„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között
Fotó:FORTEPAN/Lissák Tivadar
Már a cím is kissé meglep. Kérdezhetném, „hogy került a csizma az asztalra”? Nekem az ukrán-orosz háború kapcsán nem igazából Trianon jut az eszembe. Még akkor sem, ha az amerikai külpolitika boszorkány konyhájának visszavonult mesterszakácsa, Henry Kissinger örök és dörzsölt reálpolitikusként belengetett egy megoldást, Ukrajna feldarabolását, amibe – lehet, hogy jó szándékkal – beleráncigálta Magyarországot is. Talán még ma is lelkiismeret furdalása van az amerikai politikai elitnek a több mint 100 évvel ezelőtti döntés miatt? Vagy hatott rá Lenin megállapítása, aki Trianont igazságtalanak tartotta, új világégésre ingerlőnek. Sajnos, neki lett igaza.
„De térjünk vissza napjainkhoz. Harminc évvel a rendszerváltás után elértük azt, hogy nem lehetünk realisták, a napi politika begyűrűzik minden kijelentésünkbe, értékítéletünkbe”
Történelemben nem profi házastársam arra ösztönzött, csak vitathatatlan igazságú tőmondatokban utaljak a mai helyzetre.
Trianon igazságtalan béke volt – ez nem vitás.
Oroszország agressziót követett el – ez ugyan okozat, de nem mentség.
Gyilkolni, ártatlan embereket ölni bűn – függetlenül a céltól, bármilyen nemes is az. Vagy nemtelen…
Minden népnek, nemzetnek joga van ott élni, ahová a gyökerei vannak. Legyen az Ukrajnában élő ukrán, orosz, magyar. Ha ezt elvitatjuk, akkor szemétkosárba hajíthatjuk mindazt, amit az európai és világtörténelem az elmúlt időszakban örökül ránk hagyott.
„Feltétlenül kell az önvizsgálat, még ha keserű is, bármilyen pirulába csomagoljuk. Trianon után voltak esélyeink, hogy mi, megbüntetett magyarok valamiképp helyreállítsuk a békét. Tudtunk vele élni?”
A bécsi döntésekig, a Felvidék, Erdély egyes területeinek visszacsatolásáig folyamatosan ment a hivatalos propaganda, belesulykolva az igazságtalanság tényét és a revans vágyat a fejekbe. Sajnos, Horthy és köre rossz szövetséget kötött, s ezen még az sem változtat, hogy 1938-ban sokan nem sejtették a II. világháború számunkra tragikus végét. A fasizmus már akkor is fasizmus volt, ezt azért mindenki látta.
Vajon a magyar közigazgatásnak, a visszakerült politikai elitnek volt bátorsága, képessége hozzá, hogy a bosszú helyett valós együttműködésre késztesse a hatalma alá került területen élő magyarokat és nem magyar kisebbségeket? Vajon a magyar politikai berendezkedés több demokráciát adott a Felvidéken élőknek, mint Csehszlovákia, ahol törvényesen működtek a baloldali, szociáldemokrata pártok, lapok, folyóiratok, ahol a polgári demokrácia követelményeit igyekeztek betartani? Ahol Fábry Zoltán, és még sok más magyar író szabadon alkothatott. Ahol a cserkészmozgalomból kifejlődött magyar ifjúsági mozgalom a Sarló a Duna menti népek egymásra utaltságát, összefogásuk szükségességét hangsúlyozta. S olyanok támogatták, mint Győry Dezső, Szalatnai Rezső és Szombathy Viktor. Van, aki még ezeket a neveket ismeri? De hatott a Sarlóra az ismert és elismert Szabó Dezső, Ady Endre és Móricz Zsigmond is. A mozgalom egy nem túl szerencsés politikai irányváltás miatt elhalt, de sajnos később sem lett semmi a meghirdetett összefogásból.
„Vajon nem a régi rend hívei tértek vissza 1940-ben a visszacsatolt területekre? Azok, akiknek elhibázott politikája vezetett végül Trianonhoz?”
