//Költői vércsoportok, ha találkoznak
Margarita Aliger #moszkvater

Költői vércsoportok, ha találkoznak

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy tragikus sorsú törékeny asszonnyal, a költő-műfordító, József Attilát oroszra átültető Margarita Aligerrel ismertet meg bennünket, miközben ismét elmélyülhetünk a műfordítás rejtelmeiben.

Margarita Aliger #moszkvater
Margarita Aliger
Fotó:EUROPRESS/Ivanov-Alliluev/Sputnik

Ez ritka nagy szerencse. Néha összejön.

115 év – nem kerek évforduló. De vajon az kell, hogy megemlékezzünk valakire, aki talán a XX. századi magyar líra legfényesebb csillaga?

Negyven évvel ezelőtt ez nem volt kérdés. 1980 tavasza. Szeged, ahonnan a költő indult, még akkor is, ha eltanácsolta őt az egyetem tudós, de „fura ura”. Szerteágazó rendezvények, s köztük egy nemzetközivé szélesített műfordító tanácskozás a hazai műfordítás két akkori kiemelkedő költő-fordítójával, Garai Gáborral és Lator Lászlóval. És volt szoboravatás, irodalmi műsor, amit a még akkor az irodalom iránt érdeklődést mutató közszolgálati Magyar Rádió is felvett. A megye 26 településén, 56 rendezvényen és még sok helyütt szerte az országban emlékeztek meg a költőről.

„A külföldi vendégek között ott volt egy törékeny asszony, akinek a nevét nem sokan ismertük”

Hazájában megbecsült költő, fordító volt. Engem egy dolog érdekelt. Mi vehette rá őt, hogy egy eléggé elszigetelt nyelv ismeretlen költőjét fordítsa? Hogy „becsszóra” elhiggye szakértő tanácsadóinak, József Attilának ott a helye a nagyok között? Amikor megismertem munkásságát, mindent nyomban megértettem.

Nem könnyű pálya és életút állt mögötte. Szerinte József Attila jókor jelentkezett a szovjet költészet látóhatárán. „A háború utáni években, az „olvadás” megindulásával a hazai költészet is elmozdult s eljött az ideje, hogy bemutassuk József Attilát. Már volt egy költői nemzedék, Jevtusenko és társai, akik felkészítették a versszerető közönséget az őszintébb hangnemre, a bátrabb vélemény nyilvánításra. Ráadásul szerencsénk volt, mert olyan nagyszerű költők vállalkoztak fordítására, mint David Szamojlov, Leonyid Martinov.”

„Margarita Aliger (1915-1992) szavait idézzük, aki maga sem zökkenőmentes, hétköznapi pályát futott be s talán ez is lehet a magyarázata annak, hogy rá tudott hangolódni magyar kollégája korántsem egyszerű költői világára”

Odesszában született, a városban, amely Bábeltől Katajevig annyi nagyszerű orosz írót indított útnak.  S mint a zsidó közösség tagja, melyet nem kíméltek az Oroszhonban oly gyakori pogromok, zsigereiben hozta magával az érzékenységet a megaláztatás, a kirekesztés iránt. Ami abszolút rendszerfüggetlennek bizonyult ezen a tájon.

Vegyipari technikumba jár, de nem fejezi be, majd gyári munkás. Alig 16 éves, amikor elhagyja szülővárosát, elindul Moszkvába. Nem szerencsét próbálni, megmutatni önmagát. Mint költő. Ami a civil karriert illeti, a kezdet nem túl sikeres. Miután a főiskolai felvételi vizsgákon sorra megbukik, szerény munkatársa lesz a rejtélyes nevű OGIZ-nak, a szovjet szuperintézménynek, magyarra fordítva Kiadói Főigazgatóságnak. De nomen is omen, lehet, hogy a hivatal is hatott rá, mégis csak eljegyzi magát az irodalommal. 18 évesen jelenik meg első verse a vezető szovjet képes magazinban, az Ogonyokban. Immár felvett nevén, nem Margarita Zeiligerként, hanem Margarita Aligerként írja alá s ezt a nevet élete végéig megőrzi. Majd hallgatója a szovjet íróképzőnek, a Gorkij Irodalmi Főiskolának s 23 évesen, mint felkent alkotó, kilép a nagy irodalmi életbe, tagja lesz a Szovjet Írószövetségnek.

