Ewa Dziedzic a kisebbségi politizálásról, a migrációról, a Varsó-Budapest tengelyről, az európai választásokról és Putyin stájerországi útjáról

Posta Ákos István írása a #moszkvater.com számára

Ewa Dziedzic egyike azon kevés lengyel politikusnak, aki egy másik ország nemzeti parlamentjében szerzett mandátumot. A politológus végzettségű, Krakkó környékén született politikusnő 10 éves kislányként került Bécsbe. Ma a Zöldek képviselője a felsőházban (Bundesrat). Mivel az osztrák törvények értelmében az állampolgárság felvételéhez le kellett mondania a lengyel állampolgárságról, most nem állampolgára szülőhazájának. Ennek ellenére figyelemmel kíséri az eseményeket, és az Ausztriában élő lengyelek ügyeit is képviseli. Mivel a 2017-es parlamenti választások során az alsóházból (Nationalrat) kiestek a Zöldek, különösen sok pártpolitikai munka is hárul a képviselőnőre, mert az ökopárt részéről másodmagával maradt csupán a nemzeti szintű törvényhozásban. A főként emberi jogokkal, kisebbségi jogokkal és genderpolitikával foglalkozó képviselőnőt néhány héttel ezelőtt, beválasztották az országos pártelnökségbe is.

– Egyes országokkal (Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovénia) ellentétben Ausztriában a különböző etnikai kisebbségekhez tartozó képviselők nem önálló jogon, mint nemzetiségi képviselők kerülnek a törvényhozásba, hanem különböző pártok, így a Zöldek színeiben korábban több török Alev Korun, Berivan Aslan, Efgani Dönmez is mandátumhoz jutott. Mennyire ütközik vagy fedi egymást a pártpolitikai nézetrendszer és az a kisebbségi csoport, amelyet az így mandátumhoz jutott politikusok képviselnek?

– Én nem nemzetiségi vonalon kerültem a politikába, hanem általában emberi jogi kérdésekkel, genderpolitikával foglalkoztam a párt apparátusánál. Természetesen a lengyel közösség jelentős része alapvetően konzervatívabb, mint általában véve a zöld mainstream, ugyanakkor mivel jó a kapcsolatom az itteni lengyel közösséggel és az ügyeiket is igyekszem képviselni – például az itt dolgozó lengyel munkavállalókkal szemben osztrák hivatalok által elkövetett jogsértések kapcsán -, többen is azt mondták, hogy alapvetően az ÖVP törzsszavazói, ha azonban látják a nevemet a listán, természetesen rám adják a preferenciaszavazatukat. A személy fontosabb, mint a pártszínek…

– Van egy aktuális, nagy vihart kavart bécsi ügy, amelynek kapcsán a lengyel közösség, és a tartományi koalíció részét képező Zöldek álláspontja diametriálisan eltér egymástól. Ez a Sobieski szobor ügye. Mi erről az álláspontja?

– Először is, nem az egész lengyel közösség támogatja a Sobieski emlékmű felállítását. Az álláspontok a közösségen belül is nagyon különböznek egymástól. Én nagyon meg tudom érteni az ellenzőket és a támogatókat egyaránt. Egyrészt ez egy emlékmű Sobieski lengyel király tiszteletére, aki gyalog tette meg az utat Bécsbe, hogy megállítsa a város törökök általi bevételét. A probléma az, hogy ez a szobor nemcsak Sobieskiről, hanem a muszlimellenes gyűlölet szításáról is szól. A Kahlenberg-hegyre ki zarándokol? Ki megy oda már most is? Például az identitáriusok, akik nagyon szélsőségesek. Ezt az emlékművet politikai okokból kisajátítanák a szélsőjobboldali csoportosulások. A migránstéma még most is a figyelem középpontjában van, holott már 50 százalékkal kevesebben jönnek. Ennek ellenére, a szabadságpárti belügyminiszter újabb minisztériumi főosztályt hoz létre csak azért, hogy tematizálhassa a közéletet és félelmet keltsen saját politikai hitelességének a megteremtése érdekében. Az osztrák belpolitika tehát felhasználná a lengyel király szobrát, ezért a bécsi tartományi kormány elnapolta a döntést.