Abba az Erdélybe, amely a hazai rebellis gondolkodás egyik bölcsője volt, kezdve a vallás szabad gyakorlásától a felvilágosult gondolkodásig, a kulturális sokszínűségig, nagyszerű intézmények létrehozásáig. Mert a visszatérők magyar lapokat is zárattak be. A szabad véleménynyilvánítás helyett tiltottak. Megszűnt a Korunk, ahová József Attila is írt, a sokszínűségből a hazai életre emlékeztető erőszakos egyszínűség lett, a megújítandó kézfogás helyett pedig csak mélyültek az árkok a nemzetiségek között. Vajon az újvidéki bevonulás, amit még a közép-európai magyar primátusnak ellent nem mondó, ám a becsületet ennél többre tartó Teleky Pál is öngyilkosságával ítélt el, segítette az ott élő népek közötti megbékélést?
Többször és több helyütt is leírtam, a vajdasági „hideg napok” példáját, amit Cseres Tibor oly zseniális megírt. Amikor megkérdeztem tőle, egykori főnökömtől, nem fáj neki, hogy ugyanez a történelmi szembenézés szerb részről nem történt meg, ezt felelte:
„Minden nemzet maga köteles el- és leszámolni a múltjával”
Lássuk elhamarkodott hadba lépésünk a Szovjetunió ellen, és belépésünk a második világégésbe a rossz oldalon megpecsételte Trianont. Pár nappal korábban Molotov szovjet külügyi népbiztos Kristóffy József nagykövet előtt kijelentette, a Szovjetuniónak nincsenek követelései Magyarországgal szemben, sőt hajlandó a magyar területi rendezést elfogadni, és kész támogatni a magyar kormány újabb, Romániával szembeni igényeit is. A távirat valahol elsikkadt, a történészek érvrendszerében is.
Mi előzni próbáltuk Romániát, és belekeveredtünk valamibe, amiből azután nem tudtunk kimászni. Tetézte ezt komikus hadüzenetünk az Egyesült Államoknak, aminek következményeit az amerikai fél lovagiasan nem vette figyelembe mindaddig, míg a második magyar hadsereg harcoló alakulatai nem léptek szovjet földre. Addig nem tekintette országunkat hadviselő félnek. Majd újabb gesztus, 1944 márciusáig, Magyarország német megszállásáig nem bombázták Budapestet.
„Horthy 20 éves uralma alatt sem volt képes kiépíteni egy hozzá hűséges tisztikart, kiugrási kísérlete kudarcba fulladt. Románia a győztesek oldalán fejezte be a második világháborút”
De arra az oldalra került a Tito vezette partizánháború érdemeinek elismerésként Jugoszlávia, és Szlovákiának is beszámították a stratégiailag nem túl jelentős szlovák nemzeti felkelést, melynek soraiban mellesleg harcoltak magyarok is. A végelszámolásnál mindezt figyelembe vették – a győztes – nem mi voltunk – mindent visz. És ezen nem segít az, ha önáltatásként, erkölcsi fölényünk igazolásaként százszor elmondjuk, a románok milyen hitszegő módon ugrottak ki a háborúból. Elfogadnék egy ilyen hitszegést, csak a kultúránk egyik bölcsője, Erdély magyar maradt volna.
„Felmerül bennem a kérdés, nem lenne jobb, ha stadionok, birkózó akadémiák és templomok helyett iskolákat, kulturális intézményeket építenénk a határon túli, egykori magyar területeken, és az ott élők rokonszenvét nem látványos és hangzatos gesztusokkal nyernénk meg politikai voksszerzésre, hanem a szétesőben lévő visegrádi együttműködést erősítenénk?”
A járványt megelőző két esztendőben egyenlítői nagyságrendű gépkocsi utazással bejártam a környező országokat. Szlovákiát Kassától Pozsonyig. Romániát Kolozsvártól, Nagyszebentől Nagyváradig. Gyönyörködtem Szabadka szecessziós épület csodáiban, Novi Szad pezsgő életében. Élveztem a Belgrádot átható csevapcsicsa illatot, azt, hogy a korzón késő este több könyvtár kávézóként is nyitva van, és a fiatalok szinte kivétel nélkül beszélnek angolul. Gyönyörködtem a varasdi Erdődy-várkastély múzeumában, Károlyvárosnak a védmű lebontása után is megőrződött régi városmagjában, Rijekának a Monarchia idején emelt épületeiben.
