Trendi ma Trianonról beszélni. Több, mint 100 évvel a történtek után még mindig alkalmas rá, hogy feltépődjenek a régi sebek. Néha nem igazán érthető összevetésekkel is találkozunk. Ennek kapcsán lenne néhány megjegyzésem Pap Krisztián „Trianon és az ukrán konfliktus” című cikkéhez. Nem bírálva, csak tovább gondolva az írást.
Már a cím is kissé meglep. Kérdezhetném, „hogy került a csizma az asztalra”? Nekem az ukrán-orosz háború kapcsán nem igazából Trianon jut az eszembe. Még akkor sem, ha az amerikai külpolitika boszorkány konyhájának visszavonult mesterszakácsa, Henry Kissinger örök és dörzsölt reálpolitikusként belengetett egy megoldást, Ukrajna feldarabolását, amibe – lehet, hogy jó szándékkal – beleráncigálta Magyarországot is. Talán még ma is lelkiismeret furdalása van az amerikai politikai elitnek a több mint 100 évvel ezelőtti döntés miatt? Vagy hatott rá Lenin megállapítása, aki Trianont igazságtalanak tartotta, új világégésre ingerlőnek. Sajnos, neki lett igaza.
„De térjünk vissza napjainkhoz. Harminc évvel a rendszerváltás után elértük azt, hogy nem lehetünk realisták, a napi politika begyűrűzik minden kijelentésünkbe, értékítéletünkbe”
Történelemben nem profi házastársam arra ösztönzött, csak vitathatatlan igazságú tőmondatokban utaljak a mai helyzetre.
Trianon igazságtalan béke volt – ez nem vitás.
Oroszország agressziót követett el – ez ugyan okozat, de nem mentség.
Gyilkolni, ártatlan embereket ölni bűn – függetlenül a céltól, bármilyen nemes is az. Vagy nemtelen…
Minden népnek, nemzetnek joga van ott élni, ahová a gyökerei vannak. Legyen az Ukrajnában élő ukrán, orosz, magyar. Ha ezt elvitatjuk, akkor szemétkosárba hajíthatjuk mindazt, amit az európai és világtörténelem az elmúlt időszakban örökül ránk hagyott.
„Feltétlenül kell az önvizsgálat, még ha keserű is, bármilyen pirulába csomagoljuk. Trianon után voltak esélyeink, hogy mi, megbüntetett magyarok valamiképp helyreállítsuk a békét. Tudtunk vele élni?”
A bécsi döntésekig, a Felvidék, Erdély egyes területeinek visszacsatolásáig folyamatosan ment a hivatalos propaganda, belesulykolva az igazságtalanság tényét és a revans vágyat a fejekbe. Sajnos, Horthy és köre rossz szövetséget kötött, s ezen még az sem változtat, hogy 1938-ban sokan nem sejtették a II. világháború számunkra tragikus végét. A fasizmus már akkor is fasizmus volt, ezt azért mindenki látta.
Vajon a magyar közigazgatásnak, a visszakerült politikai elitnek volt bátorsága, képessége hozzá, hogy a bosszú helyett valós együttműködésre késztesse a hatalma alá került területen élő magyarokat és nem magyar kisebbségeket? Vajon a magyar politikai berendezkedés több demokráciát adott a Felvidéken élőknek, mint Csehszlovákia, ahol törvényesen működtek a baloldali, szociáldemokrata pártok, lapok, folyóiratok, ahol a polgári demokrácia követelményeit igyekeztek betartani? Ahol Fábry Zoltán, és még sok más magyar író szabadon alkothatott. Ahol a cserkészmozgalomból kifejlődött magyar ifjúsági mozgalom a Sarló a Duna menti népek egymásra utaltságát, összefogásuk szükségességét hangsúlyozta. S olyanok támogatták, mint Győry Dezső, Szalatnai Rezső és Szombathy Viktor. Van, aki még ezeket a neveket ismeri? De hatott a Sarlóra az ismert és elismert Szabó Dezső, Ady Endre és Móricz Zsigmond is. A mozgalom egy nem túl szerencsés politikai irányváltás miatt elhalt, de sajnos később sem lett semmi a meghirdetett összefogásból.
„Vajon nem a régi rend hívei tértek vissza 1940-ben a visszacsatolt területekre? Azok, akiknek elhibázott politikája vezetett végül Trianonhoz?”
Abba az Erdélybe, amely a hazai rebellis gondolkodás egyik bölcsője volt, kezdve a vallás szabad gyakorlásától a felvilágosult gondolkodásig, a kulturális sokszínűségig, nagyszerű intézmények létrehozásáig. Mert a visszatérők magyar lapokat is zárattak be. A szabad véleménynyilvánítás helyett tiltottak. Megszűnt a Korunk, ahová József Attila is írt, a sokszínűségből a hazai életre emlékeztető erőszakos egyszínűség lett, a megújítandó kézfogás helyett pedig csak mélyültek az árkok a nemzetiségek között. Vajon az újvidéki bevonulás, amit még a közép-európai magyar primátusnak ellent nem mondó, ám a becsületet ennél többre tartó Teleky Pál is öngyilkosságával ítélt el, segítette az ott élő népek közötti megbékélést?
Többször és több helyütt is leírtam, a vajdasági „hideg napok” példáját, amit Cseres Tibor oly zseniális megírt. Amikor megkérdeztem tőle, egykori főnökömtől, nem fáj neki, hogy ugyanez a történelmi szembenézés szerb részről nem történt meg, ezt felelte:
„Minden nemzet maga köteles el- és leszámolni a múltjával”
Lássuk elhamarkodott hadba lépésünk a Szovjetunió ellen, és belépésünk a második világégésbe a rossz oldalon megpecsételte Trianont. Pár nappal korábban Molotov szovjet külügyi népbiztos Kristóffy József nagykövet előtt kijelentette, a Szovjetuniónak nincsenek követelései Magyarországgal szemben, sőt hajlandó a magyar területi rendezést elfogadni, és kész támogatni a magyar kormány újabb, Romániával szembeni igényeit is. A távirat valahol elsikkadt, a történészek érvrendszerében is.
Mi előzni próbáltuk Romániát, és belekeveredtünk valamibe, amiből azután nem tudtunk kimászni. Tetézte ezt komikus hadüzenetünk az Egyesült Államoknak, aminek következményeit az amerikai fél lovagiasan nem vette figyelembe mindaddig, míg a második magyar hadsereg harcoló alakulatai nem léptek szovjet földre. Addig nem tekintette országunkat hadviselő félnek. Majd újabb gesztus, 1944 márciusáig, Magyarország német megszállásáig nem bombázták Budapestet.
