//Járt-e Alekszandr Nyikolajevics Port Arthurban?
Alekszandr Nyikolajevics Sztyepanov #moszkvater

Járt-e Alekszandr Nyikolajevics Port Arthurban?

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy 1940-ben megjelent, a maga korában híres történelmi regény, az ezzel a köztudatba berobbant Alekszandr Nyikolajevics Sztyepanov „Port Arthur” című művének utóéletét idézi meg. No de járt-e Alekszandr Nyikolajevics Port Arthurban?

Alekszandr Nyikolajevics Sztyepanov #moszkvater
Alekszandr Nyikolajevics Sztyepanov
Fotó:EUROPRESS/M. Filimonov/Sputnik

Járt-e Cecile a Török utcában?” – Herczeg Ferenc „Kék róka” című bestseller vígjátékában hangzik el ez a később szállóigévé vált mondat, kétségessé téve a csélcsap hölgy ballépését. Soha nem gondoltam volna, hogy fél évszázaddal később az ominózus kérdés az orosz-szovjet irodalom egyik legnagyszerűbb történelmi regényének szerzőjére és életrajzára fog rímelni.

Odessza, a tenger városa.  Egy család életének fontos állomása. Az anya, Ligyija Haljutyina a városi gimnáziumban tanít orosz nyelvet és irodalmat. Az apa, Nyikolaj Sztyepanov katonatiszt, akit ebben a minőségében a hatalmas birodalom bármely pontjára átvezényelhettek. Fia, Alekszandr a polocki kadétiskolában ismerkedik a haditudományok alapjaival. Kirobban az orosz-japán háború.

„Apa és családja 12 éves fiúkkal az események középpontjába, Port Arthurba kerül. Ki lesz a Távol-Kelet, Kína és Korea gyarmatosítója – ez volt a tét az 1904-ben kirobbant háborúban. A siheder legényke fantasztikus tapasztalatokat szerez az erőddé változtatott város védelme során”

Sok az ismerős. A család barátja Szergej Mirotvorec, a kikötőben állomásozó Mongólia kórházhajó sebésze. Az egyetlen hajóé, amely túléli a vesztett háborút. Mirotvorec már akkor hivatásának kiemelkedő képviselője. A Nagy Honvédő Háború alatt katonák ezreinek életét menti meg, később megszerzi az akadémikusi címet. A legényke találkozik Sztyepan Makarovval, az orosz tengerészet legendás alakjával is, akit Petrográdból az orosz flotta megsegítésére vezényelnek a távol-keleti kikötőbe. A Port Arthur-i flotta vezérhajóján a Petroplavlovszkon az ifjú Alekszandr gyakori látogató, bátran mászkál az acélóriás még vitorláskori emlékeket idéző kötélzetén. A páncélos hajó 1904. március 31-én aknára fut. Az admirális holttestét soha nem találják meg. A tragikus végkifejlet fenyegető közelségbe kerül.

„Az erőd elestével apa és fia fogságba esik. Csak egy év múlva térhetnek haza Odesszába. A fiú viszi magával emlékeit, hogy azokat később, mint író beépítse életrajzába. Ám hogy ezt elérje, még hosszú utat kell megtennie”

Odesszában türelmetlenül várja őket az irodalomtanár mama. Kétségkívül szerepe van abban, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiából író legyen, Alekszandr Nyikolajevics Sztyepanov (1892-1965) az orosz történelmi regény kiemelkedő képviselője.

Alekszandr 1913-ban elvégzi a petrográdi technológiai főiskolát. Egy évvel később már az első világháború frontján találja magát. Előtörő írói szenvedélyét háborús novellákban éli ki. A forradalom győzelme után részt vesz a polgárháború harcaiban – a vörösök oldalán. 1921 márciusában, a kronstadti lázadás idején a sziget ostromakor beszakad alatta a Finn-öböl jege. Krasznodarba szállítják gyógykezelésre.

Itt él 1942-ig, s közben átesik egy súlyos fertőzésen, a brucellózison. A mérnöki munka mellett az írást sem hagyja abba. 1940-ben megjelenik történelmi regényének a „Port Arthur”-nak az első része. Pontos és hiteles, ráadásul izgalmas olvasmány.

