Kezdőlap » Történelem » Hol sírjaink domborulnak
Magyar katonai temető az oroszországi Alekszejevkában, 1942-ben #moszkvater

Hol sírjaink domborulnak

A mécses, amely mindenszentek s halottak napján fellobban a sírokon, az alvókat szólítja. Azokat a szeretteinket, akiknek teste a porba tért vissza, amelyből vétetett. Mostantól, ha csak szimbolikusan is, de a második világháború közel 150 ezer magyar doni hősi halottja is megtért hazai földbe, s legalább egy síron őket is szólítgathatja a mécses lángja.

Magyar katonai temető az oroszországi Alekszejevkában, 1942-ben #moszkvater
Magyar katonai temető az oroszországi Alekszejevkában, 1942-ben
Fotó:Fortepan/Id. Konok Tamás

Több mint ötven évig várta a Don mellett a második magyar hadsereg tragikus sorsú katonája, hogy egyszer emberhez méltó módon adják meg neki is a végtisztességet. Évtizedekig ugyanis nemhogy senki nem gondozta a jeltelen sírokat, de méltatlanul megalázták még az emlékét is. Először parancsnoka, Jány Gusztáv vetette igazságtalanul a szemére, hogy a második magyar hadsereg elvesztette a becsületét, majd a kommunista rendszer felejtette el, s gyalázta is meg. Ötvenhat évnek kellett eltelnie, hogy végre kimondasson, a szolgálatát teljesítő katona hős, nem mérlegelhet. A második magyar hadsereg rongyos, rosszul felszerelt bakái pedig a kemény télben tisztességgel, hősiesen helytálltak – s ezt már a nyolcvanas évek elején megjelent emlékiratában az orosz parancsnok elismerte -, még akkor is, ha a politika bűnös módon hajtotta őket vágóhídra, s végül hagyta magára.

„Ott, a Donra ereszkedő rudkinói magaslaton azon is eltűnődhetett az ember, hogy mit érezhetett, mire gondolhatott az a feltehetőleg az urivi áttöréskor géppuskafészkében hősi halált halt negyven év körüli katona”

A visszaemlékezésekből tudjuk, gyakran eszébe jutott, hogy mit keres itt, a hazájától távol. Miért nem kap rendes meleg holmit, mikor az ott áll a raktárakban? Kételyeire egyrészt azt a választ kapta, hogy történelmi feladata megszabadítani az orosz népet a zsarnoki rendszertől, megakadályozni annak újabb betörését Közép-Európába. Valljuk be, ez a magyarázat aligha nyugtatta meg, hiszen egy másik, idegen gonosz rendszer önigazolása volt. De kapott más hamis ideológiát is szenvedéseinek igazolására. Sokan hitték ugyanis, hogy a visszakapott felvidéki és erdélyi területekért így kell fizetni a német birodalomnak. Ám az, hogy ő vagy hazája fasiszta lett volna, mint azt sokáig tanították, akkor sem igaz. S mikor a Don partjáról annyi év után hazaindult a második világháború ismeretlen magyar katonája, a fiatal generációknak, akik szerencsére csak könyvekből ismerhetik az akkori szörnyűségeket, történelmünk e nem túl dicsőséges korszakával is szembe kell nézniük. S a boldirjovkai harang hangja az emlékezés mellett a figyelmeztetésé is kell hogy legyen. Hozzánk is szól, ne feledjük a történteket, s tanuljunk belőlük. Az éremnek két oldala van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Horthy Magyarországán is voltak zsidótörvények, de az is, még ha az elmúlt évtizedekben kevesebb szó is esett erről, hogy Szálasit is börtönbe csukták szélsőséges eszmék terjesztéséért.

„S hát valóban nem sok keresnivalónk volt 1943-ban Oroszországban”

Ezt néhány boldirjovkai meg is említette. S a felvetés akkor is jogos, ha az ünnepélyes pillanatban nem túl udvarias. Az akkori politikusokat az sem nagyon mentheti fel, hogy előtte és utána – összesen négyszer – a magyar nép sem hívta hazájába az orosz hadsereget. Az idős orosz asszony szemrehányása azonban akkor is jogos. Egyrészt ő nem hallhatott a Baltikum megszállásáról, Lengyelország felosztásáról, azt viszont átélte, hogy magyar bakák elvitték a tojást, s bizony néha erőszakosan léptek fel a helyiekkel szemben. Árról sem feledkeztek azonban meg, hogy magyar orvos gyógyította meg a beteg kisfiút, s a magyar katona is szenvedett, sírva mutatta elfagyott lábát, s kért egy kis helyet a tűz mellett. „Háború volt, borítsunk fátylat a múltra!” – sóhajtottak az összegyűltek. Már aki meg tudott bocsátani. A megbékélés mostani nemes gesztusáig, az ismeretlen katona hazatéréséig hosszú volt az út. Két éve nyílhatott csak meg Boldirjovkában a magyar emlékhely, ahol immár közel nyolcezer hős nyugszik méltó helyen. S ez akkor is nemes gesztus az orosz nép részéről, ha komoly helyi viták előzték is meg a temető megnyitását, s ha a sírkertek gondozásának anyagi fedezetét az orosz adósságszolgálatból elkülönített keret biztosítja is. Az orosz nép azonban mindezek ellenére bizonyította, hogy nem feledve a háború borzalmait, immár nem érez haragot más népekkel szemben.

Ezek után ott, a Don felől metszőn fújó szélben egy új generáció képviselőjeként, a költő szavaival, az unokák nevében borulhattam le a hősök sírhantjára, s áldó imádság mellett mondhattam el szent neveiket. Hiszen megérdemlik.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.