Pató Ákos írása a #moszkvater.com számára
„Az elrettentésre pedig talán még sosem volt ekkora szüksége a kontinensnyi országnak”
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Russian Defence Ministry/AFP
Lehetséges lenne vajon, hogy egy fegyverrendszer, amely a hangsebesség huszonhétszeresével képes repülni, amely ellen mind a radarok, mind a műholdas korai riasztórendszerek hatástalanok, és amelyekkel még azelőtt bénító csapást lehetne mérni egy ellenséges országra, hogy az erre érdemben reagálni volna képes, végső soron mégis a stratégiai biztonságot erősíti? Lehetséges volna, hogy egy elsőkategóriás pusztító eszköz végül is a háborús pusztítás féken tartásához fog hozzájárulni?
„Elsőre aligha gondolnánk így. A legújabb orosz fejlesztésekkel kapcsolatban mégis pontosan ez a helyzet”
Hangozzék bármennyire is abszurdnak, egy új fegyverrendszer feltalálása, és/vagy elterjedése nem feltétlenül árt a stratégiai biztonságnak, legyen bár szó olyannyira pusztító eszközökről, mint amilyenek a nukleáris fegyverek. Az atomháború kockázata – eltekintve néhány későbbi esettől, például a számos téves riasztástól, melyek közül az 1983-as szovjet fiaskó a legismertebb – minden valószínűség szerint azokban az években volt a legmagasabb, amikor a szóban forgó fegyverek terén az egyik fél monopóliummal, vagy legalábbis elsöprő fölénnyel rendelkezett. Gondoljunk csak a Churchill által szorgalmazott Unthinkable-hadművelet elmebajos víziójára, Douglas MacArthur Kína elleni terveire vagy Curtis LeMay tábornok háborús uszítására.
„Ezzel az időszakkal ellentétben, a hidegháború későbbi évtizedeire – hála a MAD-doktrína életbelépésének – sokkal inkább jellemző egyfajta szimmetria a két szuperhatalom közötti erőviszonyokra, mely az amerikai csillagháborús tervek megjelenése ellenére egészen a keleti blokk felbomlásáig meg is maradt. Kicsit hasonló a helyzet a hiperszonikus fegyver rendszerekkel is”
Egy olyan korban, amelynek fő tendenciáját a birodalmi Amerika által felépített egypólusú világrend visszaszorulása jelenti, említett eszközök olyan ütőkártyát jelentenek Oroszország és Kína – vagyis átfogóan az eurázsiai szövetségi rendszer – kezében, mellyel a MAD-doktrína felbomlása utáni esetleges amerikai háborús törekvéseknek elejét tudják venni. Hiszen ne feledjük, a háború alkalmas eszköz lehet a belső problémák orvoslására, Amerika gazdasága pedig 1929 után egészen a második világháborúig, a hadiipar állami felfuttatásáig válságban volt.
Más kérdés, hogy egy hasonló csapásmérő potenciál egyetlen hegemón hatalom birtokában koncentrálódva a békét fenyegető legnagyobb veszély is lehet – csakhogy ez még a távoli jövő zenéje. Ahhoz azonban, hogy mindezt átlássuk, a világpolitikát aktuálisan strukturáló ellentétek történetének vázlatos bemutatására van szükség.
„Az orosz-amerikai konfliktus gyökerei jóval messzebbre nyúlnak vissza, mint ahogy azt az elmúlt száz év eseményeit látva gondolhatnánk. Legmélyebb lényegét tekintve ez a szembenállás geostratégiai természetű”
És mint ilyen, nem csak a vörös államkapitalizmus – amit pusztán a hagyomány kedvéért szokás kommunizmusnak nevezni – és a szabadpiaci kapitalizmus átmeneti ellentéténél régebbi keletű, de ráadásul még a benne részt vevő két államhoz sem kötődik szükségszerűen.
A tengeri-szárazföldi (kontinentális) pozíció, mint a hatalmi érdekek elsődleges mozgatója legelőször a pun háborúk során kapott központi jelentőséget, amikor az Itália elfoglalása – és Pürrhosz legyőzése – után erőre kapó kontinentális Rómának a kor uralkodó tengeri hatalmával, Karthágóval kellett megküzdenie a Mediterráneum feletti dominanciáért.