„Életének alakulásába tragikus magánéleti és történelmi események szólnak bele”

Még alkotói kiteljesülésének évében szörnyű megrázkódtatáson esik át.  Tragédia zuhan rá, olyan, aminél borzalmasabb nem érhet anyát. De hadd valljon erről ő maga:

Hosszú és súlyos betegség után elhunyt kisgyermekem. A megrázó fájdalom felkavarta lelkemet, s feltehetően új energiákat ébresztett bennem. Valósággal belehajszolt a munkába. A testi és szellemi önvédelemnek ez a tudat alatti formája, jött a segítségemre és mentett meg.”

József Attila-i mélységű pokoljárás ezzel nem ér véget. Másutt folytatódik, a való világban, ami nem igazán kegyes nemzedékéhez.

Származásától örökölt és lelki alkatába bekódolt társadalmi érzékenysége nyomban előtör benne, lírikusban is. És kifejeződik abban, ahogy már élő klasszikus költőkkel, Vlagyimir LugovszkijjalSzergej Antokolszkijjal együtt 1936-ban kiáll a spanyol polgárháború mellett. Nem kétséges, melyik oldalnak szurkol, amikor a hősiesen harcoló spanyol népet bíztatja. Nem volt ebben semmi karrierista számítás. És ekkor felfigyel rá a generalissziumusz. Szerencsére nem a leszámolás szándékával. És szerencsére nem tudván, hogy, hogy Aliger ideálja Borisz Paszternak, aki nem kegyeltje a hivatalos kurzusnak. Margarita sem érzi a nagy támogatás hatását. Ugyan első, majd második kötete a kor hősies szemléletét tükrözi, épül az ország, ám öröme őszinte. Verseitől távol állnak az ideológiai meggondolások.

„József Attilával azért volt könnyebb azonosulnom, mert ráéreztem költői magatartásának alapvető vonására, aggodalmára a világ sorsáért s haragjára a létező emberi igazságtalanságokkal szemben”

Margarita számára a háború egy újabb veszteséggel indul. 1941 szeptemberében Szmolenszk alatt hősi halált hal férje, a zeneszerző Kosztantyin Makarov-Rakityin, akitől megrázó versben búcsúzik. Magányában nem könnyű pályát választ, haditudósító lesz. És nem is akárhol, a blokád gyűrűjében fuldokló Leningrádban.

Manapság szívesen és élvezettel mélyülnek el az oknyomozó történészek a szovjet katonák háborús kegyetlenkedéseinek sorolásába. S jóval kevesebbet írnak a másik oldal iszonyatos bűneiről, a tömeges kivégzésekről, kínzásokról, az intézményesített halál gyárairól. Így ma már kevesen emlékeznek a 18 éves Zoja Koszmogyemjanszkajára, az elfogott partizánlányra, akinek Margarita Aliger poémát szentelt. Őszintét, mert mi mást írhatott volna az ostromlott városban, a halál örökös árnyékában. Sztálin-díjat kap érte. Aligha gondolt a bombák és a pár dekás fejadagokkal életben tartó éhség örökös fenyegetésében, hogy díjjal jutalmazzák művét. Ugyan mit is kezdhetett volna vele? A teljes összeget felajánlja a honvédelmi alapnak.

„Hőse, Zója átéli a rendszerváltás „a múltat végképp eltörölni” igyekezetét”

Ukrajnában, ahol hadosztályi szinten toborzott önkéntesek harcoltak a Vörös Hadsereg ellen, lelkesen szabják át a nemzeti történelmet s meggyalázzák, ledöntik szobrát. Otthon először megpróbálják a karaktergyilkosság módszerével befeketíteni, skizofrénnek kiáltják ki, majd lelkes kutatók azt állítják, hogy nem hajtott végre semmilyen hőstettet. Ám a fotókat, melyeket egy elesett német katona köpenyében találtak, nem lehet letagadni. Az írónőt sem kímélik,  irigyei „középszerűnek” bélyegzik meg. Csattanós választ ad erre pályájának további alakulása.

A háború véget ért, ám Margarita küzdelme az igazságért nem ért véget.  1946-ban „Győzelmed” címmel poémát ad közre s elsőként említi benne a minden rendszer által üldözött zsidóság sorsát. Kemény bírálatot kap, a kritikus részeket kicenzúrázzák művéből. Ám ez sem gátolta meg az irodalombarátokat, hogy titokban, másolatban terjesszék és olvassák. Feltehetően ez volt az első szovjet szamizdat.