„Horthy 20 éves uralma alatt sem volt képes kiépíteni egy hozzá hűséges tisztikart, kiugrási kísérlete kudarcba fulladt. Románia a győztesek oldalán fejezte be a második világháborút”
De arra az oldalra került a Tito vezette partizánháború érdemeinek elismerésként Jugoszlávia, és Szlovákiának is beszámították a stratégiailag nem túl jelentős szlovák nemzeti felkelést, melynek soraiban mellesleg harcoltak magyarok is. A végelszámolásnál mindezt figyelembe vették – a győztes – nem mi voltunk – mindent visz. És ezen nem segít az, ha önáltatásként, erkölcsi fölényünk igazolásaként százszor elmondjuk, a románok milyen hitszegő módon ugrottak ki a háborúból. Elfogadnék egy ilyen hitszegést, csak a kultúránk egyik bölcsője, Erdély magyar maradt volna.
„Felmerül bennem a kérdés, nem lenne jobb, ha stadionok, birkózó akadémiák és templomok helyett iskolákat, kulturális intézményeket építenénk a határon túli, egykori magyar területeken, és az ott élők rokonszenvét nem látványos és hangzatos gesztusokkal nyernénk meg politikai voksszerzésre, hanem a szétesőben lévő visegrádi együttműködést erősítenénk?”
A járványt megelőző két esztendőben egyenlítői nagyságrendű gépkocsi utazással bejártam a környező országokat. Szlovákiát Kassától Pozsonyig. Romániát Kolozsvártól, Nagyszebentől Nagyváradig. Gyönyörködtem Szabadka szecessziós épület csodáiban, Novi Szad pezsgő életében. Élveztem a Belgrádot átható csevapcsicsa illatot, azt, hogy a korzón késő este több könyvtár kávézóként is nyitva van, és a fiatalok szinte kivétel nélkül beszélnek angolul. Gyönyörködtem a varasdi Erdődy-várkastély múzeumában, Károlyvárosnak a védmű lebontása után is megőrződött régi városmagjában, Rijekának a Monarchia idején emelt épületeiben.
Abszurd ötlet. Hova mennénk vissza és miért? Ha a menekülteket nem tudjuk vállalni, vállalhatjuk-e egy esetleg mesterségesen kialakított soknemzetiségű terület ódiumát, többnyelvű közigazgatásának, művelődésének, kultúrájának fenntartását és igazságos igazgatását? Azt, ami évszázadokon át nem sikerült és végül Trianonhoz vezetett?
„Ne áltassuk magunkat, Apponyi Albert 1920. január 16-án három nyelven elmondott, állítólag grandiózus beszéde a történelmi Magyarország védelmében nem volt megoldás az évszázados gondokra, és semmin nem változtatott. Mint az sem, ha ma kiragadunk történelmi összefüggéseket gyógyírként sebeinkre”
Talán mégis igaza volt József Attilának, akinek szülőanyja kun volt, az apja félig székely, félig román, vagy tán egészen az.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Tisztelt Cikkíró!
Nagy érdeklődéssel olvastam a cikkét, és legalább ennyire érdekelt az azt követően itt kibontakozott vita. Ha megengedi, pár észrevételt megosztanék az olvasói fórum alatt.
Nagyon sok igazság van abban, amit ír, kétségtelenül elavult elvek és ötletek mentén próbálták meg a két vh között is revideálni Trianont, valamint az akkori magyar világ polgáriasabb átszervezése sem történt meg, ami a kirakatot illetően jobban mutatott volna kifelé, ehelyett Horthy Magyarországa az egykori Magyar Királysággal való folytonosságra helyezte a hangsúlyt mind államszervezet, mind a megélt hétköznapok tekintetében. Csehszlovákia valóban nyugatosabban mutatott, ha az elcsalt népszavazást, a z erőszakos, szlovákokat is sújtó, asszimilációs törekvéseket, és a megalakulása első éveiben jellemző, inkább terrorállami berendezkedést (vagyonelkobzások, gyilkosságok, statáriális ítéletek) nem számítjuk. A ’30-as évekre kialakítottak egyfajta nimbuszt maguknak, kétségtelen.
Összességében viszont azt gondolom, hogy Horthyig, pláne a hozzászólásokat elnézve a török időkig, stb. visszamenni a mai helyzet megoldási kísérleteit keresve mélyen történelmietlen és értelmetlen. Az akkori döntések az akkori korokban születettek, valóban fölösleges volt fair plaít játszani és a Szovjetuniótól sem kellett volna annyira elzárkózni. A magyar vezetés még mindig a lovagi politizálás eszményének illúziójában élt, hogy a jó majd elnyeri valami isteni szék előtt nyerni a jutalmát- lehet, hogy el fogja, de nem biztos, hoyg úgy, ahogy azt mi elképzeljük. Teleki is kijelentette, hogy sem Hitlerrel, sem Sztálinnal, amikor a Szovjetunió Mo segítéségt kérte Románia megtámadásánál (bekebelezték Besszarábiát), ennél az utódállami vezetők jobb politikusok voltak, és volt is miből osztogatniuk nekik: az a magyar kormány azonnal megbukott volna, amelyik Kassáért vagy Pozsonyért odaadta volna Munkácsot, benes megtehette.
Éppen így fölösleges, és történelmietlen a „magyar bűnökben” keresni Trianon okát, egyszerűen a többiek vérszagot éreztek, és eljött az idő a több évszázada táplált irredenta törekvéseik megvalósítására (Jancsó Benedek: A román irredenta). A zsidósággal szégyen és gyalázat, ami történt, de mégcsak nem is ezért bűnhődtünk, ebben Szlovákia és Románia is éltanulóbb volt.