„S noha Róma és Karthágó harca elsőre távoli példának tűnhet, az óceáni kontra kontinentális geopolitika motívuma számos újkori konfliktus hátterében fellelhető, még ha nyilvánvalóan nem is kizárólagos jelleggel”
Legyen bár szó az angol-francia (1688-1815), az angol-német (1871-1918), vagy a számunkra kiemelkedően fontos angol-orosz (1716-1740; de főleg 1815-1856; 1945-) vetélkedésről, mely alatt Anglia – s a City pénzügyi elitjei – saját jól felfogott érdekeit követve igyekezett a cári birodalom európai befolyását tőle telhetően visszaszorítani. (Érdekes egyébként, hogy Oroszország a Brit Birodalom ellenében kétszer is jelentős erőkkel segítette az Egyesült Államokat függetlenségének megőrzésében. Először 1780-an, mint a Fegyveres Semlegesség Ligájának alapító tagja, másodszor 1861-ben, amikor II. Sándor cár egy teljes flottát küldött Amerika partjaihoz arra az esetre, ha a britek és a franciák a Konföderáció oldalán beavatkoznának a polgárháborúba).
„Lényegében ezt az ellentétet „örökölte” meg aztán az 1944 után globális birodalommá váló Egyesült Államok, amelynek fő geostratégiai célját innentől kezdve mindenfajta, egy erős, független kontinentális blokk létrehozására irányuló kísérletek – s főképp a német-orosz együttműködés – meghiúsítása jelentette”
Mármost a hidegháború eseményei minden torzítás ellenére többé-kevésbé jól ismertek. Annál nagyobb a bizonytalanság viszont azon folyamatok kapcsán, melyek közvetlenül a Szovjetunió széthullása után játszódtak le, és amelyek alapjaiban határozzák meg a mai orosz-amerikai (-angol) viszonyt.
Elöljáróban leszögezhetjük, hogy a világban 1989 – vagyis a Pax Americana alapjainak lefektetése – után hatalmi szempontból három kulcsfontosságú változás történt. Ezek sorban: Teng Hsziao-pingtől kezdve a Kínai Népköztársaság világhatalommá válása, Oroszország kivonulása a nagyhatalmak első ligájából, majd újbóli megerősödése, és 2007/08-tól – a müncheni beszédtől és a grúz háborútól – önálló erőközpontként való szereplése, illetve az előbbiekkel párhuzamban az amerikai világhegemónia megtörése, Amerikának, mint globális birodalomnak a lassú hanyatlása. Ami persze nem jelenti azt, hogy számos területen még jó ideig ne lenne övé a vezetés, vagy e folyamat következményeképp egyben nagyhatalmi pozícióját is elveszítené.
„Ami az elsőt illeti, ezt aligha kell részletesen magyarázni. Az az elképesztő gazdasági-katonai-technológiai fejlődés, ami Kínában nagyjából a ’90-es évektől fogva végbemegy, és aminek a következtében Kína ma már nemcsak a világ második legnagyobb gazdaságával, harmadik legütőképesebb katonai erejével, és a csúcstechnológiai eszközök garmadájával rendelkezik – gondoljanak csak az 5G hálózatra –, még az egyéként kritikus szemlélők számára is példátlan”
Nem úgy a legutóbbi évtizedek orosz fejlődése, ami minden eredménye ellenére koránt sem éri el a kívánt szintet. Oroszország átmeneti meggyengülése nem vezethető le pusztán a Szovjetunió összeomlásából. Abban az új orosz vezetés gyengesége – melynek keretében a Jelcin-kormányzat teljességgel alárendelt helyzetbe került néhány dúsgazdag oligarchától (például Mihail Hodorkovszkij) -, és az előbbiek felett strómanként működő nyugati pénzügyi körökhöz képest. Ehhez a helyzet megváltoztatására irányuló politikai akarat hiánya is hozzájárult, nem beszélve az országot sújtó demográfiai katasztrófáról, a csecsen háborúról, a közép-európai és közel-keleti amerikai expanzióról, melyet ráadásul Bush és Baker Gorbacsovnak tett ígéretei ellenében hajtottak végre. Egyes megfigyelők szerint gyakran előfordult, hogy még a hadsereg tisztjei is hónapos késéssel kapták meg a fizetésüket.
„Akárhogy is, de az 1990-es évek Oroszország számára történelmének egyik legsötétebb időszakát hozták el – s innen nézve az évtized az 1610 és 1920 körüli évekkel rokon –, ahonnan csak Vlagyimir Putyin erőskezű kormányzása hozta meg a kiutat”
A mai orosz politika ugyanakkor a legkevésbé sincs irigylésre méltó helyzetben. Egyfelől, minden korábbi próbálkozása ellenére az Amerikához való közeledés – mely 2007-ig, Putyin híres müncheni beszédéig jellemezte az orosz külpolitikát – egyértelműen kudarcosnak bizonyult, s ez, valamint az Egyesült Államok expanziójából következő konfliktusok felvállalása olyan fegyverkezési versenybe kényszerítheti az országot, amely jelentős terheket róna annak törékeny gazdaságára.