„A hatalom pedig kampányt gerjeszt a költőnő ellen s a művet, mint elítélendő példát, ügyesen használja a zsidó értelmiség elleni hajszában”

Aligert ez nem törte meg. 1955-ben ő is részt vesz a személyi kultusz utáni „olvadást” elindító almanachban a „Lityeraturnaja Moszkvá”-ban. .A csupán két számot megélt kezdeményezésben a szovjet irodalom olyan nagyjai vettek részt, mint „A volokalamszki országút” írója, Alekszandr Bek, Venjamin Kaverin, Emmanuil Kazakevics, Konsztantyin Pausztovszkij vagy Vlagyimir Tyendrjakov. Nem igazán kegyeltjei a hivatalos irodalompolitikának, de az olvasók szemében rajongásig tisztelt művészei a szónak.

Margarita Aliger nem mellesleg gazdag műfordítói pályát mondhat magáénak. Többek között olyan nagyszerű lírikusokkal ismertette meg az orosz olvasóközönséget, mint Eduardas Mieželaitis Pablo Neruda, Hans Magnus Enzensberger. Utóbbihoz fűződik életének újabb tragikus momentuma. Házassággal nem szentesített kapcsolatából Alekszandr Fagyejevvel született lánya, Marija, évekig volt a német költő, Hans Magnus Enzensberger felesége. Az 1991-es puccs idején a honvágy hazavezérli szülőföldjére, ahonnan visszatérve öngyilkosságot követ el. A  fordulat bukása, vagy az azt követő, sok jóval nem kecsegtető évek fenyegetése késztette erre, nem tudni. Követte apját,  Alekszandr Fagyejevet, aki három és fél évtizeddel korábban a személyi kultusz hivatalos irodalompolitikája ellen tiltakozva lett öngyilkos.

„A sors alaposan megdobálta a költőnőt, aki élete végén egy viszonylag nyugodt házastársi kapcsolatban lelte meg lelki békéjét”

Az új férj és élettárs, Igor Szergejevics Csernoucan a személyi kultusz legnehezebb éveiben mint a Központi Bizottság egyik vezető munkatársa bonyolult és nem egyértelmű életutat mondhatott magáénak, míg meg nem ismerkedett a meglehetősen viharos magánéletet élő költőnővel. Mint pártfunkcionárius részt kellett, hogy vegyen írók elítélésében, ellehetetlenítésében. Ám a mérlegnek két serpenyője van. Egyes kortársai, mint Danyiil Granyin vagy az irodalomtörténész Borisz Jakovlev szerint műveket, írókat mentve mutatott példát emberségből. 1983-tól, közös életük kezdetétől a szovjet írótársadalom elismert irodalomesztétaként tisztelte megváltozott  felfogásáért.

„A költőket nem lehet összemérni, minden költőt csakis önmagában, saját művészetének összefüggéseiben lehet vizsgálni. Mégis léteznek bizonyos közös jegyek, én költői vércsoportoknak nevezném őket“ – ez volt Margarita sajátos  líra felfogása.

„Szerinte József Attilához az orosz költészet vércsoport vizsgálatát követve a XIX. századból Lermontov és Nyekraszov, a XX. századiakból Alekszandr Blok állt a legközelebb”

Elutazása előtt kibújt belőle a profi költő-fordító. Elmondta, a magyarországi Költészet napi József Attila megemlékezéseken figyelmesen hallgatta a verseket. És próbálta összevetni az orosszal. „Izgatott, vajon mennyire hitelesen fordították a magyar lírikust.” Kissé szomorúan állapította meg, hogy miután nyelveink annyira különbözőek, hangzásban, zeneileg az átültetés nem sikerült maradéktalanul. Ám azzal nyugtatgatta magát, hogy a lényeget, a költő legbelsőbb értékeit sikerült visszaadniuk. Érzékenységét. „József Attila költészetének meztelen idegvégződéseivel képes volt felfogni századunk első harmadának összes szenvedését. És tovább tudta adni a legmagasabb szinten.”

„Margarita Aliger már harminc éve nincs közöttünk, Távozása ugyanolyan tragikus volt, mint életének sok-sok meghatározó történése”

1992 augusztusában a Moszkva környéki üdülőövezetben, Micsurinyecben egy mély, vízlevezető árokban találnak rá holtan. A róla megemlékező nekrológot harcostársai, a szovjet líra legnagyobbjai írták alá, Andrej Voznyeszenszkij, Jevgenyij Jevtusenko, Bulat Okudzsava és még sokan mások.

József Attila a történelem minden hányattatása ellenére velünk van. Igaz, a rendszerváltás egy fokkal alacsonyabbra ültette a Duna partján. Kellett a hely a kacagányában műlovarként kacérkodó Andrássy gróf neoklasszicista szobrának. Az örökösen fecsegő, arcát változtató felszín ülte ezzel kicsinyes bosszúját…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.