Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az embermentő Ottlik Gézára emlékezve a minden helyzetben megőrzendő tisztességről  elmélkedik.

Adomázni jó. Történetet mesélni még inkább. Főleg, ha van valami köze a valósághoz.

A koronás fők vagy fullajtáraik által ösztönzött legendák, mint a hun-magyar badarság, vagy Mátyás király jóságos, igazságot osztó uralkodása már oly mélyen belegyökereztek tudatunkba, hogy fel sem merül bennünk, mennyi az igazságtartalmuk.

Más a helyzet az írói mondavilággal. A közkézen forgó jó ízű történetek néha kissé elrajzolják a valóságot, ám mélyükön mindig ott rejlik a nagy és tagadhatatlan történelmi igazság, amit a névtelenség homályába vesző szerzők több százoldalas fóliánsoknál pontosabban ragadnak meg. Helytállóak, hisz írók indítják őket útra. Olyanok, akik megszenvedték a kort, amelyről szólnak.

„Persze nem mindegyik derűs, mulattató. Sőt, vannak kimondottan tragikus kicsengésűek is, még ha alkotójuk a fanyar humor ostyájába próbálja rejteni a keserű tanulságot”

Bizony, az alkotó védtelen. Hiába műveinek több ezer példánya a lakások polcain vagy a nagy könyvtárakban, ezek nem védik meg. Mert a könyvek ugyanolyan védtelenek, mint írójuk. Heine mondta, vagy valaki más, és Thomas Mann a megszenvedett tapasztalat bizonyosságával erősítette meg: „Könyvek égetésével kezdik és emberekkel folytatják…” Hátborzongatóan igaz megállapítás. Mit tehet az alkotó? Menekül.

Életében sok dolog késztetheti rá, kevésbé halálos is.

Szökni próbál a szerelmi bánat, a hivatal packázásai, a politika torz agyszüleményei és az államhatalom és az általa meghirdetett kincstári ízlés agressziója elől.

Szegény, hová menekülhet?

Vannak szerencsések, akik emigrációba. Abban reménykedve, hogy a terror nem éri utol őket. Hiú ábránd. Azután még valami. Életüket megőrzik, gyakran a honvágy viszi őket sírba. Zeneszerzőnek, zenésznek, képzőművésznek könnyebb, nemzetközi nyelven alkot, bárhol otthonra lelhet, ahol alkothat, megélhet, még ha keserű kenyéren is.

„Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, (Hitler és Mussolini – az író megjegyzése) továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.”

Az emberség, a tisztesség, a hazafiság mindmáig gyönyörű megtestesítője, Bartók Béla írta ezt. 1939-ben már érezte a mételyt, a közelgő poklot, s elment. Most nem kegyeltje a jelenlegi rendnek. Talán nem is kell neki az elismerés azoktól, akik szobrot emelnek az embernek, akinek a rezsimje elől elmenekült. Bartóknak szobra van Brüsszel egyik központi terén, Wass Albertnek vagy Herczeg Ferencnek sohasem lesz, még ha bele is szakad a hivatalos kultúrpolitika, mert kilóg a lóláb a „takaró alól”.

Bartók nem tudott hazajönni, a betegség legyűrte, ám halála után is a hazát szolgálta. Jogdíjait – ami nem volt kevés – a magyar államra hagyományozta és azt szétosztották az élő zeneszerzők között. Még beatdal szerzők, sőt költők is kaptak belőle, megzenésített verseik előadása után.

„Mit tehet az író, költő? Ő nem ilyen szerencsés, hiszen a nyelv az anyag, amiből építkezik…”

Ha összetűzésbe kerül a rendszerrel az országban, ahol él és ahol megértik, nélkülözésre van ítélve. Vagy még rosszabbra. Önkéntes vagy erőszakos halálra. Mert a métely szülte gyűlölet, erőszak elől nincs menekvés. A kispolgár észre sem veszi, hogyan jut el a hatalom a „végső megoldásig”. Lesz alkotó, akit lelkiismeret furdalás nélkül lapáttal vernek agyon. Mást különösebb érzelmi bonyodalom nélkül az árokba lőnek. Ostoba és elbutított keretlegények. Honnét sejtenék, hogy gyermekeik, unokáik és az őket követő nemzedékek tananyagként fogják tanulni áldozatuk verseit. A „Nem tudhatom…” valamennyiünk szívébe ég. A költő, bár megtehette volna, nem alkudott meg, vállalta sorsát. A zsebében talált véres papírlapok és a rájuk rótt sorok mindennél ékesebben szólnak emberi nagyságáról.

Több mint hetven éve iszonyatos veszteség érte a magyar szellemi életet, irodalmat, művészetet és a tudományt. Büszkélkedhetünk Nobel-díjas tudósainkkal, noha tudjuk, csak szemérmesen elhallgatjuk, hogy döntő részük (Szentörgyi-Albert és Kertész Imre a két kivétel, mindketten megérdemelték) a hazát elhagyva lett az, aki. A mérvadó idegen nyelvű kézikönyvekben – ki lapoz bele ezekbe -, már mint magyar származású, de más nemzethez tartozó hírességek szerepelnek. A kései és felemás elismerés inkább csak önámítás, nem feledtetheti azt, hogy eltaszítottuk őket.

„Vannak pillanatok, amikor döntened kell, mert az életedről van szó. Keress menedéket, ahol tudsz. Egy igaz barátnál, kollégánál. Találsz-e ilyet?”