Abszurd ötlet. Hova mennénk vissza és miért? Ha a menekülteket nem tudjuk vállalni, vállalhatjuk-e egy esetleg mesterségesen kialakított soknemzetiségű terület ódiumát, többnyelvű közigazgatásának, művelődésének, kultúrájának fenntartását és igazságos igazgatását? Azt, ami évszázadokon át nem sikerült és végül Trianonhoz vezetett?
„Ne áltassuk magunkat, Apponyi Albert 1920. január 16-án három nyelven elmondott, állítólag grandiózus beszéde a történelmi Magyarország védelmében nem volt megoldás az évszázados gondokra, és semmin nem változtatott. Mint az sem, ha ma kiragadunk történelmi összefüggéseket gyógyírként sebeinkre”
Talán mégis igaza volt József Attilának, akinek szülőanyja kun volt, az apja félig székely, félig román, vagy tán egészen az.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
hufi says:
Tisztelt Földeák úr!
Most az egyszer kivételt teszek, és elmondom a véleményemet. Ha ilyen okosakat ír, van-e még különbség Ön, és Tamás Gáspár Miklós gondolkodása között?
Köztudott, hogy Horthy Miklós ki akart maradni a háborúból, de a német vezetés fenyegette, zsarolta, végül megszállta Magyarországot, és Sztójay Dömét tette miniszterelnöknek.
Meghagyták ugyan a címét, de már nem volt szereplő a politikában. Hogy Magyarország kiheverte az első világháború veszteségeit, bevezette a stabil pengőt, Magyarország érdekeit képviselte, nem volt kétséges.
Nem is ítéltek el Nürnbergben 1946-ban, és azóta se, mi több élete végéig apanázst kapott a zsidóktól.
Az adott körülményeket figyelembe véve, minden tiszteletem a kormányzó úrnak!
Kovács Gábor says:
Tiszteletem!
Sok igazság van a cikkben leírtakban, és tény, hogy az elmúlt századokban adhattunk volna több önrendelkezési jogot az ősi Magyarország területén élő kisebbségeknek. Azonban ezt is, mit mindent, érdemes a maga idejében szemlélni. Arra hivatkozva vettek el tőlünk óriási területeket, hogy rosszul bántunk az ott élő nagy létszámú kisebbségekkel – ez abban merült ki, hogy nem használhatták hivatalos ügyintézéshez anyanyelvüket, nem kapták meg a ma jellemző kisebbségi jogokat. A helyzet fonákja azonban az, hogy míg Magyarország legnagyobb “bűne” ezekben a századokban ebben merült ki – azaz pl. nem adtunk nyelvhasználati jogot, addig más államok abban az időszakban, úgy mint Anglia és Franciaország, nemes egyszerűséggel kiirtották Észak-Amerika őslakosságát. Nemcsak, hogy megszálltak egy idegen földrészt, amihez semmi közük nem volt, nemcsak, hogy kisebbségi jogokat nem adtak az őslakosságnak, hanem kiirtották őket. És ez a Anglia és Franciaország ítélte el Magyarországot. Ez úgy szégyenteljes, ahogy van. Arról már ne is beszéljünk, hogy Magyarországtól akkor is elvették volna ezeket a területeket, ha minden ma jellemző kisebbségi jogot megadtunk volna mindenkinek – ugyanis a cél az volt, hogy egy erős, önálló Magyarországot végleg elgyengítsenek.
Rác Gábor says:
