//Kik voltak a Szovjetunió kollektív bűnösei?
„Az akciót hihetetlen gyorsasággal hajtották végre. Csak 1941 szeptemberében közel félmillió németet hurcoltak el a lakhelyéről” #moszkvater

Kik voltak a Szovjetunió kollektív bűnösei?

MEGOSZTÁS

A hitleri Németország támadása után a korabeli híradásokból teljesen kimaradt az a deportálási akció, amelynek több nép is áldozatul esett a Szovjetunióban.

„Az akciót hihetetlen gyorsasággal hajtották végre. Csak 1941 szeptemberében közel félmillió németet hurcoltak el a lakhelyéről” #moszkvater
„Az akciót hihetetlen gyorsasággal hajtották végre. Csak 1941 szeptemberében közel félmillió németet hurcoltak el a lakhelyéről”

Habár sokan úgy gondolják, hogy a kollektív bűnösség elvét csak az 1945-ös potsdami konferencián fogalmazták meg a győztesek, valójában már a Barbarossa-hadművelet elején megkezdődött az a szovjet deportálási akció, amely több millió embert érintett a Szovjetunió területén. Sokáig még a szovjet történészek sem foglalkoztak ezzel a tragikus eseménysorozattal, melynek során egész népeket deportáltak, mert kártevéssel, kémkedéssel és a náci megszállókkal való együttműködéssel gyanúsították őket.

„Kiemelkednek közülük a németek, akiket már pár héttel azután deportáltak, hogy a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót”

Az akkori Szovjetunió területén a háború előtt közel másfél millió német élt, akiknek az őseit még II. Katalin cárnő hívta be, hogy telepítsék be Dél-Oroszország lakatlan térségeit. Ma már kevesen tudják, hogy 1924-ben a szovjet kormány létrehozta a Volgai Német Autonóm Köztársaságot, ahol közel 400 ezer német élt. Ám a németség az orosz nagyvárosokban is jelentős számban volt jelen, különösen Moszkvában, Leningrádban, Sztálingrádban, mellettük említést érdemelnek az ukrajnai és az észak-kaukázusi németek is. A Wehrmacht támadása után azonban a szovjet Legfelső Tanács Elnöksége rendeletet hozott, amelynek értelmében Kazahsztánba és Szibériába kellett deportálni a Volgai Autonóm Köztársaság, Szaratov és Sztálingrád környékének egész német lakosságát.

„Az akciót hihetetlen gyorsasággal hajtották végre. Csak 1941 szeptemberében közel félmillió németet hurcoltak el a lakhelyéről”

A „kollektív együttműködés” vádjának kitett németeket aztán 1-2 hónapos vasúti szállítással juttatták el új lakhelyükre. Persze, amíg ez az akció folyt, más területek német lakosai is célkeresztbe kerültek. Molotov, Malenkov és Zsdanov például azt javasolta Sztálinnak, hogy Leningrádot is tisztogassák meg a német és finn származású lakosoktól, amit a német csapatok közeledésével végre is hajtottak. Majd következtek a moszkvai, a tulai, a gorkiji, a rosztovi, a krasznodari és az orzsonikidzei németek, de később a grúziai, örményországi, az azerbajdzsáni és a krími németek is sorra kerültek.

„A németek elhurcolásáról készült kimutatások szerint így 1945. december 25-ig 894 ezer németet hurcoltak el”

Vagyis az év végéig a német lakosság közel 60 százalékát deportálták, ami utólag azért is őrültségnek tűnik, mert egy olyan katonai helyzetben, amibe a Szovjetunió került, sokkal logikusabb lett volna a kitelepítésekre rendelt katonákat inkább a frontra küldeni.

Ennél is megrázóbb az, hogyan is történt a valóságban ez az áttelepítés. A deportálásokat olyannyira titokban akarták tartani, hogy sokszor a helyi hatóságokat csak az utolsó pillanatban értesítették arról, hogy tízezrével érkeznek hozzájuk a deportáltak. Így aztán az érkezőket nem várta semmiféle szállás, egyszerűen csak berakták őket az istállókba – ők valószínűleg még jobban is jártak, mint azok, akiket a szabad ég alatt tartottak, pedig közeledett a tél. Pár hónap után aztán a deportáltakat kihelyezték a kolhozokba, vagy valamilyen helyi iparvállalathoz, ahol természetesen szigorú felügyelet alatt dolgoztatták őket.

„Az első nagy deportálási hullám után más népek kerültek sorra. A csecseneket, az ingusokat, a krími tatárokat, a karacsájokat, a balkárokat és a kalmüköket Szibériába, Kazahsztánba, Üzbegisztánba és Kirgizisztánba szállították”

Természetesen úgy, hogy a lehető legtávolabb legyenek eredeti lakhelyüktől. Miután így újabb 900 ezer embert hurcoltak el a lakhelyükről, újabb és újabb deportálási hullámok következtek, azonban ezeket már nem kísérte annyi kegyetlenkedés, mint ami a németeket érintette.

Mi lett az áttelepített németek sorsa a háború után? A deportáltak nagy része csak több évvel a második világháború lezárása után térhetett haza az otthonába. A hatvanas években aztán közjogilag visszaállítottak egynéhány autonóm köztársaságot, amelyet a megszállókkal való együttműködés miatt töröltek le a térképről. A hatvanas évek közepéig persze a legnagyobb titok övezte a büntetett népekre kirótt büntetések fokozatos visszavonását, így az 1964 előtti rendeletek sosem láttak napvilágot.

„Végül csak 1972-ben kaptak elvi engedélyt a deportált népekhez tartozó emberek, hogy minden korlátozás nélkül szabadon megváltoztathassák a lakhelyüket”

És hogy még ennél abszurdabb legyen a helyzet, egészen 1989-ig várni kellett azzal, hogy a Legfelső Tanács elismerje végre a szovjet állam azoknak a barbár tetteknek a törvénytelenségét, amelyeket a sztálini rendszer követett el tömegesen a deportált népek ellen.

Portálunk, amely a Barbarossa-hadművelet 80. évfordulója alkalmából cikksorozatot indított a korabeli eseményekről, fontosnak tartja, hogy a keleti front, illetve a hátország történéseit minél több szempontból mutassa be. Habár a Szovjetunió heroikus küzdelme a náci megszállók ellen mindig tiszteletet érdemel, egy percre sem feledkezhetünk ilyenkor el azokról a törvénytelenségekről, amelyeket a szovjet rendszer ugyanebben az időben a teljesen ártatlan állampolgárai ellen követett el. Ugyan statisztikák nem állnak rendelkezésre, de az utólagos elbeszélésekből kiviláglik, hogy maguknak a deportálási akcióknak rengeteg ember esett áldozatul – többnyire a könyörtelen életkörülmények miatt. A német támadás 80. évfordulóján róluk is meg kell emlékeznünk.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.