Kezdőlap » Fókuszban » Mi vezetett a “prágai tavaszhoz”?
Utcai életkép Prágában, 1968. augusztus 21-én #moszkvater

Mi vezetett a “prágai tavaszhoz”?

Ötven évvel a “prágai tavasz” után már számos olyan történelmi dokumentum van a kezünkben, amelyek választ adnak arra a kérdésre, miért is volt annyira fontos a Szovjetuniónak az, hogy megállítsák a csehszlovákiai reformfolyamatokat.

Utcai életkép Prágában, 1968. augusztus 21-én #moszkvater
Utcai életkép Prágában, 1968. augusztus 21-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/Yuryi Abramochkin/Sputnik

Realitás vagy utópia volt Alexander Dubček „emberarcú szocializmusa”, aminek végül a prágai tavasz eltiprása vetett véget? – gyakran teszik fel még ma is ezt a kérdést a különböző baloldali mozgalmak. Akik az előbbi mellett érvelnek, rendszerint a szuperhatalmakban és a nemzetközi körülményekben látják azt az okot, ami végül megakadályozta egy humánusabb szocializmus létrejöttét. De még akik utópiát is látnak a megreformált szocializmusban, azok is értetlenül állnak az előtt, miért taposta el csírájában a Szovjetunió ezt a kezdeményezést.

Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, mindenek előtt azokat a folyamatokat kell látnunk, amelyek a prágai tavaszhoz vezettek. Csehszlovákia a Szovjetunió számára már a második világháborúban rendkívül fontossá vált a cseh fennsík által nyújtott stratégiai helyzete miatt. Később, a vasfüggöny leereszkedése után az ország még jobban felértékelődött, mert lándzsaként ékelődött az atlanti érdekszférába. Így a szovjetek már a kezdet kezdetétől ügyeltek arra, hogy egy hozzájuk feltétlenül hűséges rezsim kerüljön hatalomra Csehszlovákiában. Ennek lehetőségét az 1948-as prágai puccs nyitotta meg, melyet Klement Gottwald és társai robbantottak ki. S bár a cseh és a szlovák társadalom nagyon erős fenntartásokkal fogadta a fejleményeket, a szovjetek erős és megbízható szövetségest láttak Gottwaldban és elvtársaiban. Csehszlovákia a szocialista tömb egyik „fegyvergyára” lett, az 1952-53-ban lefolytatott koncepciós perek pedig lehetővé tették, hogy a Szovjetunió akaratát vakon kiszolgáló kommunista vezetők legyenek csak hatalmon. Gottwald sztálini mintára munkatáborokat állíttatott fel, és uralma alatt mintegy kétszázezer politikai elítélt került ide vagy börtönbe. Ez idő alatt kétszázharminc halálos ítéletet hoztak, melyek közül 180-at végre is hajtottak.

Miután Gottwald kilenc nappal Sztálin halála után, mestere temetéséről hazaérkezve szívrohamban meghalt, a rendszer erős embere a sztálinista Antonin Novotny lett, aki egyáltalán nem siette el, hogy a diktatúrán lazítson. Így például Csehszlovákiában egészen 1960-ig (!) kellett várni, hogy közkegyelmet hirdessenek, és 1963-ig, hogy egy bizottság végre foglalkozzon az 1953-ban lefolytatott botrányos politikai perekkel.

1967-től azonban mintha megváltozott volna valami. A nyugati hatások lassan-lassan az országba is eljutottak, a fiatalok beatzenét hallgattak, de a művészvilág is mintha megmozdult volna. Az írók júniusi kongresszusán számos felszólaló már nyíltan bírálta a kormány politikáját, novemberben pedig az egyetemisták kezdtek lázongani, amit aztán a rendőrség brutálisan elfojtott. A szellem valójában ekkor kezdett kiszabadulni a palackból, mert már nem csak a társadalom és a CSKP vezető káderei, de még a szovjet vezetés egy része is elítélte Novotny súlyos politikai hibáit. Leonyid Brezsnyev decemberi látogatásának célja így már mindenki számára egyértelmű volt: Moszkva nem támogatja tovább Novotnyt. Ma már azt is tudjuk, hogy Brezsnyevet nem csak a helyzet normalizálása vezette arra, hogy eltávolítsa a keményvonalas kommunista vezetőt. A fő ok inkább az lehetett, hogy Brezsnyev sosem bocsátotta meg Novotnynak a korábbi pártfőtitkárral, Nyikita Hruscsovval fenntartott kapcsolatait. Novotny helyére Alexander Dubček került, akiről egy ideig úgy tűnt, hogy jó választás volt: politikust a szocializmus elkötelezett hívének tartották, de azt is tudták róla, hogy keményen bírálta a diákok elleni rendkívül erőszakos fellépést.