T. Hufi!
A legrosszabb hivatkozási alap Horthy. 1920-ban meghozatta a hirhedt “Numerus Clausus”-t, amit később több is követett. Ami a pengőt illeti, azt 1927-ben vezették be. Igaz, előtte volt egy szaftos frankhamisítási ügyük, ami a politikai elit támogatásával történt, állítólagos bosszúként, Trianonért. Ami Horthynak a háborúból való kimaradási, és Hitler zsarolási szándékára vonatkozik, az annyira hiteltelen, hogy arra kár is szót pazarolni. Viszont megemlítem, hogy a szovjet diplomácia hangsúlyozottan kérte a magyar politikai-katonai vezetést, hogy semlegesség esetén, Magyarország megtarthatja a már elfoglalt, de Trianonban elcsatolt területeket. Horthy, ha akarta volna, nem lép be a háborúba Hitler oldalán. Több történész is említette, hogy Hitler nem akarta 1941-ben M.O-t belekényszeríteni a hadjáratba, Ha ismerjük Hitlernek a magyarokra vonatkozó passzusát a “Mein Kampf”-ból, akkor nem kétséges, hogy a német megszállás, mindenképpen bekövetkezett volna (mint ahogy meg is történt), akár a már ismert Sztójai-Szálasi felállásban, vagy egy olyan Gauleiterrel, mint Heydrich volt. Ostoba kiugrási kísérlete pedig csak arra volt jó, hogy a Nyugat kialkudhassa száműzetését, azzal a feltétellel, hogy semmilyen politikai tevékenységet a jövőben nem folytat (ezt azonban 1956-ban megszegte, és vissza akart térni Magyarországra). Szerencsére a kegyes halál miatt is erre már nem kerülhetett sor…
Kiss Istvan says:
Ne haragudj ketton all a vasar . A szomszedos nepek velunk bekelni nem akarnak es kar gesztusokat nyujtani. Peldaul: a horvatok mellet kialltunk ertuk majdnem haboruba keveredtunk (kalasnyikov ugy) . Ma (jo megertem akarjak az INA-t de ha jol tudom mkegvehetik elado) egy horvat vendeglos nyiltan kiirja , hogy nem akar magyart latni, miniszterelnokuk meg a magyarorszagon kulfoldieknek maskepp szamlazott benzin miatt kel ki magabol. Ez a hala…
Ukrajnaval ugy kotott Antall alapszerzodest, hogy elinditott egy rosz folyamatot csak azert , hogy baratunk legyen… Ma a Kis Antant leghangosabb szoszoloja es a lengyel (akiknel “jobb” barat nem kell) is sikerult elenunk forditsa.
Talan itt az ideje , hogy lazitsuk az EU-val valo kapcsolaton es csendben eltavolodjunk toluk….
csakafidesz says:
A hozzászólások mind elmentek a Trianon utáni időkhöz és a revanshoz. Inkább azt kellene megnézni miért lett Trianon a magyarság sorsa. 1526-ban a Nagy Szulejmán (szégyen az a szobor Szigetváron) hozzáfogott Magyarország annektálásához. Szulejmán elfogadta Szapolyai János alázkodását és egy hűséges alattvalónak járó jutalomként hozzásegítette, hogy magyar király legyen. Ugyanis az utolsó ténylegesen elfogadott uralkodó, a fiatal II. Lajos Mohácsnál életét veszítette. Szapolyait nem ok nélkül nézték árulónak, és a törökök is annak tekintették. A törökök csak taktikáztak, végül 1541-ben elfoglalták Budát és az ország jelentős részét. Csak összehasonlításkép: a török által elfoglalt terület a mai Magyarország kétszerese volt.
Miért fontos ez?
A törökök gyerekadót (devsirme) szedtek. A kisgyerekek török tulajdonba kerültek. A fiúkból janicsárokat, a lányokból háremhölgyeket neveltek. Ezek a gyerekek elfelejtették a magyar nyelvet, nem ismerték a szüleiket. A törökök az ellenünk harcoló janicsárokkal, vagyis a saját gyermekeinkkel hódították az ország területét! Ez tényleg döbbenetes, de igaz tény. (Nem minálunk kezdték, a gyerekadó a Balkánon is általános volt.) Végeredmény. Utódok híján kiürült falvak és az ország lakosságának felére zsugorodása 150 évi megszállás után. Az osztrákok svábokat telepítettek az elnéptelenedő részekre, betelepedtek a felvidékről a szlovákok, délről a szerbek. Erdélyben korábban is kevert volt a lakosság, de a török elől odamenekülő románok erősen elbillentették az etnikai arányokat. Magyarország lakóinak csak a fele volt magyar a Trianoni béke megkötésének idején. Mivel mégiscsak kétharmadát vették el az országnak, jelentős kisebbség került a határon kívülre.
Tehát az okok nem a magyarok durva elnyomása volt ahogyan beállította a román és a többi nemzetiség sajtója, amit a nyugatiak is elhittek. Trianon oka egyszerűen etnikai kérdés volt, a meggyérült magyarság helyére kerültek honfoglalása.
