//Merre visz a belarusz út?
Katolikus, evangélikus és ortodox hívők közös imája MInszkben 2020. augusztus 13-án, az elnökválasztást követő tüntetések ötödik napján #moszkvater

Merre visz a belarusz út?

MEGOSZTÁS

Minszk forrong, és magával sodorhatja a társadalom hallgatag többségét. Ki fárad ki előbb a hatalom és az ellenzék macska-egér harcában. Mi vezetett idáig? Van-e még innen kiút?A sorsdöntőnek látszó hétvége előtt Alekszej Dzermanttal, az eurázsiai gondolatot támogató, mérsékelten hatalompártinak tartott minszki politológussal, a kontinentális integrációt kutató Északi Eurázsia elnevezésű intézet igazgatójával beszélgettünk.

Katolikus, evangélikus és ortodox hívők közös imája MInszkben 2020. augusztus 13-án, az elnökválasztást követő tüntetések ötödik napján #moszkvater
Katolikus, evangélikus és ortodox hívők közös imája MInszkben 2020. augusztus 13-án, az elnökválasztást követő tüntetések ötödik napján
Fotó:EUROPRESS/Sergei GAPON/AFP

– Mi a helyzet most Minszkben? Ha a médiát nézzük, akkor azt látjuk, hogy a tüntetők már többségben vannak. De ezek a források nagyvonalúan elhallgatják, hogy a belarusz társadalom többsége ugyan elégedetlen lehet, de nem nyilvánított véleményt. Mit gondolhat most ez a hallgatag többség?

– Igen. A többség még nem nyilvánított véleményt. A jól szervezett aktív kisebbség uralja a médiát, amely a tüntetések képeivel árasztja el a világot. De nemcsak ez a kisebbség, hanem a hatalom is hallgat. Így aztán az is érthető, hogy ebben a helyzetben a hatalom mellett sem tüntet senki. Azt azonban egyelőre nem mondanám, hogy a hatalom ellen tüntetők győztek volna.

– S mit gondol, egyáltalán össze lehetne még rántani ebben a hangulatban egy ellentüntetést?

– Össze lehetne, de a hatalom ezt egyelőre nem forszírozza. Úgy gondolja ugyanis, hogy ez veszélyes lenne, és végzetes összeütközéshez vezethetne. Lukasenko ebben most még nem gondolkodik. Bár szerintem itt lenne az ideje.

– Ha már Lukasenkónál tartunk, nem értettem már az eltűnését sem, azt pedig végképp nem, hogy ilyen helyzetben miért nem fordul üzenetben a nemzethez?

– Ez előkészületben van, de úgy tűnik, hogy ezzel a hatalom meg akarja várni, amíg valamelyest konszolidálódik a helyzet. Ebből a szempontból sorsdöntő az előttünk álló hét vége. Legkésőbb a jövő hét elején tehát szerintem üzenetet intéz a nemzethez Lukasenko.

– Lehet, hogy az már késő lesz. A hét vége sok szempontból döntő lehet. Ha a tüntetők ezen a hét végén nem tudnak áttörni, akkor Lukasenko rendszere túlélheti ezt a rohamot. Főleg úgy, hogy a hatalom mintegy ezer letartóztatott kiengedésével végre lépéseket tett a konszolidáció irányába…

– Igen, talán már előtérbe kerülhetnek a rendezés politikai eszközei, megkezdődhet valamiféle párbeszéd, és nem az utcán dőlnek el a dolgok. S így Lukasenko rendszere fennmaradhat, természetesen csak úgy, ha elkezdődik a megújítása.

Alekszej Dzermant #moszkvater
Alekszej Dzermant
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

– S mit szól ahhoz, hogy már az egyházi vezetők is kifarolnak a rendszer mögül, hiszen a belarusz pravoszlávok vezetője visszavonta a gratulációját Lukasenko győzelméhez?

– Nem tudom, mit mondjak erre. Úgy gondolhatta, hogy egyelőre Lukasenko még nem győzött, és a megbékélés érdekében nem áll egyik oldalra sem. Kivár. Távolságot akar tartani az eseményektől.