Az meg, hogy bárkinek rossz dolga lett volna egy olyan Magyarországon, ahol Nagyszombat városa kérvényezte az emelt szintű magyar nyelv oktatást a közintézményekben, mert a Lex Apponyi által előírt heti kettő nem volt elég, és a szlovák polgárság szeretett volna jobban megtanulni magyarul, ahol a mohácsi körzeti orvos három nyelven beszélt, és bölcsőtől a sírig le lehetett élni egy életet gond nélkül úgy, hogy valaki nem tanulta meg az államnyelvet, mert nem magyar nyelvű nemzetiségi tömbök háborítatlanul léteztek, ahol több román nyelvű elemi iskola volt, mint a Regátben, ott ilyen önostorozgatásnak helye nincs. Gondoltunk már arra, hogy a sérelmek nagy része az antnt háborús propaganda részét képezte, melynek célja a Monarchia destabilizálása volt? Gondoltunk arra, hogy az antant azért nem tarott sehol népszavazást 1920-ban, mert tudták, hogy még az akkori szlovákok sem akartak Csehszlovákiát? (Ez később ott is módosult, ahogy az újmúlt megszületett a cseh-szlovák közoktatásban is az állami sovinizmus érvényesülésével.) Ez a része a megközelítésnek, azt hiszem, valótlan, korszerűtlen, anakronisztikus.
Ami a konklúziókat illeti, abba már sok olyan dolgot vélek észrevenni, ahogy szerény jómagam is látja. A historizálás helyett fontosabb a prgmatikus kapcsolatok erősítése és régi problémákra új megoldások felkínálása: ez pedig nem az autonómia és egyéb pótcselekvések. Igenis közös államiságra kel újra törekedni, egymás nyelvéát elismerve államnyelvként, akár Szlovákiával, akár Szerbiával. Romániával sem rövid, sem középtávon semmi seélye semmiféle „kiegyezésnek”, objektív okokból: ők nem akarják, mi meg gyengék vagyunk ahhoz, hogy ezt kikényszerítsük. Ahol labdába úghatunk, azok a nevezett országok, kicsit a háború miatti elhidegülés ezt visszavetette (ez sem rajtunk múlott), de részünkről gazdasági expanzió és haderő kell ehhez, puszira itt semmi nem fog menni. Be kell láttatni velük, hogy ők is jól járnak, a magyar közgondolkodást és politikát meg fel kellene készíteni egy soknemzetiségű életre, a szlovák és szerb nyelv és kultúra elfogadására a mindennapjainkban. Ha a jelen államiságunkat nem tudjuk kitágítani, hosszabb távon elveszünk a csonka hazában is. Egy sérült lekű közösségnek viszont belföldön igenis vissza kell emellett adni az önbecsülését, de ez nem mehet a többi, kárpát-medencei nemzeti közösség elfogadásának a rovására, természetesen.
Fontosak a stadionok, fontosak a kultúrházak is, minden, ami a jelenlétünket erősíti széles e hazában, de a megoldás nem lesz ilyen egyszerű, és azt hiszem, a jelen államisági keretek között nem fog működni- valami kárpát-medencei szuperállamra lesz szükség, ez az egy szuperállam, amit támogatnék. Másokkal is meg kell értetni, hogy jobban járnának (a magyar szolgálatok kezdhetnék e munkát Kárpátalján, ha valaki, mi tudhatnánk egy s mást a diverzáns tevékenységekről más államok területén- Trianon előtt bőven láthattunk ilyesmit), de a magyar politikának és közgondolkodásnak is fel kellene nőnie ahhoz, hogy egy soknemzetiségű ország részeként nézzünk megint magunkra, mindenkinek a lehető legelőnyösebb helyzet megteremtésére törekedve, ami nem biztos, hogy a nyelvi-kulturális szeparatizmus. Valami olyat kell felkínálni, amit szívesen elfogadnak az utódállami népek is ehelyett.
További jó munkát kívánva üdvözlöm.
Tisztelt Álmos Úr! Ön is látja, hogy cikkemben nem Trianonnal akartam foglalkozni, csupán le akartam számolni azzal a ködevő és tébolyult ötlettel, hogy a mostani katasztrofális helyzetből Magyarország valami, Trianont revideáló hasznot húzhatna. A lehetséges megoldás kapcsán is úgy érzem, azonos a véleményünk, szorosabb és termékenyebb kulturális, tudományos együttműködés kellene, feltérképezni múltunk és felvázolni lehetséges jövőnket. Erre csak egy példa, anélkül hogy visszasírnám a „régi jó időket”. A rendszerváltás előtt a határontúli magyar kiadók könyveinek nagy részét nálunk értékesítették, logikus, hiszen itt volt nagyobb számú az olvasóközönség. Sőt, a határontúli kiadók bérmunkát is végeztek, számos fordításom Kárpátalján nyomták, de a Kritérion is szépen együttműködött az Európa Kiadóval. Ez amolyan burkolt anyagi támogatás volt, kifogásolhatatlan gazdasági alapon s belefért a szocialista testvériség ideológiájába is. Magyarán, prakticista volt, amit Ön is hiányol a mai nemzetpolitikában.
Trianon okait is egyformán látjuk, bár én a hangsúlyt a magyar uralkodói osztály rossz politikájára helyezném, a Monarchia politikai ellenfeleinek aknamunkája, a lázongó nemzetiségek támogatása csak másodlagos volt. Ahhoz, hogy a szikrából tűz legyen, gyúlékony anyag is kell és ez évszázadok során fel is halmozódott. Könyvtárnyi irodalma van Trianonnak, de igazából mindig a politikai haszonlesés jellemezte az oknyomozást s nem a reális elemzés. A vitában sok érdekes részlet, megállapítás született, újak is, amelyek árnyalják a képet, de összegző végkövetkeztetést nem vontak le a résztvevők, mert ehhez kevés a blogozás. És nyilván a nem szakemberek által lefolytatott eszmecserében az érvként felhozott ismeretanyag is.
Abban is igaza van, hogy meg kellene újítani nemzetiségi politikánkat, ám ehhez szakítani kellene a régi beidegződésekkel, bűnök, bosszú, stb. Komoly tudományos kutatómunka kellene, ám erre nincs pénz. Igaza van, nem stadionokkal kellene építeni a Duna-menti együttműködést. Egy közép-európai föderatív szuperállamban jelenleg nem hiszek, én inkább az európai integráción belül látnám a megoldást, csak sajnos ehhez nincs meg államainkban sem a politikai kultúra és érettség, sem a szükséges demokratikus intézményrendszer.
Tisztelem naivitását, de amíg a politikának hasznosabb az ellentétek szítása, mint a kéznyújtás, a voksok megvásárlása, mint a közös gondolkodás, a napi politikai előny, mint a távlati tervezés, addig ilyenfajta együttműködésről szó sem lehet.
Ami a második világháborút illeti, miután nem sikerült a kiugrás és valóban vesztesként fejeztük be a háborút. Nehéz lenne kitalálni, – képtelenség – mi lett volna, ha mi is ki tudunk ugorni, hogyan osztották volna fel a régiót a szövetséges hatalmak. Erre gondolni sem érdemes, mert semmi reális alapja nincs még a hipotézisépítésnek sem. Az viszont tagadhatatlan, hogy volt esély a jobb megoldásra, de sajnos elpuskáztuk, szomszédaink ügyesebbek voltak.
Köszönöm gondolatébresztő, értékes hozzászólását.
Tisztelt Földeák Úr!
Én is köszönöm a korrekt, racionális, értő válaszát. A korábbi hozzászólásomban maradt elütésekért, hibákért elnézést kérek.
„Románia a győztesek oldalán fejezte be a második világháborút”
Érdekes meglátás. Meg kellene nézni a Párizsi Békeszerződés aláíróit.
Kedves Szombathelyi Gyula!
Ahelyett, hogy lingvisztikai és stilisztikai okoskodással próbálna érvelni, nem ártana, ha tanulmányozná a párizsi békeszerződést. Ugye nem gondolja komolyan, hogy a háború vége előtt 9 hónappal a szövetségesek oldalára átálló, Hitler legyőzésében több hadosztállyal részt vevő Románia azonos elbírálás alá került, mint a Németország mellett hűséges szövetségesként az utolsó pillanatig kitartó Magyarország. A szerződés szerint gyakorlatilag Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió (gondolok itt Kárpátaljára) mindent visszakapott. És ami a háborús jóvátételeket illeti, nekünk kellett a legtöbbet fizetnünk. Szívesen vállalnám, ha mi úgy vesztettük volna el a háborút, mint Románia, de megmarad Erdély és a többi visszacsatolt rész. Mi vesztettük a legtöbbet. Ha úgy tetszik és hízeleg nemzeti büszkeségének, a vesztesek között…
A hozzászólások mind elmentek a Trianon utáni időkhöz és a revanshoz. Inkább azt kellene megnézni miért lett Trianon a magyarság sorsa. 1526-ban a Nagy Szulejmán (szégyen az a szobor Szigetváron) hozzáfogott Magyarország annektálásához. Szulejmán elfogadta Szapolyai János alázkodását és egy hűséges alattvalónak járó jutalomként hozzásegítette, hogy magyar király legyen. Ugyanis az utolsó ténylegesen elfogadott uralkodó, a fiatal II. Lajos Mohácsnál életét veszítette. Szapolyait nem ok nélkül nézték árulónak, és a törökök is annak tekintették. A törökök csak taktikáztak, végül 1541-ben elfoglalták Budát és az ország jelentős részét. Csak összehasonlításkép: a török által elfoglalt terület a mai Magyarország kétszerese volt.
Miért fontos ez?
A törökök gyerekadót (devsirme) szedtek. A kisgyerekek török tulajdonba kerültek. A fiúkból janicsárokat, a lányokból háremhölgyeket neveltek. Ezek a gyerekek elfelejtették a magyar nyelvet, nem ismerték a szüleiket. A törökök az ellenünk harcoló janicsárokkal, vagyis a saját gyermekeinkkel hódították az ország területét! Ez tényleg döbbenetes, de igaz tény. (Nem minálunk kezdték, a gyerekadó a Balkánon is általános volt.) Végeredmény. Utódok híján kiürült falvak és az ország lakosságának felére zsugorodása 150 évi megszállás után. Az osztrákok svábokat telepítettek az elnéptelenedő részekre, betelepedtek a felvidékről a szlovákok, délről a szerbek. Erdélyben korábban is kevert volt a lakosság, de a török elől odamenekülő románok erősen elbillentették az etnikai arányokat. Magyarország lakóinak csak a fele volt magyar a Trianoni béke megkötésének idején. Mivel mégiscsak kétharmadát vették el az országnak, jelentős kisebbség került a határon kívülre.
Tehát az okok nem a magyarok durva elnyomása volt ahogyan beállította a román és a többi nemzetiség sajtója, amit a nyugatiak is elhittek. Trianon oka egyszerűen etnikai kérdés volt, a meggyérült magyarság helyére kerültek honfoglalása.
Vissza lehetett volna ezt csinálni? Nos nem. A románok anno rögtön nagyarányú betelepítésekbe fogtak, mert felismerték, hogy a terület ezáltal lesz végleg az övék. Közben magyarok százezreit zavarták át a határon. Vagonlakók ezrei érkeztek a magyar pályaudvarokra. A II. világháború után Csehszlovákia szabadult meg ezzel a módszerrel a nemzetiségeitől. Sajnálatos, de mi is kitelepítettünk egy csomó olyan sváb embert akik már több kevésbé asszimilálódtak, és kollektív bűnösség elvével közel 200.000 teljesen ártatlan, szorgalmas földművest telepítettek át Németországba. (A kivérzett Németország nem tiltakozott, hanem örült ennek a fejleménynek.)
Mit tehetünk az évfordulón?
Először is fáj a Trianon. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyben tartotta az országot, ennek az úgy ahogy működő államnak a pusztulása indította be a folyamatokat. Trianon-t mi nem „büntetésképp” kaptuk, ez közkeletű tévedés, hanem a nemzetiségeink hagytak el bennünket. Ez ilyen egyszerű. Persze a folyamat maga nem volt egyszerű. Masaryk elnök rengetet utazott, tárgyalt, a románok a franciákat puhították. A diplomaták még Trianonban is vitatkoztak, de a megállapodás, illetve a határok kérdése már le volt tárgyalva, Apponyi Albert nem tehetett semmit. Igen, kétségtelenül a fejünk fölött zajlott le, kétségtelenül elvettek olyan vidéket is ahol magyar többség volt. Kétségtelenül igazságtalan volt az osztozkodás.
Innen nézve teljesen mindegy Horthyék mennyit kaptak vissza Észak Erdélyből, stb. a határok kérdésében másodszor sem engedtek.
A tényekkel nincs gond, a magyarázattal igen. A török hódoltság korának nincs sok köze Trianonhoz. A Felvidék sohasem volt török megszállás alatt, az erdélyi fejedelmek kiügyeskedték a viszonylagos függetlenséget. A törökök által elfoglalt egyharmad a mai – Trianon utáni – Magyarország területén belül van. Az itteni etnikai változások, a török kiűzése utáni betelepítések nem érintették a határontúli területek etnikai helyzetét. Így a Trianon után negyedszázaddal a második világháborúban elszenvedett vereség okán bekövetkezett lakosságcsere sem.”Trianon-t mi nem „büntetésképp” kaptuk, ez közkeletű tévedés, hanem a nemzetiségeink hagytak el bennünket.” Igaza van. De vajon miért? A magyar politikai elit és uralkodó osztály több évszázados bűnös politikájának következtében történhetett, hogy a velünk ezer éve együtt élő népek nem kívánták többé a sorsközösséget. Nem idegen ármány okán. Senki sehová nem települt be vagy ki, egyszerűen rosszul érezték magukat, többségben voltak, míg jogaik kisebbségben maradtak. Ilyen egyszerű…
Ez az egész kérdés azóta a hazai politikai zsibvásár egyik ócska kelléke maradt, lerágott csont, miközben a szomszédaink, jó szövetségeket kötve, pragmatikusan építve jövőjüket elsuhannak mellettünk, okosan élvezve az európai közösség adta előnyöket.
Ne haragudj ketton all a vasar . A szomszedos nepek velunk bekelni nem akarnak es kar gesztusokat nyujtani. Peldaul: a horvatok mellet kialltunk ertuk majdnem haboruba keveredtunk (kalasnyikov ugy) . Ma (jo megertem akarjak az INA-t de ha jol tudom mkegvehetik elado) egy horvat vendeglos nyiltan kiirja , hogy nem akar magyart latni, miniszterelnokuk meg a magyarorszagon kulfoldieknek maskepp szamlazott benzin miatt kel ki magabol. Ez a hala…
Ukrajnaval ugy kotott Antall alapszerzodest, hogy elinditott egy rosz folyamatot csak azert , hogy baratunk legyen… Ma a Kis Antant leghangosabb szoszoloja es a lengyel (akiknel „jobb” barat nem kell) is sikerult elenunk forditsa.
Talan itt az ideje , hogy lazitsuk az EU-val valo kapcsolaton es csendben eltavolodjunk toluk….
Azt hiszem, hogy mindaz, amit felhoz, – hoci neked ez, de ezért mi meg elvárhatjuk ezt -inkább illik valamiféle italozás melletti alkudozásnak, üzletelésnek, mint végiggondolt külpolitikai taktikának vagy stratégiának. A nemzetközi kapcsolatok – 1971 óta különböző területeken és szinteken ebben élek – nem így működnek. Vannak minden tagállam által elfogadott és betartandó szabályok és elvek. A más benzinár hazai és más tagállami vásárlóknak sérti az EU alapelveit. Ezért nem vezethették be a németek mai kormányunk észjárása szerint logikusnak tűnhető útdíjat, vagyis, hogy a németek ne fizessenek útjaik használatáért, csak a külföldek. Nyilván a kérdés megoldható másféle gazdasági eszközökkel, a lakosság kompenzálásával, nem az árban. Egyébként ez a benzinár kimondottan a tehetősebbeknek kedvez, azoknak, akik több benzint használnak. Jómagam havi 100 liter után kapok 40 000 forintot a zsebembe, míg egy szerényebb család, akik csak hétvégeken ülnek kirándulni kocsiba a maguk 40 literével csak 16 000 forint állami szubvencióban részesülnek. De hasonlóképp nem lehet a nemzetközi rendelkezéseket átjátszó fegyverszállításért sem bármiféle diplomáciai ellenszolgáltatást követelni. Az viszont sajnos tény, hogy Magyarország nemhogy nem a térség középhatalma, hanem már a V4-en belül is elszigetelődött, az EU-ról nem is beszélve és ezen a hangos propaganda szólamok sem segítenek. Még kevésbé a kuruckodás, hogy harcban állunk, miközben a pénzforrásokat elzárták. Trianon emlegetése sem segíti kapcsolatainkat a szomszédos országokkal. Ami pedig a „tengeri kikötőnket” illeti, Horvátország sohasem volt része Magyarországnak, hanem önálló entitás volt a Magyar Királyságon belül, saját törvényhozással, adminisztrációval s nem mellesleg a horvát bán a nádor után az ország második zászlósura volt. Ezt azért illene tudni egy miniszterelnöknek, aki célul tűzte a jószomszédi kapcsolatok ápolását a környező és sokban minket megelőző (euro Szlovákiában, jövőre Horvátországban, stb) szomszédos országokkal.
Szent István óta Európába igyekszünk, nem hinném, hogy bölcs dolog lenne, ha lemondanánk az EU előnyeiről.
Erdelyi vagyok. Sajat helyzetembol es Erdelybol indulok ki. Szamtalanszor volt probalkozas a bekere de mindig elbukott. A legnagyobb talan kommunista idokben volt az 1950-es evekben kulso segitseggel letrejott egy Magyar Autonom Tartomany de sajnos nagyreszt 1956 miatt a „latinok” elso alkalommal elgancsoltak…Volt 1990 utan is nehany jo szandeku politikus Constantinescu, Tariceanu es masok Ungureanu pl a marosvasarhelyi magyar egyetem melletti kiallasa miatt bukott meg. Legbelul nem akarnak velunk kiegyezni es rosszat akarnak nekunk….
A horvat es ukran ugyet azert hoztam fel mert lehetett volna maskepp. Az egyiknek segitettunk a masiknak pedig amikor megszuletett jol altunk melle…
Sajnos a mai korszak meghatarozoja is a nacionalizmus keleten es nyugaton pedig ne tudom talan egy vagy egy uj birodalomert…Egyik sem jo nekunk. Tetszik vagy nem a mai magyar kormany politikajanal jobbat nem tudok kitalalni. Sok jo kezdemenyezese van es kreativ. De egy nagyon roszz geopolitikai kornyezetben elunk es minden oldalrol ellensegek vesznek korul. Az EU nem valtotta be remenyeimet. 3 nemzedeken at nagyszuleim, apam es en vagytunk egy jobb vilagra , hat nem jott el. Kar minden perc amit az EU megerositesere szanunk es kidobott penz. A V4 megerositese? Milyen aron? Mi nem akarunk haborut, ok igen. Most akarjak kielni nacionalizmusukat. Szerintem a semlegesseg fontosabb. Az ukranok meg a latszatra sem ugyelnek es a kisebbsegi torvenyuket most orszaguk 30%-a pusztulasa utan sem teszik. Akkor mikor lesz jo nekik? Olyan mint a „latin” kisebbsegi torveny-majd holnap….