Vissza lehetett volna ezt csinálni? Nos nem. A románok anno rögtön nagyarányú betelepítésekbe fogtak, mert felismerték, hogy a terület ezáltal lesz végleg az övék. Közben magyarok százezreit zavarták át a határon. Vagonlakók ezrei érkeztek a magyar pályaudvarokra. A II. világháború után Csehszlovákia szabadult meg ezzel a módszerrel a nemzetiségeitől. Sajnálatos, de mi is kitelepítettünk egy csomó olyan sváb embert akik már több kevésbé asszimilálódtak, és kollektív bűnösség elvével közel 200.000 teljesen ártatlan, szorgalmas földművest telepítettek át Németországba. (A kivérzett Németország nem tiltakozott, hanem örült ennek a fejleménynek.)
Mit tehetünk az évfordulón?
Először is fáj a Trianon. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyben tartotta az országot, ennek az úgy ahogy működő államnak a pusztulása indította be a folyamatokat. Trianon-t mi nem “büntetésképp” kaptuk, ez közkeletű tévedés, hanem a nemzetiségeink hagytak el bennünket. Ez ilyen egyszerű. Persze a folyamat maga nem volt egyszerű. Masaryk elnök rengetet utazott, tárgyalt, a románok a franciákat puhították. A diplomaták még Trianonban is vitatkoztak, de a megállapodás, illetve a határok kérdése már le volt tárgyalva, Apponyi Albert nem tehetett semmit. Igen, kétségtelenül a fejünk fölött zajlott le, kétségtelenül elvettek olyan vidéket is ahol magyar többség volt. Kétségtelenül igazságtalan volt az osztozkodás.
Innen nézve teljesen mindegy Horthyék mennyit kaptak vissza Észak Erdélyből, stb. a határok kérdésében másodszor sem engedtek.
homoródkarácsonyfalváért says:
“Románia a győztesek oldalán fejezte be a második világháborút”
Érdekes meglátás. Meg kellene nézni a Párizsi Békeszerződés aláíróit.
Álmos Andor says:
Tisztelt Cikkíró!
Nagy érdeklődéssel olvastam a cikkét, és legalább ennyire érdekelt az azt követően itt kibontakozott vita. Ha megengedi, pár észrevételt megosztanék az olvasói fórum alatt.
Nagyon sok igazság van abban, amit ír, kétségtelenül elavult elvek és ötletek mentén próbálták meg a két vh között is revideálni Trianont, valamint az akkori magyar világ polgáriasabb átszervezése sem történt meg, ami a kirakatot illetően jobban mutatott volna kifelé, ehelyett Horthy Magyarországa az egykori Magyar Királysággal való folytonosságra helyezte a hangsúlyt mind államszervezet, mind a megélt hétköznapok tekintetében. Csehszlovákia valóban nyugatosabban mutatott, ha az elcsalt népszavazást, a z erőszakos, szlovákokat is sújtó, asszimilációs törekvéseket, és a megalakulása első éveiben jellemző, inkább terrorállami berendezkedést (vagyonelkobzások, gyilkosságok, statáriális ítéletek) nem számítjuk. A ’30-as évekre kialakítottak egyfajta nimbuszt maguknak, kétségtelen.
Összességében viszont azt gondolom, hogy Horthyig, pláne a hozzászólásokat elnézve a török időkig, stb. visszamenni a mai helyzet megoldási kísérleteit keresve mélyen történelmietlen és értelmetlen. Az akkori döntések az akkori korokban születettek, valóban fölösleges volt fair plaít játszani és a Szovjetuniótól sem kellett volna annyira elzárkózni. A magyar vezetés még mindig a lovagi politizálás eszményének illúziójában élt, hogy a jó majd elnyeri valami isteni szék előtt nyerni a jutalmát- lehet, hogy el fogja, de nem biztos, hoyg úgy, ahogy azt mi elképzeljük. Teleki is kijelentette, hogy sem Hitlerrel, sem Sztálinnal, amikor a Szovjetunió Mo segítéségt kérte Románia megtámadásánál (bekebelezték Besszarábiát), ennél az utódállami vezetők jobb politikusok voltak, és volt is miből osztogatniuk nekik: az a magyar kormány azonnal megbukott volna, amelyik Kassáért vagy Pozsonyért odaadta volna Munkácsot, benes megtehette.