– Ha viszont a sztrájkok országos jelleget öltenek, akkor a hatalom nagy bajban van…

– Hát igen. Most azonban itt még nem tartunk. Egy több ezres üzemben néhány százan sztrájkolnak. Sőt, arról sincs szó, hogy letették volna a munkát. Csak figyelmeztetnek a helyzet kritikus voltára.

– Rendben. Tegyük fel, hogy Lukasenko rendszere kitart egy hétig, egy hónapig vagy akár egy-két évig is, de akkor mi zajlik most?

– Szemmel látható a külső szál, hiszen professzionális és összehangolt a tiltakozások szervezése. Szóval, nem teljesen ösztönös tiltakozásról van szó, hiszen látszik a politikai tanácsadók munkája, de mindez semmit sem érne, ha nem lettek volna belső okok. Súlyos hibákat követett el például a hatalom a szociális politikában, az emberek belefáradtak Lukasenkóba.

– És még el sem kezdték a hatalmi átmenetet…

– Így van. Lukasenkónak legalább demonstrálnia kellett volna, hogy kész az átmenetre, az alkotmány reformjára. Ehhez képest erre vonatkozóan még egy megközelítő tervet sem mutatott be.

– S ha túléli ezt a pár hetet, akkor legalább elkezdi?

– Gondolom, hiszen más út nincs. Ha Lukasenko nem kezdi el, akkor elkezdik mások.

– De maradjunk egyelőre még ennél a rendszernél. Hogyan írná le a lényegét?

– Egy posztszovjet szuperelnöki köztársaság autoriter elemekkel, de semmiképpen sem diktatúra, hiszen ott vannak a szabadság alapvető elemei.

– S hogy még jobban értsük, miben különbözik ez az orosz berendezkedéstől?

– Az orosz rendszer kétségkívül sokszínűbb. Hogy mást ne mondjak, ott az oligarcha erőcsoportokkal külön számolni kell. A belarusz egysíkúbb, az irányítás és az ellenőrzés egyszerűbb. Kis ország, külön erőcsoportok nélkül. Minden Lukasenko kezében van.

– Már elkezdtünk beszélni arról, hogy milyen belső problémák vezettek idáig. Milyenek?

– Említettem a szociális politikában elkövetett hibákat.

– Hibákról van szó vagy inkább a modellt fenntartó külső környezet romlásáról, a gazdasági helyzet változásáról?

– Elsősorban hibákról. Például az olyan dekrétumokról, mint amelyik bevezette, hogy a munkanélkülieknek is adózni kell. Vagy a bérreform, amelynek következtében a fizetések csökkentek. Közben a gazdasági szerkezet átalakulása következtében olyan társadalmi rétegek erősödtek meg, amelyek nem fogadták el az állami szabályozást, több szabadságot követeltek. Ez mind növelte az elégedetlenséget.

– S melyek voltak a külső okok?

– A többirányú külpolitika túlságosan sértette az orosz érdekeket, és az orosz elit meghatározó szegmensei elfordultak Belarusztól. Közben a nyugati nyitás hívei felbátorodtak. Mindez feszültséget okozott Minszk és Moszkva között, de az az eliten belül is.

– A nyugati sajtó a rendszerrel szemben megnövekedett elégedetlenség okai között említi a koronavírus-járvány úgymond nyegle kezelését is. De hiába nem olyan rosszak a mutatók, mint azt e cikkek alapján a gondolnánk, Lukasenko sajátos kijelentései pszichésen azért megterhelhették a társadalmat…

– Igen, a határok lezárása és ebben a helyzetben ez a kommunikáció növelte a feszültséget. A külföldön dolgozók nagy részének haza kellett jönni, ami még inkább megterhelte a rendszert és a rontotta a közhangulatot.

– Mégis hányan dolgoztak a 9,5 milliós országból külföldön?

– Úgy nagyjából 600 ezren. Elsősorban Oroszországban.

– S hogy látja, mindettől függetlenül normális volt a járvány kezelése?

– A mai helyzetet nézve alapvetően igen. A gazdaság nem állt le, az egészségügyi rendszer pedig megbirkózott a járvánnyal. A számok nem rosszabbak, mint a posztszovjet térség átlaga.

