A nagy honvédő háború… Mielőtt magyar szempontból az irodalomban is megtörtént volna a kíméletlen számvetés a második világháborúval, a „könnyűlovasság” humorral enyhítette a szembenézést a történelmi igazsággal. Ilyen volt az anekdotázó Illés Béla, a Svejket idéző hősével Bóka László, és természetesen a részvétel tragikus voltát a szatíra eszközeivel feloldó Dobozy Imre. Ebből a kísérletből született a „Honfoglalás”, az „Alázatosan jelentem és a „Tizedes meg a többiek”.

Ugyan miként lehet anélkül, hogy büszkén viselt nemzeti önérzetünket ne sértsük, bemutatni balszerencsés részvételünket a második világháborúban? Kezdetben ezt az irodalom könnyűlovassága végezte el, a mesélő kedv, a humor enyhítette a kérlelhetetlen történelmi igazságot – rossz oldalon álltunk. Ám az olvasó, ha volt hozzá füle, ebből is kiérezhette a lényeget, nem szorult magyarázatra.

„Illés Béla (1895-1974) másik oldalról, az emigráció kényszerű távolából, és meglehetős késéssel, csak 1945 után érkezett a magyar irodalomba. A Vörös Hadsereg tisztjeként lépett magyar földre, s természetes, hogy más szemszögből tapasztalta és örökítette meg a háborút”

A magyar irodalom anekdotikus hagyományait követve néha derűsen – nem rossz szándékkal – elrajzolta az eseményeket, és kevesebbet törődött a történelmi tényekkel. Nemzedékről nemzedékre átöröklődő anekdoták sora neveti ki füllentéseit, és teszi híressé általuk. Kár, hogy nevét említve mindenkinek a nem rossz szándékúan kitalált Guszev őrnagy története jut eszébe. Nem Illés védelmében, de az 1848-49-es szabadságharcban az orosz katonatisztek, a dekabristák fiaiként korántsem ellenségesen, inkább korrektül lovagiasan viszonyultak a magyar tábornokokhoz. Paskievics a cárhoz írt levelében szégyenkezve szabódott, hogyan tudta Görgey megvezetni számbelileg többszörös túlerőben levő seregeit nem sokkal Világos előtt.

„Az orosz tisztek még bált is adtak magyar ellenfeleik tiszteletére. Akiket később Haynau felakasztatott. Elismerő magatartásuk a különböző katonai akadémiákról ismert magyar kollégákkal megérdemelne egy misét, kutatást vagy irodalmi művet, ahogy Száraz György is tette egyik drámájában”

De térjünk vissza az anekdotázó Illés Bélához. A Tanácsköztársaság bukását követően emigrálnia kellett, és végül sok más írótársához (Gábor Andor, Hidas Antal, Barta Sándor, Lengyel József, stb.) hasonlóan a Szovjetunióban kötött ki. Itt jelentkezett 1929-ben „Ég a Tisza” című történelmi regényével. A forradalmak időszakát mutatta be térségünkben a változások mellé álló indulattal és expresszionista lendülettel. Könyve Magyarországon csak 1957-ben jelenhetett meg.

Jókait, Mikszáthot folytató elbeszélői kedve később szinte minden művében („Kárpáti rapszódia”) megmutatkozott, élete végéig elkísérte. Ugyanakkor hosszú távolléte a hazai élettől elsősorban a magyar valóság bemutatásában akadályozta a tisztánlátásban. Egy nagy álom vezérelte tollát, ami nem, vagy nem úgy valósult meg, ahogy ő és még sokan hitték. A végkifejletet már nem élhette meg. Ezen mit sem változtat, hogy álmok kudarcára van bőven példa elmúlt évtizedeinkben is, az ábrándvesztés, csalódottság a rendszerváltozás után bekövetkezett vagy be nem következett változásokban napjainkig tart.

A magyarországi felszabadító harcokról, melyben a Vörös Hadsereg őrnagyaként vett részt, szól két regénye, a „Fegyvert s vitézt éneklek”, majd „A vígszínházi csata”. Inkább jó kedélyű tudósítások ezek, mint a harcok véres leírásai. A „Honfoglalás” regénytrilógia 1943 telétől, a voronyezsi csatatértől 1945-ig, az első magyar kormány megalakulásáig mutatja be az eseményeket. Belefért nemcsak a hadifoglyok, táborok élete, az elenyésző számú magyar partizán harca, de a szovjet hadsereg Kárpátokban zajló hadműveletei, sőt, még a sikertelen kiugrási kísérlet is.

