogy tanácsot adjanak a projekthez. A tervek szerint a vállalkozók az örmény hatóságokkal együtt felülvizsgálják a szabályozási kereteket, a katonai és rendvédelmi tisztek pedig megkezdik munkájuk során az „európai szabványok” alkalmazását. Ezzel párhuzamosan az Európa Tanács számos más kezdeményezést is elindított Örményországban. Júniusban például pályázatot hirdettek 1,4 millió eurós költségvetéssel, hogy tanácsadókat találjanak egy igazságügyi reformot támogató projekthez.
„Moszkva befolyását persze a karabahi kaland azért egyelőre nem rendítette meg, ám a Hegyi-Karabahban történtek megnyithatják az utat a posztszovjet térség többi befagyott konfliktusának kiolvasztása előtt is”
Ez pedig már komoly kihívás lenne a jelenleg Ukrajnában lekötött Oroszország számára. De figyelmeztető számára az is, hogy az azeri elnök Ilham Aliyev egyetértésével Nikol Pasinjan béke közvetítőként Oroszország helyett már az Európai Unióra és az Egyesült Államokra számítana, és Jerevánban egyesek már az orosz katonai bázisok felmondásán gondolkoznak. Azon már kevésbé, hogy ki védi majd akkor meg az országot, ha megtámadják. Mert a türk nyomulás egyelőre nincs ellenére Washingtonnak, hiszen ezzel nyomás alatt tartják a másik geopolitikai ellenlábast, Iránt is. Teheránt például a zangezuri folyosó megvalósulása elvágná a türk gyűrű szorításából észak és nyugat felé egyedül kaput nyitó kereskedelmi folyosójától, ami számára elfogadhatatlan. Hegyi-Karabah azeri kézre kerülésével tehát a térség aligha nyugszik meg, legfeljebb egy időre kerül le a lapok címlapjáról.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater