//Győztesek és vesztesek
Szovjet katonák tűzik ki a vörös zászlót az Erzsébet körúti New York palota tetejére Budapest felszabadításakor 1945. április 4-én #moszkvater

Győztesek és vesztesek

MEGOSZTÁS

Margó. Szerzőnk mindkét oldal keservét és örömét megmutatva, szülei emlékeit felidézve emlékezik a Győzelem Napjára. Az egyszerre felemelő és keserű győzelemre, amelynek négy gyötrelmes esztendő, és több mint húsz millió szovjet áldozat volt az ára.

Szovjet katonák tűzik ki a vörös zászlót az Erzsébet körúti New York palota tetejére Budapest felszabadításakor 1945. április 4-én #moszkvater
Szovjet katonák tűzik ki a vörös zászlót az Erzsébet körúti New York palota tetejére Budapest felszabadításakor 1945. április 4-én
Fotó:Fortepan/Vörös Hadsereg

– Már hét éve csak egymagam járok ide – jegyzi meg a botra támaszkodó idős férfi és körbepillant a moszkvai Nagyszínház előtti téren. Csak nála fiatalabbakat lát. A padokon a felírás – „A járvány miatt kérjük betartani a távolságot”.  Még egyszer körbe hordozza tekintetét. Könny csillan a szemében, majd lassú, bicegő léptekkel elindul vissza, hazatér emlékeibe.

1965-ben a győzelem huszadik évfordulóján hagyomány lett, hogy a még élő frontharcosok, háborús veteránok május 9-én találkoznak moszkvai parkokban, de elsősorban a Nagyszínház előtt. Az évek múlásával a résztvevők száma csökkent. Együtt a fakuló emlékekkel.  Talán több találkozó már sohasem lesz. Az utókorra hárul a feladat, hogy ébren tartsa az emlékeket.

„Négy gyötrelmes esztendő, több mint húsz millió áldozat – ez volt az ára a győzelemnek.  A legdrágább az összes hadba lépő fél közül”

Gyönyörű nap volt, és keserű győzelem. Kezdődött azzal, hogy a szövetségesek, próbálván elorozni a győzelem diadalát, s kihasználva a németek ügyeskedését, május 8-án a szovjet féllel való előzetes egyeztetés nélkül aláírták a fegyverszünetet a nagy összeomlásban már senkit és semmit nem képviselő Dönitz admirális kormányával. Nyolc nappal azután, hogy a Reichstagra kitűzték a vörös zászlót, hogy Hitler öngyilkosságot követett el.

„Természetesen Sztálin ebbe nem egyezhetett bele. Nem engedhette, hogy a több mint 8 millió katona életének árán kivívott győzelmet a háborúban derekasan részt vett, de arányaiban összehasonlíthatatlanul kisebb áldozatot hozó szövetségesek fölözzék le”

Azok, akik a győzelem előtt 6 évvel még mindent elkövettek, hogy Hitlert kelet felé fordítsák. Nem sikerült, és ebben annak a Rooseveltnek is szerepe volt, aki sajnos nem élhette meg a dicső napot. Utódai pedig nem a legbölcsebben sáfárkodtak az örökséggel. Félelmükben és mérhetetlen gyűlöletükben végzetes útra lökték a generalisszimuszt. Persze nem volt nehéz, hiszen bizalma paranoiájával felerősödve szép lassan elolvadt a háború utáni időkben. A fultoni beszéd és az ellenállásban vezető szerepet játszó baloldal fokozatos kiszorítása a hatalmi konszenzusból Nyugat-Európában a megszálló amerikai hadsereg hathatós jelenlétével óvatosságra intette.

„Értelmetlen vita lenne, hogy ki húzta le elsőként a hidegháború vasfüggönyét, ami évtizedekre meghatározta a kontinens sorsát. Mi volt előbb, a fultoni beszéd, a NATO, vagy a KGST és a Varsói Szerződés?”

És elkezdődött a történelem átírása.  Ahogy csökkent a Szovjetunió ereje, hatalma, egyre hangosabban jelentkeztek olyan emlékezések, melyek céltudatosan többnyire az újra gerjesztett gyűlöletből fakadtak. Beindult a számháború. Ki ölt meg több embert, ki erőszakolt meg több asszonyt? De jogos-e a lovagiasság szabályait megkövetelni attól a harcostól, aki felégetett otthona és meggyilkolt családja szörnyű mementójával a háta mögött, több száz kilométert harcolt vérben és sárban, hogy érvényesítse a saját igazságát? Vajon áldozatát nem feketíti be a nem túl kegyes híresztelés, hogy gépfegyverrel kényszerítették hősiességére?

„Hát lehet 8 millió embert gépfegyverrel a haza védelmére, élete feláldozására kényszeríteni?”

Később kiderült, a Wehrmacht legalább olyan kíméletlenül hajszolta a német katonákat. C’ est la guerra.  Kegyetlenségét tagadni épp olyan esztelenség, mint operett diadalmentnek bemutatni szörnyű menetelését.