Ottlik Géza a magyar irodalom klasszikusa. Apja, akit másfél éves korában elveszített, belügyminisztériumi titkárként és császári kamarásként szolgált. A fiú kénytelen volt végigjárni a katonai iskolák kegyetlen drilljét, hogy később matematika szakot végezzen az egyetemen, s legyen világhírű bridzsező és szakíró. Tiszteletünk forrása azért több ennél. Megújította a magyar intellektuális prózát. A két háború közötti irodalom biztos mércéje, a „Nyugat” közölte első novelláját. Fő műve a „cőgeráj”-ban eltöltött évekről szól, egy „iskoláról a határon”, a regény kitörölhetetlen a magyar literatúrából. Még ha hithű, szolgalelkű mamelukon a tananyagból ki is törlik

1944 zűrzavaros októbere. Az utcákon a megelőző évtizedek fortyogó gyűlöletének zavaros habja csapódik le, csőcselék üli torát. A fiatal költő, Vas István menekülni kényszerül. Több okból is. Nem szolgálta az országot katasztrófába taszító rendszert. Származása is szörnyű bélyegként ül rajta. Még nem olyan híres, hogy elhagyja hazáját, s másutt lelhessen otthonra. Netán Portugáliában, mint a tengernagyból kormányzóvá avanzsált államférfi, aki a gyeplőt a társadalom legaljából előbújó söpredék kezébe hajította. Neki szobrot állítanak, az ifjú költőnek, ha odavész, aligha. Mit is csinálna más nyelvi közegben? Ízig-vérig magyar.

„Kopogtatnak Ottlik Géza budai lakásának ajtaján. A költő az. A házigazda ilyennek még sohasem látta. Zilált és izgatott. Csapzott. Fél, de reménykedik”

– Gézám, segíts, nincs hová mennem. Ha megtalálnak, elvisznek…

Mit felelhet erre egy talpig úri ember, a szó nemes és nem mai, pénzre váltott értelmében? Egy igazi hazafi, kolléga, aki tudja, ki mennyit ér az irodalomban. Aki sohasem tudott azonosulni az önkénnyel, az embertelenséggel. Sem előbb, sem később. S lett mérce nemzedékek számára. A mondat arisztokratikus, pontosabban nemes… életet jelentő.

– Istvánom, az én házam a te házad…

A hegyvidéki, jobb kerületben álló épület bizonyos oltalmat élvezett, a társadalom krémje lakott itt. A magas rangú köztiszteletben álló katonatiszt fia is. Akinek helyén volt a szíve. Nem félt, noha tudta, származása, neve ellenére halálos veszélyt vállal egy sárga csillagos ember rejtegetésével.

„Vállalta, mint mindig és később is önmagát, a tisztességet”

Múltak a hetek. A háború kérlelhetetlenül mind közelebb ért. Az ostromgyűrű bezárult, az ágyúdörgés már az utcáról hallatszott. A bombatámadások és a harcok elől a megrettent emberek a pincébe menekültek. Várták mi lesz. Reménnyel és kétellyel a szívükben. Tudták, hogy közel a vég, csak azt nem sejtették, milyen lesz.

Becsapódások zaja hallatszott kívülről. Rengett a ház. Az óvóhely lakói összebújva találgatták, végre megszabadulnak ettől a pokoltól, vagy még rosszabb vár rájuk. Rosszabb már aligha jöhet.

Egyszer csak nagy dörrenéssel kicsapódott a pince nehéz vasajtaja. S a félhomályban megjelent a hős vitéz, aki majd véget vet szenvedéseiknek.

Az ajtónyílásban robbanások keltette mészpor glóriától övezve feltűnt a dicső harcos. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az orosz népmesék mesebeli daliája, aki megbirkózik a tetőtől talpig acélba bújtatott árja harcossal. Aprótermetű, ferdeszemű, hajlott vállú volt. Viseltes mundérban, derékban zsinórral összekötött, mészporos, csupa folt pufajkában.

„A pince lakói nem tudták, hogy az 1941-ben behívott 100 szovjet katonából jó, ha egy megérte a háború utolsó évét. A végén már boldog boldogtalant besoroztak. Kellett az ember, hogy kisöpörjék a szemetet. Előbb hazájuk földjéről, majd a szövetségesekkel karöltve a kontinensről”

A nyakában lógó, később „davaj gitárnak” elkeresztelt PPS géppisztoly lehúzta az alacsony hadfi vállát, olyan volt rajta, mint egy két számmal nagyobb zakó. Ferde vágású szeméből látszott, hogy kazah, az istenadta, nem szőke, kéméteres Ilja Muromec.

Gyanakodva körbenézett a pincében ülőkön. Még oroszul sem tudott rendesen, ezt, aki értett valamicskét oroszul, az megérezhette.

Meglátta a költőt. Jellegzetes arca, orra nem keltett kétséget az apró termetű harcosban. Vastag és durva lövészkesztyűbe bujtatott kezével rámutatott a reszkető poétára s megszólalt. Nem a tudós és hivatalos „jevrej” (héber, jiddis) szót használta, hanem lekezelő, köznapi változatát.

– Jé, zsid!

Mit felelhetett erre a költő? Átélve annyi megpróbáltatást, de azért reménykedve a jobb jövőben.

– Ájvé, kezdődik az egész elölről…

„Nekünk kell eldönteni, igaza volt-e a kinyögött bölcsességgel”

Kollégáját, aki otthont adott neki a szörnyű időben, embermentő tevékenységéért a Jad Vasem a Világ Igaza címmel tüntette ki.

Azt, hogy a felszabadító kiskatona eljutott-e a Brandenburgi kapuig s onnan vissza, hazája sztyeppéire, soha nem tudjuk meg. A költő még évtizedekig szolgálta a magyar irodalmat.