„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Veselin Uzelac (jobbra) a koszovói háborúban, a pastriki csatában sérült meg
A szerző felvétele
Nem mindennapi látványt nyújt ilyenkor, ősszel a szerb parlament előtti Pionír park. A hatalmas ligetben tucatnyi sátor áll, melyekben azok a háborús veteránok táboroztak le, akik a kilencvenes évek háborúiban harcoltak hol a jugoszláv hadsereg, hol pedig a rendőrség kötelékében. Nagyjából tízen-tizenöten mindig itt töltik az éjszakát, hogy így hívják fel a közvélemény figyelmét arra, hogy mostanra tarthatatlanná vált a helyzetük.
Ugyanis míg a szlovén, horvát, bosnyák és koszovói albán katonákat a nemzeti függetlenség hőseként ünneplik hazájukban, addig a szerb katonáknak nemcsak a nemzetközi közvélemény egyoldalú és elítélő hozzáállásával kell szembesülniük, hanem saját hazájuk korántsem barátságos magatartásával is. Pedig a többségük egyáltalán nem önként, dalolva ment harcolni, a behívottak nagy része sorkatona vagy tartalékos tiszt volt, akik egykor Jugoszlávia védelmére esküdtek fel. Nem pedig arra, hogy egykori honfitársaik ellen harcoljanak a függetlenségre törekvő egykori jugoszláv tagköztársaságokban.
„Az első és legfontosabb követelésünk, hogy minden olyan katona, aki harcolt a háborúban, kapjon bizonyos havi illetményt”
– mondja Veselin Uzelac, akivel a parkban találkozunk. Az ötvenes éveiben járó férfi 1999-ben, a koszovói háborúban, a pastriki csatában sérült meg, miután egy bombatámadás során a katonákra ráomlott az épület, amelyben éppen el voltak szállásolva. A katona szerencsétlenségére a romok alá szorult, az egyik leszakadó gerenda pedig annyira elnyomta a végtagjait, hogy azok több órán át nem kaptak vért. Mire nagy nehezen kiszabadították a romok alól, a kézfeje már hatalmasra dagadt. Azt azonban még néhány bemetszéssel meg lehetett menteni – a hegek a mai napig látszanak – ám a combja olyannyira szétroncsolódott, hogy itt már esélye sem volt az amputáció elkerülésére. Ráadásul a betongerenda olyan rossz helyen esett rá, hogy a combcsontjából még egy akkora csonkot sem sikerült megmenteni, amelyhez később rögzíteni lehetett volna egy toldatot, amelyhez csatlakoztatni lehetne a műlábat. Mivel így egy jóval nagyobb, az egész csípőjét átölelő protézist kellene használnia, ő inkább kerekes székkel vagy mankókkal közlekedik. Mint mondja, ez neki még mindig kényelmesebb, az autójába is könnyebben tud így beszállni. Így él már húsz esztendeje.
„A férfi – a többi harcostársához hasonlóan – úgy látja, Szerbia még nagyon távol áll attól, hogy úgy bánjanak a háborús veteránokkal, ahogy Horvátországban”
Ott – tekintet nélkül az anyagi és szociális helyzetére – úgynevezett veterán-nyugdíjat kap mindenki, aki a horvát hadsereg vagy rendőri erők kötelékében harcolt a horvátországi háborúban. Szerbiában most éppen egy ilyen modell bevezetéséért küzdenek a veteránok. Azt szeretnék elérni, hogy 60 éves koráig minden veterán kapjon havi illetményt, azután pedig veterán nyugdíjban részesüljenek mindazok, akik a szerb oldalon harcoltak.
– Szerbiában ugyanis a veteránok nem kapnak semmit, egyedül a fogyatékkal élő háborús veteránok részesülnek havonta folyósított illetményben – magyarázza Uzelac. Viszont ha 50 százalékos rokkantság következett be a harctéren, akkor csak szimbolikus összeget kapnak a katonák, ami a rokkantság százalékos mértékében aztán valamelyest nő.
De hányan lehetnek Szerbiában azok, akik sérüléseket szereztek a kilencvenes évek háborúiban? Ezt a számot nem csak azért nehéz megbecsülni, mert az illetékes jugoszláviai, illetve szerbiai minisztériumok sosem tették nyilvánossá a szerb oldalon harcoló katonák számát, hiszen Szerbia hivatalosan sosem volt háborús fél a délszláv háborúkban. Bonyolítja a helyzetet, hogy rengetegen vannak, akik poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvednek. Ők ugyan fizikailag megúszták a háborúban, a harctéren ért traumák hatására viszont sokszor teljesen munkaképtelenné váltak. Amellett, hogy az ő kezelésük továbbra sem megoldott, sokszor rájuk hárul a felelősség, hogy bizonyítsák, a háborúban érte őket a trauma, amit a mai napig, húsz év után sem tudtak kiheverni.