Szerintem a torok vonal maradt csak valamintz EU kijatszasa es zsarolasa. Mas ut nincs -lasd horvatok. Tudjak nem toluk akarjuk megis marnak minket…A tobbiek csak rosszabbak. Mondj egy jo szomszedot nekem . Van-e?
Keserűségét megértem, de félek, hogy nem lát túl az államilag fenntartott média belénk döngölt sablonjain: nálunk „minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyunk elégedve”. Mintha a vén Ferenc Józsefet hallanám, aki tudjuk hová vezette a Monarchiát – az összeomláshoz és Trianonhoz. Csak röviden és lássuk a tényeket. Magyarország külpolitikája az elmúlt 12 évben teljes nemzetközi elszigetelődéshez vezetett. Az EU befagyasztotta a támogatásokat, gyakorlatilag összes szövetségesünket elveszítettük. Igaza van, a nacionalizmus a legnagyobb veszély. Ennek szögesen ellentmond a jelenlegi kormány ön által dicsért külpolitikája, mindenütt a hatalomból kiszorult jobboldali nacionalista pártokkal szövetkezünk és tőlük várjuk a támogatást, amivel csak még inkább elszigetelődünk az EU-ban.
Miféle kidobott pénz az EU, mióta beléptünk nettó haszonélvezői vagyunk a közösségnek? Semlegességről beszél a kontinens közepén? Ezt komolyan gondolja? Most, amikor a mindig semlegességre törekvő Svédország és Finnország szorosabbra fűzi kapcsolatait az egységes Európával és csatlakozik a NATO-hoz?
Magyarországot nem költöztetheti ki Európából, itt kell élnünk, szövetségeseinket nem a kipcsakok között kell keresnünk, ezt Szent István óta tudjuk, de nem sikerül mindig követnünk első királyunk bölcs törekvését. Ugye nem gondolja komolyan, hogy a kijátszás és zsarolás lehet külpolitikánk alapja? Minden szomszédunk gonosz, csak mi vagyunk a jók és igazak – így akarja építeni a jószomszédi viszonyt? Ha meg akarjuk valósítani nemzetépítő terveinket, akkor nem harcolnunk kell mindenkivel, hanem bölcs szövetségeket és kompromisszumokat kötve haladni előre. Különben egykori éllovasból lassan Közép-Európa sereghajtói leszünk…
Ami a kis fűzfapoétai gyöngyszemet illeti, talán jobb lett volna, ha nem küldi el… Dunának Oltnak egy a hangja
Kedves Iván!
„Semlegességről beszél a kontinens közepén? Ezt komolyan gondolja? Most, amikor a mindig semlegességre törekvő Svédország és Finnország szorosabbra fűzi kapcsolatait az egységes Európával és csatlakozik a NATO-hoz?”
Nagyon nem helyeselem ezt a lépést. A finnekkel kötött szerződést az oroszok mindig komolyan vették. A NATO tagság csak arra jó, hogy ők is céltáblái legyenek egy esetleges támadásnak.
Amúgy a jelenlegi Fidesz kormány azért szálka a nyugat szemében, mert kipaterolta az IMF-et, nem hajlandó előnytelen szerződéseket kötni, nem ajándékozza el a MNB aranykészletét papírpénzért, mint Surányi tette anno, hanem gyarapítja Legfőképp, mert hangoztatja, hogy szép dolog az unió, de Hegyeshalomtól Záhonyig a magyarok érdeke a fontosabb.
Amúgy el van túlozva, hogy minket nem akarnak Brüsszelben látni sem. Inkább meglepi őket, hogy Orbán nem hajlandó engedni egy csomó kérdésben.
Magyarország a rendszerváltásig a szocialista világrendszer tagja volt, gazdasági fejlődését a KGST, biztonságát a Varsói Szerződés garantálta. Most a választópolgárok akaratából ugyanezt az EU és a NATO teljesíti. Ha valaki egy szövetség tagja, nem igazán jó politikus, ha állandóan csak a saját érdekeit hangoztatja, kiélvezi a támogatást, de nem hajlandó ezért áldozatot hozni. Ez hazafelé jó PR fogás, de nemzetközi politikában mit sem ér. Lásd, addig harcoltunk, míg elveszítettük a pénzügyi támogatást. Kipateroltuk az IMF-et? Most milyen feltételekkel veszünk fel hitelt? Nem a farok mozgatja a kutyát…
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
T. Hufi!
A legrosszabb hivatkozási alap Horthy. 1920-ban meghozatta a hirhedt „Numerus Clausus”-t, amit később több is követett. Ami a pengőt illeti, azt 1927-ben vezették be. Igaz, előtte volt egy szaftos frankhamisítási ügyük, ami a politikai elit támogatásával történt, állítólagos bosszúként, Trianonért. Ami Horthynak a háborúból való kimaradási, és Hitler zsarolási szándékára vonatkozik, az annyira hiteltelen, hogy arra kár is szót pazarolni. Viszont megemlítem, hogy a szovjet diplomácia hangsúlyozottan kérte a magyar politikai-katonai vezetést, hogy semlegesség esetén, Magyarország megtarthatja a már elfoglalt, de Trianonban elcsatolt területeket. Horthy, ha akarta volna, nem lép be a háborúba Hitler oldalán. Több történész is említette, hogy Hitler nem akarta 1941-ben M.O-t belekényszeríteni a hadjáratba, Ha ismerjük Hitlernek a magyarokra vonatkozó passzusát a „Mein Kampf”-ból, akkor nem kétséges, hogy a német megszállás, mindenképpen bekövetkezett volna (mint ahogy meg is történt), akár a már ismert Sztójai-Szálasi felállásban, vagy egy olyan Gauleiterrel, mint Heydrich volt. Ostoba kiugrási kísérlete pedig csak arra volt jó, hogy a Nyugat kialkudhassa száműzetését, azzal a feltétellel, hogy semmilyen politikai tevékenységet a jövőben nem folytat (ezt azonban 1956-ban megszegte, és vissza akart térni Magyarországra). Szerencsére a kegyes halál miatt is erre már nem kerülhetett sor…
Horthy azért nem került a vádlottak padjára Nürnbergben, mert ez Sztálin személyes kérése volt. Ezt családunk barátja, Sztálin személyes tolmácsa, a jeles műfordító árulta el. A többivel egyetértek és köszönöm kiegészítését.
