//Háború és Trianon
Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között #moszkvater

Háború és Trianon

MEGOSZTÁS

Trendi  ma Trianonról beszélni. Több, mint 100 évvel a történtek után még mindig alkalmas rá, hogy feltépődjenek a régi sebek. Néha nem igazán érthető összevetésekkel is találkozunk. Ennek kapcsán lenne néhány megjegyzésem Pap Krisztián „Trianon és az ukrán konfliktus” című cikkéhez. Nem bírálva, csak tovább gondolva az írást.

Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között #moszkvater
Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között
Fotó:FORTEPAN/Lissák Tivadar

Már a cím is kissé meglep. Kérdezhetném, „hogy került a csizma az asztalra”? Nekem az ukrán-orosz háború kapcsán nem igazából Trianon jut az eszembe. Még akkor sem, ha az amerikai külpolitika boszorkány konyhájának visszavonult mesterszakácsa, Henry Kissinger örök és dörzsölt reálpolitikusként belengetett egy megoldást, Ukrajna feldarabolását, amibe – lehet, hogy jó szándékkal – beleráncigálta Magyarországot is. Talán még ma is lelkiismeret furdalása van az amerikai politikai elitnek a több mint 100 évvel ezelőtti döntés miatt? Vagy hatott rá Lenin megállapítása, aki Trianont igazságtalanak tartotta, új világégésre ingerlőnek. Sajnos, neki lett igaza.

„De térjünk vissza napjainkhoz. Harminc évvel a rendszerváltás után elértük azt, hogy nem lehetünk realisták, a napi politika begyűrűzik minden kijelentésünkbe, értékítéletünkbe”

Történelemben nem profi házastársam arra ösztönzött, csak vitathatatlan igazságú tőmondatokban utaljak a mai helyzetre.

Trianon igazságtalan béke volt – ez nem vitás.

Oroszország agressziót követett el – ez ugyan okozat, de nem mentség.

Gyilkolni, ártatlan embereket ölni bűn – függetlenül a céltól, bármilyen nemes is az. Vagy nemtelen…

Minden népnek, nemzetnek joga van ott élni, ahová a gyökerei vannak. Legyen az Ukrajnában élő ukrán, orosz, magyar. Ha ezt elvitatjuk, akkor szemétkosárba hajíthatjuk mindazt, amit az európai és világtörténelem az elmúlt időszakban örökül ránk hagyott.

„Feltétlenül kell az önvizsgálat, még ha keserű is, bármilyen pirulába csomagoljuk. Trianon után voltak esélyeink, hogy mi, megbüntetett magyarok valamiképp helyreállítsuk a békét. Tudtunk vele élni?”

A bécsi döntésekig, a Felvidék, Erdély egyes területeinek visszacsatolásáig folyamatosan ment a hivatalos propaganda, belesulykolva az igazságtalanság tényét és a revans vágyat a fejekbe. Sajnos, Horthy és köre rossz szövetséget kötött, s ezen még az sem változtat, hogy 1938-ban sokan nem sejtették a II. világháború számunkra tragikus végét. A fasizmus már akkor is fasizmus volt, ezt azért mindenki látta.

Vajon a magyar közigazgatásnak, a visszakerült politikai elitnek volt bátorsága, képessége hozzá, hogy a bosszú helyett valós együttműködésre késztesse a hatalma alá került területen élő magyarokat és nem magyar kisebbségeket? Vajon a magyar politikai berendezkedés több demokráciát adott a Felvidéken élőknek, mint Csehszlovákia, ahol törvényesen működtek a baloldali, szociáldemokrata pártok, lapok, folyóiratok, ahol a polgári demokrácia követelményeit igyekeztek betartani? Ahol Fábry Zoltán, és még sok más magyar író szabadon alkothatott. Ahol a cserkészmozgalomból kifejlődött magyar ifjúsági mozgalom a Sarló a Duna menti népek egymásra utaltságát, összefogásuk szükségességét hangsúlyozta. S olyanok támogatták, mint Győry DezsőSzalatnai Rezső és Szombathy Viktor. Van, aki még ezeket a neveket ismeri? De hatott a Sarlóra az ismert és elismert Szabó DezsőAdy Endre és Móricz Zsigmond is. A mozgalom egy nem túl szerencsés politikai irányváltás miatt elhalt, de sajnos később sem lett semmi a meghirdetett összefogásból.

„Vajon nem a régi rend hívei tértek vissza 1940-ben a visszacsatolt területekre? Azok, akiknek elhibázott politikája vezetett végül Trianonhoz?”