„Nehéz egy elveszített háborúról úgy írni, eseményeit úgy megörökíteni, hogy tanulságait próbáljuk elfogadtatni. Illés olvasmányos stílusa, fordulatossága, mesélő kedve ma is vonzza az olvasókat…”

Másik magyar krónikása a háborúnak eltérő közegből, és családi útravalóval érkezett a hazai literatúrába. Polgári család gyermeke, aki kivételes tehetsége révén a magyar irodalomtörténet kiemelkedő alakja lett. S mellesleg jó tollú író is, bár utóbbi munkásságáról mintha elfeledkeznénk. Politikai bátorságát, elkötelezettségét jellemzi, hogy 1944-ben a rendőrség elkobozza „Jégvilág” című verseskötetét.

Az irodalomtörténész és egyetemi tanár, akadémiai levelező tag, egy ideig államtitkár Bóka László (1910-1964), Vajda János, József Attila, Ady munkásságának értő kutatója rövid, de gazdag életpályát mondhat magáénak. A háborús években életveszélyes, kényszerű katonáskodás az osztályrésze, majd szökés, bekapcsolódás a hazai ellenállásba, életek mentése és végül a hadifogság, ahol ellenálló érdemeire tekintettel, mint elszánt antifasisztát a fogolytábor igazolóbizottságának elnökévé jelölik.

„Legnagyobb olvasói sikerét az „Alázatosan jelentem” címmel megjelent, többször kiadott, számos nyelvre lefordított regényével aratta”

Svejkre emlékeztető, ám rangosabb, polgári származású főhőse Benedek Zoltán tanácstalanul csapódik ide-oda a háború útvesztőjében. A két világháború között bevett mentalitást követve a snájdig katonatiszt nehezen találja helyét a véres forgatagban. Amit beleneveltek, a nemzeti eszme, az irredentizmus pusztulásba viszi az országot. Benedek Zoltán ezt lassan, csak a hadifogságban ismeri fel. A könyvből készült film Gábor Miklós és a feleséget alakító Ruttkai Éva szereplésével, Szemes Mihály rendezésében osztatlan sikert aratott.

És most egy könyv és film, aminek a népszerűségét senki nem kérdőjelezheti meg. Bátran merem állítani, hogy máig is a legmegragadóbban mutatja be részvételünket a második világháborúban.  A részvétel tragikus voltát a szatíra eszközeivel oldja fel a méltatlanul elfeledett Dobozy Imre (1917-1982) filmforgatókönyvként indult, majd kisregénnyé formálódott műve a „Tizedes meg a többiek”. Ő ragadta meg leghitelesebben a pesti vagány tizedes alakjában, hogyan értékelte a mindennapok embere a világégést, amibe őt meg sem kérdezve az országot belekényszerítették. Ezt jól egészítette ki a film, melyet Keleti Márton rendezett nagyszerűen, s mind a mai napig kihagyhatatlan része a magyar filmművészet kincsesházának. Amihez persze néhány zseniális színész, elsősorban a címszereplő Sinkovits Imre megragadó alakítására is szükség volt.

„Arany János nem a történelemre értett megjegyzésével jellemezhetnénk  a katonaszökevény tizedes hozzáállását: „akarta a fene”. A derék hadfi nem akarta az értelmetlen háborúért életét áldozni, de igazából a másik oldal sem vonzotta. Kínosan elkerülte a muszáj Herkules szerepét. Ahogy a mű másik, deklasszálódott arisztokrata hőse is ezt vallotta, Darvas Iván testhez álló alakításában”

Micsoda humorral keveri az eseményeket a háború elől menekülő katonaszökevényeknek otthont adó kastélyban a komornyikot játszó Major Tamás. Az ő szájából hangzik el a magyar irodalom talán legikonikusabb, szállóigévé lett mondata „Az oroszok már a spájzban vannak”. Igazsága más történelmi, politikai szereplők szájában ki tudja még hányszor fog megnevettetni, de fenyegetni is történelmünket az Illyés Gyula szerint igencsak „huzatos” Kárpát-medencében.

Dobozy későbbi műveiben nem tudta elérni a „tizedes” erényeit. Mint az Írószövetség elnöke, életének gyertyáját a mocsárként lehúzó irodalompolitikai harcokban égette el. Ennek, mint beosztott munkatársa, magam is szemtanúja voltam. Egy évvel élte túl, hogy megszabadult – a lázongó írók nyomására megszabadították – ettől a posztjától, ami ráégett, mint Nessus-inge, s elfedte kétségtelen írói érdemeit.

Második világháborús részvételünk kérlelhetetlen realista megörökítése nem ezeknek a szerzőknek az érdeme, a kíméletlen számvetést a korral mások tették meg, amire előző írásomban tértem ki. Ám az itt említett művek, szerzők is megérdemlik a figyelmet, mert maradandó olvasmányélményt nyújtanak.