– A lengyel, az osztrák és a magyar kormány is ellenzi az iszlamizációs folyamatot. Sokan mondják, hogy alig jönnek. A legtöbb lengyel soha az életében nem találkozott egy muszlimmal sem. Mégis félnek. Ugyanakkor sokan, akik igyekeznek az iszlamizálódás veszélyét negligálni, egyszerűen figyelmen kívül hagyják Huntington megállapításait. Holott a megkülönböztetés az azonos, és más kultúrkörökhöz tartozók között tudományos alapon nyugszik, nem pedig reakciós nézeteken…

– A migrációs témakör nagyon komplex. Huntington nem vallásokról beszélt, hanem kultúrkörökről, a mostani szóhasználatban viszont vallási alapú a megkülönböztetés. A kultúra és a vallás nem azonos, ugyanakkor szoros kölcsönhatásban áll egymással. Az európai határok az évszázadok során folyamatosan változtak. A nemzetállamiság 19. századi koncepció. Ezt mindig az eszünkben kell tartani, amikor azt halljuk, hogy valami invázió készül. A mai digitalizáció felerősíti a globalizációs folyamatokat, a világ különböző részein történő munkavállalást. Európában sokat küzdöttünk például az utazás szabadságáért. Borzasztó lenne, ha puszta félelemből mindezt visszavennénk. Meg kell nézni, hogy mi okozza a félelmet? Nézzük meg például, hogy Lengyelországban és az ausztriai lengyelek körében mi a fő félelem? Sokan mondják, hogy fontos nekik a katolicizmus és el akarják kerülni az iszlám hatást. Ha rákérdezek arra, hogy mi olyan rossz az iszlámban, akkor összehordanak tücsköt-bogarat, ami ugyanakkor nem stimmel. A középkori kereszténység lelkiismeretén is egész hullahegyek nyugszanak. És ha azt kezdjük méricskélni, hogy ki jobb vagy rosszabb, azzal nem jutunk előre. Az én álláspontom az, hogy az államnak laicistának kell lennie. Meg kell nézni, hogy hol garantáljuk a vallásszabadságot, és hol vannak a vallásszabadság határai? Ott, ahol az én szabadságom korlátozni kezdi más szabadságát. Vegyük például a genderpolitika területéről a nemi erőszak vagy éppen a kényszerházasság kérdését. Számomra teljesen mindegy, hogy az illető milyen vallású, ez egy „no go”! Ebben teljesen eltökélt vagyok. Számomra a jogállamiság fontos. Ha valaki a jogállamiságot tiszteletben tartja, akkor számomra teljesen mindegy, hogy egy mecsetben, zsinagógában vagy templomban imádkozik…

– Nagyon sok olyan közel-keleti ország, mint például Törökország vagy éppen Irán laicista, szekuláris, fejlett, nyugatias ország volt mindaddig, amíg radikálisan iszlamista körök, hatalomhoz nem jutottak. Hogyan garantálhatjuk Közép-Európában, hogy nem fog végbemenni egy ilyen folyamat, ha ezek az egészen reakciós erők tömegesen áramolhatnak be?

– Tévképzet, hogy az ilyen reakciós köröket feltétlenül kívülről importáljuk! Nézzük csak meg Lengyelország és Magyarország helyzetét! Ott is ugyanolyan reakciós, klerikális körök tevékenykednek, mint Törökországban. Mitől lenne más a lengyel és a török egyházi körök erős ráhatása a politikára, az iskolarendszerre? Ugyanazok a folyamatok mennek végbe! A gyereket indoktrinálják már az iskolában. Lengyelországban, az államszocializmus idején, az állam ügyelt arra, hogy az egyháznak ne engedjen túl sok teret. Ezt a helyzetet azonban jól használta az egyház arra, hogy az ellenzéki tevékenység összefonódjon az egyházzal. A rendszerváltás után ebből következett, hogy az egyház jelentős politikai tőkét tudott kovácsolni. Hol van az állam és az egyház szétválasztása? Senkinek nem lehet egy szava se, ha valakinek szüksége van rá. Hol van ugyanakkor a határ?! Az egyház és az állam jelenlegi összefonódását én, aki nem vagyok hívő katolikus, fenyegetőnek érzem. Az ateistáknak, zsidóknak, muszlimoknak és egyéb vallási kisebbségeknek nem marad tér a lengyel közéletben.

– Az Európai Unión belül kialakulni látszik egy lengyel-magyar tengely (tágabb értelemben V4), amelybe a jelenlegi osztrák kormány is tendenciózusan illeszkedik. Valóban azonos folyamatok mennek végbe a térség különböző országaiban? Mennyire hat vissza a lengyel politikai életre az a tény, hogy rengeteg lengyel él a régebbi EU-s tagországokban? Milyen folyamat mehet végbe, ha a Brexit következtében rengeteg lengyelnek vissza kell térnie Lengyelországba? Elvégre nagyon sokan mentek úgy Nyugatra, hogy közben a hazautalt pénzekből felépítettek maguknak valamilyen, a korábbinál jóval fejlettebb bázist. A politikai folyamatok ugyanakkor nem abba az irányba mutatnak, hogy a lengyel társadalom egyre szorosabbra fűzné a társadalmi berendezkedésének a kapcsolatait a nyugati létformákkal.