„Dicsérő véleményt nem más mond róla, mint az a Novikov-Priboj, akinek „Csuzima” című regénye ugyanezt a témát járja körül csak éppen az oda vezényelt orosz flottaalakulat tragikus sorsát felelevenítve, és szintén ott van az orosz történelmi regény aranyalapjában”

A már befutott írótárs kiemeli a mű történelmi tudatformáló szerepét. Az első recenzens, Alekszej Alekszejevics Ignatyev vezérőrnagy az ábrázolás elevenségét és hitelességét hangsúlyozza. Joggal tehette, mert ő is részt vett az orosz-japán háborúban. Később, mint diplomata szolgálta hazáját.

1941. Németország megtámadja a Szovjetuniót. Sztyepanovnak az orosz katonák hősiességét megéneklő regénye kapóra jön. A haza védelmére ösztönző üzenetét értékelve nagy példányszámban adják közre. Még nagyobb visszhangra lel 1945-ben, amikor a Szovjetunió hadat üzenJapánnakés kisöpri Mandzsúriából a tennó, a japán császár csapatait. Az egykor elveszített Port Arthur felett ismét orosz-szovjet lobogót lenget a mindig friss tengeri szél. 1955-ig, amikor a Kínai Népköztársasággal való megegyezés alapján a szovjet csapatokat kivonják a kikötővárosból és környékéről.

„A regény és a szerző pályája a háború után még magasabban ível felfelé”

Sztyepanov 1946-ban Sztálin-díjat kap. Művét hazájában tizenhétszer adják ki, több mint egy millió példányban, de megjelenik angolul, franciául, kínaiul, japánul és magyarul is. Sztyepanov, miután még ír egy regényt a polgárháborúról is, hírneve csúcsán hal meg 1965-ben.

Halála után 46 évvel robban a bomba. Az irodalomtörténet szereti a pontosságot és hitelességet. Szemfüles és gondos kutatók: Dmitrij Nyikolajev és Oleg Csisztyjakov kiderítik, hogy baj van az író életrajzával. Lelkiismeretesen végig kutatják az orosz katonai levéltárakat, ám Port Arthur védői között keresve sem találják az író édesapját, a tüzértiszt Nyikolaj Sztyepanovot. Miután a Sztyepanov-család a tveri kormányzóságból származik, sok más Sztyepanov mellett viszonylag könnyen meglelik a nevet a születési anyakönyvekben.

„Egy bizonyos, az ott kutatásuk eredményeképp megtalált Nyikolaj Nyikolajevics Sztyepanov élete pontosan egybeesik az író édesapjáéval.  Egy dolog kivételével. Nyikolaj Nyikolajevics sohasem járt Port Arthurban”

Kercs félszigeti, majd a kronstadti védművek tüzérségi tisztjeként szolgált, több ezer kilométerre a távol-keleti hadszíntértől. Kiderülnek más, apró turpisságok is. A már neves író kedves unszolására számos, egykori Port Arthur-i veterán ismeri fel apjában egykori harcostársát.

Más szellemben hallatták hangjukat a regény teljes szövegének kiadása után a Port Arthur ostromában részt vett és emigrációba szakadt orosz tisztek. Elismerték a mű érdemeit, ám egyre fakuló memóriájukat megfeszítve sem tudtak visszaemlékezni a bátor 12 éves fiúcskára és még bátrabb apjára.

A kételyeket csak a fél évszázaddal ezelőtt elhunyt író oszlathatná szét. Aki az I. világháborút bátran végigharcolta. S akinek a haza védelmére ösztönző könyvéről elismerő cikkek, recenziók sora jelent meg és az irodalomtörténet sem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel. Regénye történelmileg hűséges, olvasatja magát.

„Lehet, hogy a szerző az irodalmi marketing úttörője volt azzal, hogy kitalált magának egy olvasót vonzó életrajzot? Az vesse rá az első követ, ki nem vállalná ezt a sikerért”

Térjünk vissza írásunk kezdő mondatára.

 „Járt-e Cecile a Török utcában?” avagy „Járt-e Sztyepanov Port Arthurban?” Miféle „jóindulatú igazságérzet” mozgatta az ifjú kutatók tollát?  A leleplezés, a bálványrombolás kaján öröme? Szándékuk ugyanis – ne kerteljünk – nem mentes a lólábként kilógó hátsó gondolattól. Kutakodásukat és publikált eredményét amolyan „büntinek” szánták az író ellen, akit Sztálin és Brezsnyev idején annyira elismertek. A mű azonban magáért beszél. Nem sikerült a szerzőt kiírni a szovjet irodalom történetéből – szerencsére. Még kevésbé megfosztani az olvasók rokonszenvétől. A kétely kis ördöge legfeljebb csiklandozva tovább motoszkál bennünk: járt-e Alekszandr Nyikolajevics Sztyepanov Port Arthurban?

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.