Éppen így fölösleges, és történelmietlen a “magyar bűnökben” keresni Trianon okát, egyszerűen a többiek vérszagot éreztek, és eljött az idő a több évszázada táplált irredenta törekvéseik megvalósítására (Jancsó Benedek: A román irredenta). A zsidósággal szégyen és gyalázat, ami történt, de mégcsak nem is ezért bűnhődtünk, ebben Szlovákia és Románia is éltanulóbb volt.
Az meg, hogy bárkinek rossz dolga lett volna egy olyan Magyarországon, ahol Nagyszombat városa kérvényezte az emelt szintű magyar nyelv oktatást a közintézményekben, mert a Lex Apponyi által előírt heti kettő nem volt elég, és a szlovák polgárság szeretett volna jobban megtanulni magyarul, ahol a mohácsi körzeti orvos három nyelven beszélt, és bölcsőtől a sírig le lehetett élni egy életet gond nélkül úgy, hogy valaki nem tanulta meg az államnyelvet, mert nem magyar nyelvű nemzetiségi tömbök háborítatlanul léteztek, ahol több román nyelvű elemi iskola volt, mint a Regátben, ott ilyen önostorozgatásnak helye nincs. Gondoltunk már arra, hogy a sérelmek nagy része az antnt háborús propaganda részét képezte, melynek célja a Monarchia destabilizálása volt? Gondoltunk arra, hogy az antant azért nem tarott sehol népszavazást 1920-ban, mert tudták, hogy még az akkori szlovákok sem akartak Csehszlovákiát? (Ez később ott is módosult, ahogy az újmúlt megszületett a cseh-szlovák közoktatásban is az állami sovinizmus érvényesülésével.) Ez a része a megközelítésnek, azt hiszem, valótlan, korszerűtlen, anakronisztikus.
Ami a konklúziókat illeti, abba már sok olyan dolgot vélek észrevenni, ahogy szerény jómagam is látja. A historizálás helyett fontosabb a prgmatikus kapcsolatok erősítése és régi problémákra új megoldások felkínálása: ez pedig nem az autonómia és egyéb pótcselekvések. Igenis közös államiságra kel újra törekedni, egymás nyelvéát elismerve államnyelvként, akár Szlovákiával, akár Szerbiával. Romániával sem rövid, sem középtávon semmi seélye semmiféle “kiegyezésnek”, objektív okokból: ők nem akarják, mi meg gyengék vagyunk ahhoz, hogy ezt kikényszerítsük. Ahol labdába úghatunk, azok a nevezett országok, kicsit a háború miatti elhidegülés ezt visszavetette (ez sem rajtunk múlott), de részünkről gazdasági expanzió és haderő kell ehhez, puszira itt semmi nem fog menni. Be kell láttatni velük, hogy ők is jól járnak, a magyar közgondolkodást és politikát meg fel kellene készíteni egy soknemzetiségű életre, a szlovák és szerb nyelv és kultúra elfogadására a mindennapjainkban. Ha a jelen államiságunkat nem tudjuk kitágítani, hosszabb távon elveszünk a csonka hazában is. Egy sérült lekű közösségnek viszont belföldön igenis vissza kell emellett adni az önbecsülését, de ez nem mehet a többi, kárpát-medencei nemzeti közösség elfogadásának a rovására, természetesen.
Fontosak a stadionok, fontosak a kultúrházak is, minden, ami a jelenlétünket erősíti széles e hazában, de a megoldás nem lesz ilyen egyszerű, és azt hiszem, a jelen államisági keretek között nem fog működni- valami kárpát-medencei szuperállamra lesz szükség, ez az egy szuperállam, amit támogatnék. Másokkal is meg kell értetni, hogy jobban járnának (a magyar szolgálatok kezdhetnék e munkát Kárpátalján, ha valaki, mi tudhatnánk egy s mást a diverzáns tevékenységekről más államok területén- Trianon előtt bőven láthattunk ilyesmit), de a magyar politikának és közgondolkodásnak is fel kellene nőnie ahhoz, hogy egy soknemzetiségű ország részeként nézzünk megint magunkra, mindenkinek a lehető legelőnyösebb helyzet megteremtésére törekedve, ami nem biztos, hogy a nyelvi-kulturális szeparatizmus. Valami olyat kell felkínálni, amit szívesen elfogadnak az utódállami népek is ehelyett.
További jó munkát kívánva üdvözlöm.