– Az EU-csatlakozást követően Lengyelország volt a leggyorsabban felzárkózó, az új tagországok közül. A lengyel politikai élet a mai napig EU-párti. Néhány jelentéktelen, szélsőséges politikust leszámítva senki nincs, aki ki akarna lépni az EU-ból. Ugyanakkor az is tény, hogy maga a lengyel társadalom nem annyira befogadó. Ez ugyanakkor disszonáns, rá is szoktam kérdezni az itt, Bécsben mondjuk az építőiparban dolgozó honfitársaimtól, azt miként gondolják, hogy idejönnek dolgozni, mert sok pénzt akarnak keresni, ugyanakkor más ne jöhessen? Nem lehet kettős mércével mérni. Nagyon sok Angliában élő lengyelt ismerek, aki most a brit kormány ígéretei ellenére attól fél, hogy vissza kell térnie Lengyelországba. Gyakran teszem fel a kérdést, mi történne, ha ez a több millió külföldön élő lengyel hazatérne? Hogy néznének ki akkor a munkanélküliségi statisztikák? Mit lépne a PiS-kormány, ha ennek a sok embernek Lengyelországban kellene munkát adni? Az nem működik, hogy Európaellenes szövegeket mondunk, miközben az embereinket más uniós országokba küldjük dolgozni, és a brüsszeli támogatásokat is felmarkoljuk…

– Hogyan változhat a politikai helyzet Lengyelországban, Ausztriában és Magyarországon? Elvégre mindhárom országban széttöredezett az ellenzék, a kormányzó pártok pedig egyre inkább autoriter módon vezetik országaikat. Az ellenzéki erők most abban bíznak, hogy a fővárosi főpolgármesteri poszt adhat kellő hátteret a hatékonyabb, országos, összenemzeti szintű ellenzéki tevékenységhez. Gondoljunk akár a bécsi vörös-zöld tartományi kormányra, vagy a pozsonyi, prágai és varsói ellenzéki főpolgármesteri győzelemre, amelynek a modelljét valamilyen módon, most a budapestiek is megpróbálják átvenni…

– Szögezzük le, hogy a PiS-nek is van létjogosultsága! Fontos, hogy egy demokráciában különböző pártok legyenek. A PiS is teljesen legitim, demokratikus párt. Van radikálisabb és mérsékeltebb szárnya is, ráadásul külső nyomásnak is ki van téve több irányból is! Bonyolultabb a helyzet annál, mint amilyennek a külföldi sajtó láttatja. Ami nekem nem tetszik, és ami miatt szeretném, hogy a többi párt erősebb legyen, az az, ahogyan a PiS gyakorolja a hatalmat. Teljesen elfoglalja az állami intézményrendszert. A rendőrséget, a bíróságokat a saját embereivel tölti fel. Ez egyik országnak sem tesz jót. Megharcoltunk a demokráciáért, büszkék vagyunk arra, hogy az európai országok demokratikus értékelveken nyugvó berendezkedésűek. Éppen ezért aggasztó, hogy a sajtószabadság, az emberi jogok, a bíróságok függetlensége megkérdőjelezhető. Ez természetesen nem jó fejlődési irány. Ezért fontos, hogy létrejöjjön a PiS-szel szemben egy ellenzéki mozgalom, s helyreálljon a politikai egyensúly. Ez szerintem nagyon fontos, mert nem akarunk autoriter vezetőt! Ez nem demokratikus! Fontos, hogy létrejöjjön egy újszerű kommunikáció az ellenzéki erők között. A jobboldali pártok általában hierarchikusan vannak felépítve, a baloldaliak és liberálisok pártjai kevésbé tekintélyelvűek. Ez a strukturális különbség nehezíti az együttműködést, de vannak már jelei a párbeszédnek, s elkezdődött az együttműködés. Nagyon sokat vitáznak arról, hogy az együttműködés milyen formát öltsön. Legyen egy párt, amelyik viszi az ellenzéki mozgalmat, vagy mindegyik párt egyenjogú legyen?  Szövetség vagy gyűjtőpárt, esetleg alakuljon egy új párt a régiekből? Ugyan sokan úgy egyszerűsítik le, hogy a PiS-nek van többsége a parlamentben, de ez ebben a formában nem igaz! Neki ugyanis azért van többsége, mert sikeresen létre tudott hozni egy szövetséget! A jelentős befolyással bíró redemptorista szerzetes Tadeusz Rydzyk, aki az általa vezetett Radio Maryja által jelentős választóréteget tud maga mögött, már megfenyegette a PiS-t, hogy amennyiben nem úgy táncol a párt, ahogyan ő fütyül, saját pártot gründol. A saját profil erősítése és a különböző szövetségkötések közti egyensúly megtalálása tehát az ellenzéki és a kormánypártok számára egyaránt nagyon fontos. Jelenleg ez izgatja leginkább Lengyelországot. Senki sem akarja elveszíteni a politikai profilját, ugyanakkor a demokratikus berendezkedés megtartása / megteremtése fontosabb, mint a pártérdek. Ugyanezzel küzd Magyarország is, ahol látjuk, hogy a korábbi, sikertelen próbálkozások (emlékezzünk csak a baloldali összefogásra), vagy éppen az osztrák szociáldemokraták jelenlegi helyzetére. Ebben a helyzetben különösen izgalmas az EU-választás, hiszen nem mindegy, hogy milyen többség lesz az EU-ban. Az Orbán–Salvini–Kaczynski szövetség a ’40-es éveket idézi, miközben az EU-nak olyan világpolitikai, gazdasági versenytársakkal szemben kell helytállnia, mint az Egyesült Államok és Kína! Az összeurópai problémákat összeurópai szinten kell megoldani, a nemzetállami problémákat nemzetállami szinten. A világpiacon az egyes tagállamok önállóan nem képesek még két napig sem helytállni. A tőke, az adózás, a szociális rendszer problémáit csak európai szinten oldhatjuk meg hatékonyan. Az az út, amit Salvini, Kurz vagy Orbán szorgalmaz, nem orvosolja a problémákat.