Kezdetben ugyan alig voltak tapasztalhatók változások, idővel mégis egyre több jel utalt arra, hogy Csehszlovákiában már új szelek fújnak. A környező szocialista országok már azért is gyanúval szemlélték a változásokat, mert Csehszlovákiában épp a kommunista párt volt az, amely a folyamatok élére állt. Így mikor 1968 márciusában Novotnynak meg kellett válnia az elnöki posztjától (helyére Ludvík Svoboda, az 1948-as puccs egyik áldozata került), Dubček még egyet lépett előre: áprilisban kiszorították a régi kommunistákat a pártból. Sőt, elfogadták az „emberarcú szocializmus” programját is, ami jelentősen növelte a kommunista párt népszerűségét: május elsején már egy felszabadult tömeg vonult fel az ország nagyvárosaiban. Ekkor még mindenki azt hitte, hogy az országban döntő fordulat állt be.

Dubček azonban már ekkor látta, hogy az emberarcú szocializmus programja nem nyerte el mindenki tetszését. Mikor márciusban először találkozott a keleti tömb vezető politikusaival, a lengyel Gomulka és az NDK vezetője, Ulbricht hevesen bírálta a csehszlovákiai reformfolyamatokat. Mindenesetre Dubček májusban Moszkvába utazott, hogy megerősítse hűségét a Varsói Szerződéshez. Hogy bizonyítsa őszinteségét, beleegyezett abba is, hogy a Varsói Szerződés csapatai június közepétől hadgyakorlatot tartsanak Csehszlovákia területén.

A hadgyakorlattal egy időben azonban más dolgok is történtek. Prágában nyilvánosságra hozták a „2000 szavas manifesztumot”, melyben neves közéleti szereplők, bírálták a demokratizálás lassúságát. Ahogy a későbbiekben kiderült, Moszkva számára ez volt az a pillanat, amikor már úgy látták, Dubček már nem ura a helyzetnek.

Valóban veszélyes volt Dubček „emberarcú szocializmusa” a szocialista tömbre? Ha a fejleményeket nézzük a régióban, úgy tűnhetett, hogy a válasz igen: Varsóban akcióba is léptek az ellenzékiek. Mindez nagyban befolyásolta a szovjet keményvonalas katonai vezetést is, akik szerint a csehszlovákiai fejlemények immáron a Szovjetunió elemi érdekeit veszélyeztetik. Mikor júliusban a Varsói Szerződés országainak vezetőit összehívták, azon a csehszlovák vezetés már nem is vehetett részt. Ellenben küldtek egy közös levelet Dubčeknek, melyben kijelentették, hogy a csehszlovák politikai folyamatok elfogadhatatlanok a szocialista országok számára.

Azonban a számításaikba hiba csúszott, ugyanis a csehszlovák kommunisták felsorakoztak Dubček mögé. Így Brezsnyev elfogadta a csehszlovák vezető kérését, hogy vonuljanak ki az országból a hadgyakorlatot befejező csapatok. A szovjet vezetés azonban nem adta fel, így keményen bírálta a prágai vezetést, Dubček azonban nem hátrált meg. Hamarosan egy újabb találkozóra is sor került Pozsonyban, ahol egy közös közleményt hoztak nyilvánosságra, ebben az állt: a szocializmus vívmányainak védelme valamennyi szocialista ország közös nemzetközi kötelezettsége. Ez pedig egyértelmű utalás volt a beavatkozásra. Augusztus 21-én szovjet, lengyel, bolgár és magyar egységek szállták meg Csehszlovákia egész területét.

Realitás vagy utópia volt az emberarcú szocializmus? Mint a későbbiekben kiderült, a nyugati hatalmaknak még csak forgatókönyvük sem volt egy olyan esetre, ami Csehszlovákiában bontakozott ki 1968 nyarán. Az Egyesült Államok ekkorra már elfogadta, hogy Moszkvának szabad keze van a saját befolyási övezetében. De az sem mellékes, hogy Washington figyelmét ekkor már sokkal inkább Vietnam kötötte le. Így ha nem is tudunk választ adni a fenti kérdésre, annyi bizonyos: az csehszlovákiai „emberarcú szocializmus” lehetőségét elsodorta a világpolitika.