Vajon nem sérti több millió rokonát, hozzátartozóját elvesztő, a nehezen kiharcolt győzelemre fájdalmasan emlékező család érzését az egykori szövetségeseknek az a döntése, hogy közös győzelmük után hét évtizeddel nem hajlandók egy napon ünnepelni volt harcostársaikkal? S teszik ezt azok, akik nem átallottak határaiktól több ezer kilométerre vietnami falvakat felperzselni napalmmal, próbáltak sikeres és sikertelen intervenciókkal, „fegyverrel” meggyőzni népeket saját igazságukról?

„Bármilyen furcsán hangzik, de voltak ennek a háborúnak <vesztes győztesei> is”

– János, gyere be! – hívta anyám kétségbeesetten apámat. Bátyám két évesen ott totyogott a lába körül, én még tervbe se voltam véve.

A belváros és a budai hegyek felől morajlás hallatszott, ágyúk zaja.

Pestet már körbefogták a szovjet csapatok és Buda körül is szorult a hurok. Itt-ott orosz katonák szivárogtak be a város külterületi részeire. A helybéliek a karácsonyt ugyan még nem a frontvonal közelségében ünnepelték, ha egyáltalán lehetett ünnepnek nevezni, ám január 5-én már a szovjetek kezébe került Soroksár. Nagyszüleim házába, ahol apámék meghúzták magukat, bekvártélyoltak egy orosz tisztet, Konsztantyint és tisztiszolgáját.

„A tiszttel semmi gond nem volt. Német tanárként sorozták be, így karinthiai származású anyámmal szépen elbeszélgettek, dicsérte anyám főztjét”

Nem volt ilyen kedves a pucerje, bocsánat a tisztiszolgája, vagy nem is tudom, mi volt a szovjet hadseregben a sarzsija a tisztek mellé vezényelt közkatonáknak. Nyilván már több áldozata volt a családjának a háborúban, és ezt éreztette is az ellenségnek számító szállásadókkal.

János berohant és látta, hogy a hálószobában, az ágyon kerek tojásgránát hevert.

Apám az első világháború végeztével is csak kilenc éves volt, abban nem vett részt. A második kitörésekor ugyan sorköteles korba került, ám a kikerülhetetlen közszolgálatot végzők – ide tartoztak a nyomdászok – felmentést kaptak. Szálasi hatalomra kerülésével a katonai szolgálattól felmentő igazolások érvényüket veszítették, plakátok közölték minden férfival, hogy be kell vonulnia. Apám nem tette meg, katonaszökevény lett. Ha elkapják, ott a helyszínen agyonlövik.

„Miután soha nem volt katona, és a leventeoktatás alól éppen rebellis, társait fellazító nézetei miatt felmentették, azt sem tudta, mi az a kézigránát. Anyámmal és csecsemő bátyámmal a kert végi sufniban, összebújva és dideregve várták kvártélyos vendégük hazaérkezését”

A német tanárból tisztté avanzsált Konsztantyin felkapta a gránátot és megnyugtatásul mosolyogva közölte:

– Versichert – s mutatta, hogy a gyújtó gombja nincs lecsavarva és a húzózsinór is érintetlen.

Szüleim megkönnyebbülten felsóhajtottak. Konsztantyin legényével másnap tovább lépdelt a hadak útján. Anyám és apám, bár sejtette, de soha nem bizonyosodott meg róla, ki tette a halált hozó eszközt az ágyra, és azt sem tudták meg, „vendégeik” eljutottak-e Berlinig, hazakerültek-e a háború poklából.

Apámat a háború még egyszer megfenyegette. Keserű gondolataiba mélyedve éppen a megsebzett és romos Nagykörúton tartott a szerkesztőségbe, amikor féknyikorgás, bakancsok dobogása, kiáltások térítették magához.

– Futás… Meneküljön, aki tud!

 „A Körút egy darabját teherautók zárták le, melyekről pufajkás katonák ugráltak le, s rögvest mentoszlopba terelték a férfinépet”

János tudta, mit jelent ez. Kétségbeesetten nézett körül. A menet lassan elindult a géppisztolyosok kíséretében. Szerencséje volt. Ismerős arc villant fel a járdán.

István!

Festőművész barátja már az új magyar rendőrség, a magyar rendfenntartók karszalagját viselte. Látva János rémült arcát, szorult helyzetét, az oszlop parancsnokához sietett. A zsebéből előkapott „bumázska” megtette hatását. Belekarolt apámba, és már hozta is ki a sorból. Megmentette a „malenkij robottól”. Talán az életét is. Ami a nyilasoknak nem sikerült, azt majdnem a felszabadítók hozták rá.

„Apám ennek ellenére élete végéig felszabadulásként élte meg azokat a nehéz napokat”

Nem üzent hadat, nem védte fegyverrel a foszladozó ezeréves álom határait, nem lépett be Variházy Oszkár Önkéntes Budai ezredébe. Valahogy kimaradt a világégésből. Szerencsésen túlélte, mint több millió honfitársa. Sikerült többször is elkerülnie a halál ásító torkát. Ez is győzelem volt, és nem akármilyen.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.