„Mindenesetre Veselin Uzelac szerint 400-500 ezren is lehetnek Szerbiában azok, akik valamilyen módon részt vettek a harcokban”
Ez a szám elsőre ugyan magasnak tűnhet, azonban itt érdemes figyelembe venni, hogy Horvátországban a háborús veteránokkal foglalkozó minisztérium – ott ilyen is van – hivatalosan 400 ezer horvát veteránnal számol. Így a lakosságszámra jóval nagyobb Szerbiában, amely ráadásul több háborúban is részt vett, reális szám lehet a félmilliós szám. És bár közülük nyilvánvalóan nem mindenki szerzett maradandó testi vagy mentális sérüléseket, az egészségileg károsult veteránok száma még a legjobb esetben is százezer körül van.
A tüntető veteránok emellett azt is el szeretnék érni, hogy végre Szerbiában is alakuljon olyan minisztérium, ami kifejezetten velük foglalkozik. Eddig ugyanis az ügyükben a munkaügyi, foglalkoztatásügyi és szociális minisztérium járt el, amely a legtöbbször puszta anyagi kérdésként fogta fel a veteránok kérdését. Pedig ez jóval összetettebb probléma, hiszen itt nem csak az egészségügyhöz való hozzáférésről van szó, hanem az oktatásról, átképzésekről és a foglalkoztatásról is, hiszen jelenleg semmilyen olyan törvény nincs, amely esetleg kedvezményeket biztosítana azoknak a cégeknek, amelyek a háborúk során lerokkant katonákat foglalkoztatnának.
Veselin Uzelac sorstársai közül a legtöbben továbbra is dolgoznak valamit, hogy valamiképpen el tudják tartani magukat és a családjukat, azonban ezekért a munkákért jellemzően nagyon keveset fizetnek. A veteránok így azt szeretnék elérni, hogy az ő ügyükkel foglalkozó leendő minisztérium élére olyan politikust tegyenek, aki bizonyítottan háborús veterán, így tisztában van a sorstársai nehéz helyzetével.
Miközben az egykori katonák forró teával kínálnak, egyre több járókelő jön oda hozzájuk, hogy támogatásukról biztosítsák őket. Egy középkorú hölgy még közös fényképet is szeretne készíteni a katonákról.
„Az emberek szemmel láthatóan szolidárisak a veteránokkal, hiszen itt Belgrádban mindenki tudja, hogy ezek a férfiak egyáltalán nem nemzeti túlfűtöttségből fogtak fegyvert, hanem rákényszerítette őket a milosevicsi hatalom”
A szerb fővárosban ráadásul olyan erős volt a tiltakozás a fiatalok részéről a kilencvenes évek elején, hogy a behívottak kilencven százaléka (!) át sem vette a katonai behívót. A szerencsésebbeknek sikerült valamilyen orvosi papírt szerezni a katonai alkalmatlanságukról, mások viszont arra kényszerültek, hogy elhagyják a hazájukat. Ezek azok a tények, amelyeket ugyan Szerbiában mindenki ismer, külföldön viszont a mai napig él az a rendkívül leegyszerűsítő nézet, miszerint a besorozott szerb katonák tehetnek minden szörnyűségről, ami a kilencvenes években történt a Balkánon.
Nem mindennapi látványt nyújt ilyenkor, ősszel a szerb parlament előtti Pionír park
A szerző felvétele
Meddig maradnak itt a parkban a veteránok? Uzelac kitartó. Ő azt mondja, mindaddig itt lesznek, míg a szerb elnök, Alekszandar Vucsics nem fogadja a képviselőiket, hogy végre elmondhassák a követeléseiket. Problémát jelent ugyanakkor, hogy sokan összemossák őket azokkal az ellenzéki tüntetőkkel, akik egy év után is, hétről-hétre, minden szombaton felvonulnak a szerb fővárosban.
– Ez nem politikai tiltakozás, mi függetlenek vagyunk a politikai pártoktól – hangsúlyozza a férfi, aki úgy látja, hogy szerencsére az ellenzéki pártok nem telepedtek rájuk. Inkább maguktól gondolják azt az emberek, hogy a két tiltakozásnak valamiféle köze van egymáshoz. Pedig nincs. Ennek mi is tanúi vagyunk, mikor Bozsidar Delics, a Szerb Radikális Párt parlamenti képviselője odajön üdvözölni a veteránokat. Delics a dubrovniki és a koszovói harcteret is megjárta, 1999-ben nevezték ki tábornoknak. A veteránok még egy közös fényképet is készítenek vele. Uzelac és társai viszont abban bíznak, hogy még a tél előtt fogadja őket a szerb elnök, és ha nem is fogadják el az összes követelésüket, végül mégis csak kompromisszum születik az ügyükben.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