– A májusi EP-választások kapcsán úgy tűnik, hogy nem azok a politikai erők állnak jól, akik így gondolkoznak. Milyen kampánnyal lehetne meggyőzni a választópolgárokat? Mindezt úgy, hogy azok az erők, akik egységesebb EU-t szorgalmaznak, konkrét szakpolitikai kérdésekben homlokegyenest mást gondolnak… 

– Konkrét, ügyek mentén történő együttműködéssel áthidalhatók ezek az ideológiai különbségek. Ez a tárgyalási folyamat gyakran fárasztó, de a demokrácia nem sétagalopp. Folyamatos érvelés és küzdelem, kompromisszumkeresés. Mindig a legjobb kompromisszumot kell megtalálni. Ha mindig csak az egyik oldalnak van igaza (mindegy, hogy melyik az az oldal), kibillen a politika az egyensúlyi állapotából és sok érintetten átgázolnak. Ez nem lehet a politika értelme és célja. Ez természetesen az EU kapcsán is érvényes. Fontos, hogy kritikusak maradjunk, de továbbra is az EU-n belül!

– Az utóbbi években, az EU egyik legfontosabb külpolitikai ügye az Oroszországhoz fűződő kapcsolat minősége, a kölcsönösen egymás ellen bevezetett szankciók megítélése volt. Önnek mi az álláspontja ennek kapcsán? Az osztrák, a magyar és a lengyel mezőgazdaság is szenved miatta, az uniós döntéshozatalnál azonban változatlanul egyhangúan hosszabbítják meg a szankciókat…

– Alapvetően nem vagyok híve a szankcióknak. Úgy gondolom, hogy inkább a szimbolikus politizálás eszköze, aminek ugyan a hatását érzik a kisemberek is, azt a hatást azonban, hogy a politikai döntéshozókat revideálásra késztesse, nem éri el. Ennek ellenére, ha valaki despota, antidemokrata, fel kell hívni a figyelmét! A külpolitikának a feladata, hogy megtalálja az egyensúlyt a folyamatos dialógus és annak megszakítása között. Ez nagyon nehéz és úgy látom, hogy az osztrák külügyminiszter asszony Karin Kneissl túlságosan egyoldalú. Azzal, hogy Putyint meghívta az esküvőjére, egyértelműen állást foglalt. Amikor ezzel kapcsolatban interpelláltam a parlamentben, azt mondta, hogy Putyin látogatása magánlátogatás volt. A biztonsági költségeket azonban az osztrák adófizetők állták! Ugyan az ezzel kapcsolatos válaszadást a miniszter asszony megtagadta, a Belügyminisztérium adatai szerint 222750 euróba került az orosz elnök stájerországi kiruccanása. Méghozzá az adófizetők pénzéből.