Tiszteletem!
Sok igazság van a cikkben leírtakban, és tény, hogy az elmúlt századokban adhattunk volna több önrendelkezési jogot az ősi Magyarország területén élő kisebbségeknek. Azonban ezt is, mit mindent, érdemes a maga idejében szemlélni. Arra hivatkozva vettek el tőlünk óriási területeket, hogy rosszul bántunk az ott élő nagy létszámú kisebbségekkel – ez abban merült ki, hogy nem használhatták hivatalos ügyintézéshez anyanyelvüket, nem kapták meg a ma jellemző kisebbségi jogokat. A helyzet fonákja azonban az, hogy míg Magyarország legnagyobb „bűne” ezekben a századokban ebben merült ki – azaz pl. nem adtunk nyelvhasználati jogot, addig más államok abban az időszakban, úgy mint Anglia és Franciaország, nemes egyszerűséggel kiirtották Észak-Amerika őslakosságát. Nemcsak, hogy megszálltak egy idegen földrészt, amihez semmi közük nem volt, nemcsak, hogy kisebbségi jogokat nem adtak az őslakosságnak, hanem kiirtották őket. És ez a Anglia és Franciaország ítélte el Magyarországot. Ez úgy szégyenteljes, ahogy van. Arról már ne is beszéljünk, hogy Magyarországtól akkor is elvették volna ezeket a területeket, ha minden ma jellemző kisebbségi jogot megadtunk volna mindenkinek – ugyanis a cél az volt, hogy egy erős, önálló Magyarországot végleg elgyengítsenek.
Tisztelt Kovács Gábor!
Amit leír, az helytálló, csak éppen minket nem boldogít. Ilyen alapon minden bűnöst Káin után, rá való hivatkozással fel lehet menteni. Attól, hogy mások jogokat sértenek, nekünk még nem kell ezt tenni, a történelmi példálódzás nem ment fel bennünket a jogsértés ódiuma alól.
Sajnos az is igaz, amit Ön is megerősít, hogy a két háború közötti politikai elit többször is eljátszotta a lehetőséget, hogy számunkra elfogadható eredménnyel zárjuk le a világháborút. A cikkben leírtak valósak. Molotov felajánlotta a magyar kormánynak, hogy ha nem lépünk be a háborúba, figyelembe veszik a területi rendezés, a bécsi döntések eredményeit. Nem fogadtuk el.
Erdélyi írók, akik közül sajnos már sokan nem élnek, Nagy István, Szemlér Ferenc, Balogh Edgár, akik nem csak örvendő, de szenvedő tanúi is voltak a visszacsatolásnak, elmondták, hogy azok a levitézlett, sértődött és bosszúra áhítozó hivatalnok jöttek vissza, akik kirekesztő politikájának is szerepe volt abban, hogy elveszítettük Trianonban a határontúli területeket. Békés kiegyezésről szó sem lehetett.
Ami a háborúból való kiugrást illeti, amatőr és dilettáns akció volt.
Szomorú, de ahogy Ön említi, búsongás és sértődöttség helyett ideje lenne végre tisztába tenni ezeket a dolgokat. A jövő nemzedék érdekében is. Hogyan történhetett, hogy a velünk 1000 éve együtt élő népek felmondták a szimbiózist? Csakis idegen vagy külső ármány volt az oka? Kossuth, Jászi terveit senki nem vette figyelembe a Duna-menti népek konföderációjáról?
Tisztelt Földeák Iván!
Köszönöm szépen a válaszát! Én csak erkölcsi irányból próbáltam megvilágítani az eseményt. Olyanok ítéltek el minket a kisebbségi jogok nem megfelelő biztosítása miatt, akik egy kontinensnyi őslakost irtottak ki ugyanabban az időszakban. Ez olyan, mint amikor egy sorozatgyilkos elítél egy bolti tolvajt. Tény, hogy nem szép a tolvajlás, de ne egy sorozatgyilkos ítélje el, mert az elég abszurd.
Szép napot!
Tisztelt Kovács Gábor!
A tény, hogy bizonyos fejlett és civilizált európai hatalmak micsoda szörnyűségeket követtek el Afrikában, és másutt a világon, nem jogosít fel minket, hogy mai problémákra vetítsük ki akkori bűneiket, ítéljük el őket és mentsük fel magunkat. Ez egy rettenetes dilemma, a világirodalom az antik drámaíróktól Dosztojevszkijen át Camus-ig képtelen volt megbirkózni vele, szabad-e bűnt elkövetni nemesebb célok érdekében és felhasználhatjuk-e ezeket a bűnöket paravánként mai bűnök megítélésében, az elkövetők felmentésében.
Ez olyan, mintha svájci, német vagy francia városok lakói a rólunk alkotott erkölcsi véleményük megfogalmazásakor abból indulnának ki, és azt vennék alapul, hogy a IX-X. században a kalandozó magyarok mit műveltek ezer évvel korábbi elődeikkel. Hogy mit? A férfiakat legyilkolták, a nőket megerőszakolták, a gyerekeket kardélre hányták. Ezt szűntette meg bölcsen Géza és István és lett belőlünk „civilizált” nemzet. Mi már nem vagyunk azonosak kalandozó barbár őseinkkel, ahogy az egykori gyarmatosítók sem azonosak utódaikkal. Hozzátenném, bármilyen abszurd, de elmaradottságunknak köszönhetjük, hogy nem vettünk részt a gyarmatosításban, más népek, nemzetek, kizsákmányolásában, ipari méretű elnyomásában, megalázásában és nem követtük el azokat a bűnöket, amelyeket most – általános etikai megfontolásból – a fejlettebb államokon számon kér, mondván, hogy ha akkor azt tették, ma nincs joguk ítélkezni. Ez egy szörnyű dilemma, de nem lehet visszafelé ítélkezni sem jogilag, sem erkölcsileg.
Így mint az európai civilizáció részeseit minket sem ment fel mindaz, amit mások nélkülünk elkövettek az úgymond európai (keresztény) civilizáció nevében kezdve a római gyarmatosítástól egészen a XIX. századig, csak azért, mert nem vettünk részt benne, nem erkölcsi mgytélésből, hanem mert nem voltunk hozzá elég fejlettek. És nem is védekezhetünk, hogy ha ők ezt tették, akkor ma és mi….
