„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Forrás:HBO
Enélkül is felmerül az emberben, hogy miért épp most, az Oroszország és a Nyugat között ismét kiéleződött viszony közepette, az új hidegháború idején készül amerikai-brit koprodukcióban Csernobilról? De legyünk jóhiszeműek, miért ne készülhetne? Ám, ha már készül, akkor még a látszatát is el kellene kerülni annak, hogy a Szovjetunión keresztül Oroszország lejáratása a cél. Ebben sajnos nem segít, hogy a film valóságelemekkel, valós személyekkel megspékelt művészfilm, amelyet azonban sokan dokumentum filmként néznek. Pedig nem az!
„E műfajban több alkotás is készült, így például Nikolaus Geyrhalter rendezte, a katasztrófa emberi oldalát érzékletesen bemutató 1998-as, több országban betiltott Csernobil-Pripjaty”
De ilyet azért ne várjunk a hollywoodi stíluson szocializálódott amerikaiaktól. A filmből új dolgokat nem tudunk meg Csernobilról, ám igyekszik hűen visszaadni a történteket, erénye pedig, hogy kíméletlenül bemutatja a tragédiát sokáig eltitkoló szovjet rendszert. Valósághű környezetet teremt, a kor szellemét, a szovjet emberek gondolkodását, az erőmű körül felépült zárt világot azonban mégsem tudja visszaadni. Megpróbálja ugyan, de inkább ne tenné. A film ugyanis a kelleténél jobban tele van részben nevetséges, a ’80-as években elképzelhetetlen jelenetekkel, dialógusokkal, különösen a két utolsó részben propagandisztikus csúsztatásokkal, s a nyelvezete is inkább amerikai, mint szovjet.
„Ha jóindulatúan közelítünk a filmhez, akkor azt mondhatjuk róla, hogy olyan, mint a holland rózsa. Gyönyörű, de nincs illata. Ha szigorúbbak vagyunk, akkor el kell mondani, hogy a sorozat hangvétele történelmietlen”
Hamisan hiperagresszívnak mutatja be a kor politikusait, a jelenetek egy része kimondottan groteszk, a főhősök ábrázolása karikaturisztikus, a nyelvezet pedig túlságosan negatív. Nem érzi a kor finomságait, s úgy mutatja be a rendszer működését, ahogy azt az amerikaiak elképzelték. Mindez rontja a film hitelességét, pedig az alkotók láthatóan őszintén törekedtek a történtek valós bemutatására.
S még mielőtt valaki azt hinné, hogy a bűnös szovjet rendszert akarom, vagy a sok esetben e film kapcsán is túlérzékeny jelenlegit védeni, akkor elmondom, hogy hasonlóan vélekedik a filmről a Kremllel szemben kritikus Rosbalt újságírója, a csernobili tragédia részleteit a történtek után feltáró Alla Jarosinszkaja is. Ő volt az, aki 1989-ben a népi küldöttek első kongresszusán Zsitomir képviselőjeként egyenes adásban adta át Mihail Gorbacsovnak a tragédiáról, annak következményeiről titokban készített felvételeit, anyagait. Ezután, három évvel a robbanás után kezdődött meg a történtek feltárása. Ott volt később majdnem mindegyik, a tragédiáról készült film készítésénél, egyszóval, nála jobban kevesen ismerik Csernobil történetét.
„Arról a film készítői már nem tehetnek, hogy a sorozatot sokan aktuálpolitikai célokra is kihasználják. Így kerül elő itthon Paks bővítésének kérdése, másutt pedig a Putyin vezette Oroszországhoz viszonyulás”
De hagyjuk is ezeket, s örüljünk annak, hogy ha néha kissé esetlenül, néha pedig torzítva, de a fiatalok számára készült egy film a 20. század egyik legnagyobb, a szovjet rendszer által sokáig elhallgatott atomkatasztrófájáról. Minden bizonnyal készül majd egy orosz film is, remélhetőleg nem erre válaszként, és az ellentétes előjelű torzítás céljával. Az is borítékolható, hogy annak nem csapnak ekkora hírverést. De várjuk az amerikai reaktorok meghibásodása után máig az óceán vizét szennyező fukusimai tragédia legalább hasonló mélységű feltárását is. Az se baj, ha hollywoodi stílusban.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