Abba az Erdélybe, amely a hazai rebellis gondolkodás egyik bölcsője volt, kezdve a vallás szabad gyakorlásától a felvilágosult gondolkodásig, a kulturális sokszínűségig, nagyszerű intézmények létrehozásáig. Mert a visszatérők magyar lapokat is zárattak be. A szabad véleménynyilvánítás helyett tiltottak. Megszűnt a Korunk, ahová József Attila is írt, a sokszínűségből a hazai életre emlékeztető erőszakos egyszínűség lett, a megújítandó kézfogás helyett pedig csak mélyültek az árkok a nemzetiségek között. Vajon az újvidéki bevonulás, amit még a közép-európai magyar primátusnak ellent nem mondó, ám a becsületet ennél többre tartó Teleky Pál is öngyilkosságával ítélt el, segítette az ott élő népek közötti megbékélést?

Többször és több helyütt is leírtam, a vajdasági „hideg napok” példáját, amit Cseres Tibor oly zseniális megírt. Amikor megkérdeztem tőle, egykori főnökömtől, nem fáj neki, hogy ugyanez a történelmi szembenézés szerb részről nem történt meg, ezt felelte:

„Minden nemzet maga köteles el- és leszámolni a múltjával”

Lássuk elhamarkodott hadba lépésünk a Szovjetunió ellen, és belépésünk a második világégésbe a rossz oldalon megpecsételte Trianont. Pár nappal korábban Molotov szovjet külügyi népbiztos Kristóffy József nagykövet előtt kijelentette, a Szovjetuniónak nincsenek követelései Magyarországgal szemben, sőt hajlandó a magyar területi rendezést elfogadni, és kész támogatni a magyar kormány újabb, Romániával szembeni igényeit is. A távirat valahol elsikkadt, a történészek érvrendszerében is.

Mi előzni próbáltuk Romániát, és belekeveredtünk valamibe, amiből azután nem tudtunk kimászni. Tetézte ezt komikus hadüzenetünk az Egyesült Államoknak, aminek következményeit az amerikai fél lovagiasan nem vette figyelembe mindaddig, míg a második magyar hadsereg harcoló alakulatai nem léptek szovjet földre. Addig nem tekintette országunkat hadviselő félnek. Majd újabb gesztus, 1944 márciusáig, Magyarország német megszállásáig nem bombázták Budapestet.

„Horthy 20 éves uralma alatt sem volt képes kiépíteni egy hozzá hűséges tisztikart, kiugrási kísérlete kudarcba fulladt. Románia a győztesek oldalán fejezte be a második világháborút”

De arra az oldalra került a Tito vezette partizánháború érdemeinek elismerésként Jugoszlávia, és Szlovákiának is beszámították a stratégiailag nem túl jelentős szlovák nemzeti felkelést, melynek soraiban mellesleg harcoltak magyarok is. A végelszámolásnál mindezt figyelembe vették – a győztes – nem mi voltunk – mindent visz. És ezen nem segít az, ha önáltatásként, erkölcsi fölényünk igazolásaként százszor elmondjuk, a románok milyen hitszegő módon ugrottak ki a háborúból. Elfogadnék egy ilyen hitszegést, csak a kultúránk egyik bölcsője, Erdély magyar maradt volna.

„Felmerül bennem a kérdés, nem lenne jobb, ha stadionok, birkózó akadémiák és templomok helyett iskolákat, kulturális intézményeket építenénk a határon túli, egykori magyar területeken, és az ott élők rokonszenvét nem látványos és hangzatos gesztusokkal nyernénk meg politikai voksszerzésre, hanem a szétesőben lévő visegrádi együttműködést erősítenénk?”

A járványt megelőző két esztendőben egyenlítői nagyságrendű gépkocsi utazással bejártam a környező országokat. Szlovákiát Kassától PozsonyigRomániát Kolozsvártól, Nagyszebentől Nagyváradig. Gyönyörködtem Szabadka szecessziós épület csodáiban, Novi Szad pezsgő életében. Élveztem a Belgrádot átható csevapcsicsa illatot, azt, hogy a korzón késő este több könyvtár kávézóként is nyitva van, és a fiatalok szinte kivétel nélkül beszélnek angolul. Gyönyörködtem a varasdi Erdődy-várkastély múzeumában, Károlyvárosnak a védmű lebontása után is megőrződött régi városmagjában, Rijekának a Monarchia idején emelt épületeiben.

Abszurd ötlet. Hova mennénk vissza és miért? Ha a menekülteket nem tudjuk vállalni, vállalhatjuk-e egy esetleg mesterségesen kialakított soknemzetiségű terület ódiumát, többnyelvű közigazgatásának, művelődésének, kultúrájának fenntartását és igazságos igazgatását? Azt, ami évszázadokon át nem sikerült és végül Trianonhoz vezetett?

„Ne áltassuk magunkat, Apponyi Albert 1920. január 16-án három nyelven elmondott, állítólag grandiózus beszéde a történelmi Magyarország védelmében nem volt megoldás az évszázados gondokra, és semmin nem változtatott. Mint az sem, ha ma kiragadunk történelmi összefüggéseket gyógyírként sebeinkre”

Talán mégis igaza volt József Attilának, akinek szülőanyja kun volt, az apja félig székely, félig román, vagy tán egészen az.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)
MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.