– S ha az elégedetlenség kirobbanásának okainál tartunk, akkor nem feledkezhetünk el arról sem, hogy Lukasenko 80 százalékos győzelme finoman szólva nem tükrözi a valós támogatottságot. Ez mekkora lehetett?

– Mindenképpen több mint 50 százalék.

– Ezzel egyetértek…

– Közben pedig az ellenzék emelve a téteket azt állítja, hogy ő győzött 80 százalékkal.

– Ez a szembenállás része. De mennyi lehet Lukasenko reális támogatottsága?

– Úgy 55-60 százalékos.

– Ebben a helyzetben nem olvadhat el ez a tábor is?

– De. Ilyen hangulatban, médiakörnyezetben és a mobilizáció hiányában bizony olvad.

– Ne szépítsük. A hatalom a választások óta mást nem tett, mint durván szétveri a tüntetéseket és védekezik. Nem lesz ez kevés?

– Egyetértek. Ennél azért több kell.

– S hogyan tovább? Mit vár?

– Minden attól függ, mennyire marad békés a tiltakozás. Mert így azért van esély a politikai párbeszéd megkezdésére.

– S kész erre a hatalom? S kivel lehetne tárgyalni? Az ellenzéknek nincs igazi vezetője…

– Jó kérdés. Egyelőre nem látom, hogy a felek készek lennének a párbeszédre. Ez egyelőre csak vágy. De a helyzet alakulása attól is függ, hogy kit támogat Oroszország. Az ellenzéket a Kreml nem fogja támogatni, az azonban kérdéses, hogy mennyire áll Lukasenko mögé. Ha legalább a gazdasági jellegű támogatás fennmarad, akkor némi levegőhöz juthat a rendszer.

– Ha már az orosz befolyásnál tartunk, jegyezzük meg, hogy a lengyel puha erő egyelőre jobban látszik. Oroszország mintha megelégedett volna azzal, hogy kicsit megleckéztesse Lukasenkót…

– Nem egyértelmű, hogy Viktor Babariko például mennyire volt a Gazprom jelöltje. Kapott-e konkrét támogatást. Ami a soft powert illeti, Lengyelország ebben tényleg hatékonyabb. Moszkva sokkal hagyományosabban lép fel. Az elittel dolgozik, míg a lengyelek a társadalommal. A mostani „Telegram forradalomban” az orosz szegmens például egyáltalán nem látszik.

– A Kreml hallgat, az orosz sajtó azonban éppúgy az ellenzék mellett van, mint a nyugati média…

– Igen. Erősen támadják Lukasenkót.

– Mindegy, hogy Lukasenkóval vagy nélküle, de mit kellene csinálni most az országgal, hogy ne kövesse a káoszban, a gazdaság mélyrepülésében Ukrajnát?

– Minél gyorsabban le kell ülni tárgyalni. Lehetőleg külső közvetítők nélkül. Meg kell reformálni a politikai rendszert. Méghozzá úgy, hogy parlamentarizmus irányába kell elmozdulni. Teret kell adni a pártoknak, dinamizálni kell a rendszert. Miután pedig a többirányú stratégia kifulladt, újra kell gondolni a külpolitikát is. Gazdasági téren mindenképpen szorosabban együtt kell működni Oroszországgal.

– Ez utóbbi már a Majdanból levont tanulság?

– Igen. Rá kell nézni a térképre. Oroszország nélkül nem megy. Tetszik, nem tetszik, Moszkva érdekeivel számolni kell.

– Sokan vonnak ezekben a napokban párhuzamot a belarusz események és 2014 Ukrajnája között. A Majdannal vagy inkább a 2018-as örmény változásokkal reálisabb a párhuzam?

– Ez valójában egyikhez sem hasonlító. Itt nincs az ellenzéknek olyan vezetője, mint Nikol Pasinjan Örményországban, de nincs az eliten belüli harc és területi megosztottság sem, mint Ukrajnában. Ez egyfajta belarusz út, de még nem tudjuk, hová visz.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.