Nagyszerű, hogy magát ez így foglalkoztatja, mert ez örök és fájó témája a történelemnek, a művészetnek.
A mostani háborúról cikkem elején megadtam a premisszákat tőmondatokban, azokhoz nincs mit hozzátennem. Ha a háború véget ér, lehet, hogy lesznek politikusok, akik veszik a bátorságot és megírják a konfliktus kitörésének igazi okát (sejtem, de félek megfogalmazni), ám ez sem menti az okozatot, emberek halálát mindkét oldalon.
Tisztelettel Földeák Iván
Tisztelt Földeák úr!
Most az egyszer kivételt teszek, és elmondom a véleményemet. Ha ilyen okosakat ír, van-e még különbség Ön, és Tamás Gáspár Miklós gondolkodása között?
Köztudott, hogy Horthy Miklós ki akart maradni a háborúból, de a német vezetés fenyegette, zsarolta, végül megszállta Magyarországot, és Sztójay Dömét tette miniszterelnöknek.
Meghagyták ugyan a címét, de már nem volt szereplő a politikában. Hogy Magyarország kiheverte az első világháború veszteségeit, bevezette a stabil pengőt, Magyarország érdekeit képviselte, nem volt kétséges.
Nem is ítéltek el Nürnbergben 1946-ban, és azóta se, mi több élete végéig apanázst kapott a zsidóktól.
Az adott körülményeket figyelembe véve, minden tiszteletem a kormányzó úrnak!
Elnézést, hogy csak most válaszolok, de nem voltam otthon. Nagyon örülök, hogy utána nézett a dolgoknak. Horthy valóban sok mindent megpróbált, de akárhogy is vesszük, a tettek próbatétele az eredmény, márpedig az siralmas volt.
Kezdjük Magyarország talpra állításával. Azt hiszem az nem elsősorban Horthy, hanem a reálpolitikus Bethlen érdeme, akinek sikerült konszolidálnia az ország bel- és külpolitikai helyzetét.
Horthy mérlege a végelszámolásnál igencsak szerény volt. 1 millió magyar halt meg a második világháborúban és értelmetlenül, mert minden területi bővülésünket elvették. Ezzel szemben a szlovákok, románok, szerbek – aktív részvételükért a németek elleni harcban mindent visszakaptak. Ez történelmi tény és ezen nem sokat lehet vitázni.
Ami a sikertelen kiugrási kísérletet illeti javaslom, olvassa el Simonffy András, ifjúkori írókollégám nagyszerű könyvét a „Kompország katonáit”. András édesapja, magas rangú katonatiszt, tevő részese volt a tárgyalásoknak..
Ami Horthy személyét illeti
1.
1944 októberében fiát elrabolták a németek és arra kényszerítették a kormányzót, hogy várbéli rezidenciája mellékhelyiségében aláírja a hatalmát átadó okmányt, így lett Szálasi és a nyilasok az úr az országban.
Lehet, hogy nem tudja, hogy Sztálin fiát, Jakovot, aki páncélos tisztvolt, 1941 őszén a németek fogságba ejtették. 1943-ban a svéd Vöröskereszt közvetítésével a németek felajánlották Sztálinnak, hogy cserébe Paulusért szabadon engedik a fiát.
Apai érzési ide-vagy oda, Sztálin a következő lakonikus választ küldte: „Nem fogok odaadni egy marsallt egy hadnagyért.” A fia 1943-ben mindmáig tisztázatlan körülmények között halt meg a sachsenhauseni, koncentrációs táborban. A potsdami konferencián az angolok megmutatták a német levéltári adatok iratait Sztálinnak, amelyekben az állt, hogy, hogy Jakovot egy német őr lőtte fejbe parancsmegtagadás miatt.
Sztálin tisztában volt vele, hogy szovjet emberek milliói áldozták életüket a németek elleni háborúban hazájuk védelmében. Ha rááll a cserére, hiteltelenné teszi egész tevékenységét, 1941 júliusában mondott mozgósító beszédét. Ezért is nyerték meg ők a háborút, és ezért vesztettük mi el, mert Horthynak az apai érzés fontosabb volt, mint a rá bízott ország, a haza sorsa.
2.
Családunk barátja volt Sztálin magyar tolmácsa, a későbbi jeles műfordító, Geiger Béla. Elmondta, kizárólag a generalisszimusz személyes jóindulatának köszönheti Horthy, hogy nem került a nürnbergi per vádlottainak padjára, ez Sztálin kérése volt, amit a szövetségesek figyelembe vettek.
Ismét csak azt tudom mondni, hogy csínján kell bánni a történelem tényeivel, főként az értékelésükkel. Érdeklődése a hazai história iránt viszont mindenképp dicséretes.
1. A németek tankokkal tették volna meg a nekik tetsző vezetőt miniszterelnöknek, ha Horthy nem ír alá. Nem lett volna elégséges magyar ellenállás.
2. A románok nem kaptak vissza mindent: Dél-Dobrudzsa Bulgáriánál maradt, Besszarábia a Szovjetunió része lett. Csehszlovákia is „elvesztette” a kárpátaljai területeit.
3. Horthy antikommunizmusát ismerve (a kommunisták bebörtönzése már a békeidőkben is), hiteltelenek tűnik nekem Sztálin esetleges kérése. Szerintem politikai folklór kategória ez a kijelentés.
Kedves Attila!
Minden igaz, amit leír. De ugye fel lehet tételezni a haza Legfelső Haduráról, hogy a háború ötödik esztendejében (az olasz kiugrás tapasztalataival a háta mögött) feltételezi, hogy a kiugrásnál a németek nem pörkölt mogyoróval fogják megszórni a csapatainkat, és ne adj isten, még tankokat is bevetnek. Bizony a kiugrás, annak előkészítése dilettáns volt és ez Horthy bűne.
Nem tudok sem örülni, sem szomorkodni, hogy a románok, a csehszlovák állam nem kapott vissza MINDENT, ez ahhoz képest is sok, hogy mi nem tartottunk meg SEMMIT.
Ami Sztálin fiát illeti, ez nem folklór, hanem tény. Bámelyik történelmi műben, de a Wikipédiában is elolvashatja. Igen, Sztálin feláldozta a fiát a szovjet hazáért, amire Horthy a „gyönyörű vagy Magyarország”-ért nem volt képes. Ez természetesen nem menti Sztálin bűneit, csupán adalék ahhoz, miért a Szovjetunió nyerte meg a háborút.