„Másfelől, Moszkvának hosszú távon számolnia kell Kína expanziójával is, ami különösen Szibéria vonatkozásában nyilvánvaló”
Éppen ezért, a hiperszonikus fegyverek rendszeresítése közelítőleg ugyanazt a célt szolgálja Oroszország esetében, mint ami az 1950-’60-as években az önálló angol és francia atom csapásmérő kapacitás megteremtését indokolta, nevezetesen a nagyhatalmi státus megtartását, az országra leső esetleges ellenségek – éspedig mindennél inkább az Egyesült Államok – elrettentését.
„Az elrettentésre pedig talán még sosem volt ekkora szüksége a kontinensnyi országnak”
Szemben vele ugyanis ott áll az az Egyesült Államok, amely nem csak a gazdasági teljesítmény és a népesség terén tornyosul Oroszország fölé, de ráadásul 1991 óta minden korábbinál agresszívabb expanzionista politikát is folytat. Jóllehet, az Egyesült Államok 1945 utáni tevékenységének bizonyos elemeit talán még lehetett volna a Szovjetunió európai előretörésére adott méltányos válasznak tekinteni, a hidegháború utáni eseménysorozattal kapcsolatban semmi hasonló nem mondható el.
„Az amerikai expanzió legutóbbi hulláma szemmel láthatóan pusztán önös célokat szolgál. Mégpedig azon hatalmi csoportok céljait, amelyek a 20. század elején az alapítványi oktatási rendszer bevezetésével, valamint a FED (1913) és a Council on Foreign Relations (1921) külpolitikai think tank megalapításával – amelyek révén lehetővé vált a gazdasági, a politikai, a katonai-titkosszolgálati és a szellemi elitek összekapcsolása – stratégiai fölénybe kerültek a legitim közhatalom intézményeivel szemben”
S e pozíciójukat máig nem csak megőrizték, hanem az 1980-as évektől fogva az adósságalapú pénzkapitalizmus bevezetésével új szintre is emelték (ezzel kapcsolatban Pogátsa Zoltán előadásait tudom ajánlani). Vagy, hogy néhány konkrét esetet is bemutassak, ellentétben az amerikai kormányzat által mondottakkal, sem az iraki sem a líbiai háborúknak nem volt semmi köze sem Szaddám állítólagos vegyi fegyvereihez, sem Kaddhafi diktatórikus kormányzatához. Az Egyesült Államok valójában sose zavartatta magát a diktatórikus rezsimektől, amennyiben azok szövetségesei voltak. Többek között Augusto Pinochet hatalomra juttatásában is tevékeny szerepet vállaltak.
„Az iraki és líbiai háborúk sokkal inkább azt az átfogó stratégiát szolgálták, amelynek sarokkövét az amerikai világhegemóniát biztosító dollár-olaj paritás fenntartása, illetőleg Oroszország bekerítése, és Európától való elszigetelése alkotják”
Miért olyan fontos a birodalmi Amerikának e stratégia érvényesítése? Két okból. Egyrészt, mivel a dollár-arany paritás megszüntetése (1971) és a fordista welfare kapitalizmus felszámolása óta az amerikai világhegemónia pénzügyi alapjait az az úgynevezett petrodollár-rendszer biztosítja, amelynek keretében Amerika anélkül nyomtathat pénzt gigantikusra növekedett katonai-ipari-titkosszolgálati komplexuma számára, hogy az ebből következő infláció veszélyeitől komolyabban tartania kellene. S ezzel lényegében a világ maradék részét shortolja.
„Másrészt, mert egy stabil birodalmi szövetség – legyen bár szó a német-orosz vagy az orosz-kínai együttműködésről – fennállása a Föld Heartland (Halford MacKinder) részén olyan erőteret képezne, ami ellensúlyt jelent a birodalmi Amerika, vagy bármelyik másik óceáni hatalom hegemónia törekvéseivel szemben”
Éppen ezért, az Egyesült Államok várhatóan a jövőben is mindent meg fog tenni Oroszország, Kína és Irán eurázsiai antantjának semlegesítésére. És bár az atomfegyverek bevetése a legkevésbé valószínű opció, a stratégiai biztonság folyamatos erodálódása megkívánja az aktuálisan gyengébb fél részéről olyan eszközök kifejlesztését, amelyekkel az Egyesült Államok jelenlegi fölénye némileg ellensúlyozható.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater