//Guernica – a dőzsinek befellegzett
Guernica #moszkvater

Guernica – a dőzsinek befellegzett

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„A hatalom nem más, mint mikor lehetőséged adódik, melyen felbuzdulva jogot formálsz magadnak arra, hogy mások álmait gátlástalanul szétrombold.”

(Shayat Cout Pho)

Guernica #moszkvater

Legyünk őszinték, gyakorlatilag egész életünk arról szól, hogy megteremtsük magunknak azt a kényelmet, amelyet a testünk, lelkünk és szellemi karakterünk megkíván – egyszóval a dőzsit. Az, hogy ez mennyire sikerül, attól függ, milyen képességekkel, adottságokkal, vagyis ésszel és szorgalommal ruházott fel bennünket a sors.  Van még egy tényező, amelyet egyesek szerencsének, mások pedig mázlinak, esetleg, az Úr segedelmének neveznek. Vagyis, egy olyan összetevő, ami nélkülünk nem létezne, bennünket érint, de mégsem tőlünk függ. Azoknak jelzem, akik hisznek a véletlenben, hogy a véletlen és a szerencse egy és ugyanazon gyümölcsfán terem. A fabrikált elmélet pedig úgy szól: az érett gyümölcs véletlenszerűen esik le a fáról, a szerencse gyümölcse pedig egyáltalán nem biztos, hogy leesik, akár ott is rohadhat.

„Nos, mikor minden, fentebb felsorolt tétel, úgy nagyjából együtt fordul elő valaki életében, akkor szoktuk azt mondani, hogy dőzsöl, mint pocok a liszteszsákban”

Erre jön egy macska, aki éppen degeszre ette magát Cin-Cin szárított zacskós egérrel, és amúgy is utálja a lisztet, pláne a lisztes egeret. Mit csinál? Elhajtja a pockot, szétgányolja a lisztet, és elégedetten hazamegy a túlfűtött otthonába ejtőzni. Ilyenkor szoktunk olyasmit emlegetni, hogy aki másnak vermet ás, az egész nap dolgozik, mint állat azon, hogy a másiknak okozzon valami sz*art. Majd kényelmesen hátradől, és mosolyogva konstatálja: megérdemelte a piszok! Hol van még ettől a háború!?

Nem brit, de arra mégis érdemes tudósok megállapították, miért is tud olyan mérhetetlenül gonosz lenni az ember. Azért, mert már az ősemberben is meg volt ez a képesség, és a civilizálódásnak (humanizálódásnak) nevezett folyamat, nemhogy gyengítette volna, de még erősítette is ezt az ingert (reflexet). Elgondolkodtunk már azon, hogy az embernek mi haszna származik a gonoszságból? Vagy esetleg, se haszna, se előnye? De akkor miért fordítunk rá pénzt és energiát? Olyan lehet ez, mint a dohányzás – rászoktunk, és meló lenne elhagyni.

„Kifigyeltem, hogy az emberekben folyamatosan viaskodik a gonosz és a jó. Rendre az kerekedik felül, amelynek legyűrésére kevesebb erőt szánunk”

Szögezzük le, két fajta kényelem létezik. Az egyik a lustaság és nemtörődömség eredményeként megélt kényelem, a másik pedig a megdolgoztam érte és megérdemlem, hogy hátra dőljek kényelem. Nem hisszük el, mindkettő legalább olyan jól esik, holott az utóbbi a negatívból a pozitívba, a másik pedig az ellenkező irányba halad. Ez azt jelenthetné, hogy az ember ugyanolyan jól képes érezni magát a sárban-dagonyában, mint egy baldachinos, selyem-paplanos franciaágyon? Már szinte hallom is a választ: fajtája válogatja!  Ha ez tényleg így lenne, akkor miért nem az egyszerűbb végét fogjuk meg, hagyunk mindent lerohadni, átadjuk értékeinket az enyészetnek és kényelembe helyezzük magunkat a fertőben.

„Mifenének küzdünk itten szép környezetért, jó autóért, az elegáns megjelenésért!? Megmondom én miért! Mert elrejtettek bennünk egy kódot, amit úgy nevezhetnénk el, hogy az igényesség stigmája. Azért vakarjuk ki magunkat a dagonyából, mert a humán többet akar, mint a disznó. Félreértés ne essék, tisztelnünk kell a disznót is hiszen, ha ő nem lenne olyan, amilyen, miből lenne az oldalszalonna, a töpörtyű meg a dagadó…”

Bevallom, csalódtam ebben a világnak nevezett földi létformában! Tudom, nem vagyok egyedül, de én eddig rendületlenül hittem, az élet – ami úgy kezdődött, hogy kikönyököltem, talpra álltam, felneveltek és még jobban talpra álltam – olyan, mint egy nyugodt könyvtár, ahová beül az ember, és kiolvassa sorsa könyvét. Közben felszürcsölök egy kávét, ráeszek egy szendvicset, szaporodok, nyűvöm a cipőt, és elföldelnek.

Erre szembesülök a disznóságokkal. Kiderül, hogy a könyvtár alatt bunkerek vannak valami titkos laborokkal, a könyvtárosnak pedig fegyvergyára van. A szomszéd épületben haraggal élnek, és azt tervezik, hogy még a könyvtárat is le fogják rombolni. A hírek valami világégésről beszélnek, ami azért lesz, mert egyesek ezt elkerülhetetlennek vélik.

Hoppá-hoppá! Ez azt jelentené, hogy valaki veszi a bátorságot, és az emberiség nevében nekiront az emberiségnek!? Kezdek félni. Egyre gyanakvóbban figyelem a környezetem, mert ugye nálunk is az emberiség lakik. Közülük pedig bárki, bármikor rám törhet. Ott van például a büfésnő, aki továbbra is kedves velem, de észrevehetően valami idegen akcentussal viseltetik, és mintha a szeme is kezdene nem jól állni.

„Lehet, csak nekem lett fóbiám, de a körülöttem levő emberiség kezd elmenni valami nagyon zavaros irányba”

Kétes alakokat veszek észre, és szörnyeket látok ólálkodni magam körül. Nem csodálom, hogy mostanában olyasmiket álmodok, amitől kiver a verejték. A múltkor például egy ismert celeb bal karját haraptam meg a belső hajlatban, aki ijedtében felnevetett. Máskor pedig egy robogó vonatból estem ki, mikor éppen a dolgomat végeztem. Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a WC papír gurigájában, s így nem estem kétségbe, mikor földet értem. Kezdenék megzavarodni, vagy a világ bolondult meg, és rám kényszeríti eszementségét!?

Emlékszem, gyerekkoromban az iskolai ebédlőnk falára egy ügyes-kezű tanárunk megfestette Picasso mester Guernica című festményét. El kell ismernem, nem értettem, és ma sem értem az adott alkotást, de lenyűgözött és valami rejtélyes borzongással tölt el. Bizonyára ez volt Pablo bácsi célja is, hogy a frászt hozza mindenkire, aki elmereng a hatalmas (349 cm magas és 776 cm széles) alkotás láttán.

„Ecsetével, a háború borzalmaira akarta rávezetni a bámészkodókat, azokat a nyomorultakat, akik maguk hozták össze a kegyetlen ember-irtást”

Mi is ez a Guernica? Guernica Spanyolországban egy baszk történelmi városka, amely 1937. április 26-án taktikai légicsapás áldozata lett, s egy jelentős részét földig rombolták. A németek „Condor légiója”, és az olasz „Aviazione Legionaria” úgy döntött, nagyobb rendet rak, mint maga a rend. A rombolás sikere láttán Cosmo Gordon Lang Canterbry érseke (mint anno Arkhimédész Heurékája!) így kiáltott fel: „Weapon of mass destruction! – tömegpusztító fegyver!

Nem volt elég a járványok, betegségek, alkohol, kábítószer, a katasztrófák, elemi csapások – az embernek ki kellett találnia egy újabb, mesterséges szelekciós eszközt. Azóta pedig ezzel, mint aktuális mumussal, riogatjuk egymást. Mikor valaki kezd nyugodt pózt felvenni, akkor a szomszédja átkiabál: – Te Sanyi! Látom nagyon belefeledkeztél a dőzsibe! Nem teccik ez nekem, hogy ennyire jóra vetted! Mit szólnál, ha áthajítanék egy B61-3 taktikai nukleáris rakétafejet? – Na, ne szórakozz Béla, mer’ átmegyek, és bedobok a pincétekbe egy AA-60 – 10-50 kT-s vasdarabot, és visszafelé elzárom a gázcsapodat, te briganti!

Eddig én azt hittem, ilyesmi csak a száj-karate szintjén létezik, a két kocsmatöltelék színvonalán, de a kedves szomszédok kezdenek meggyőzni, hogy már pakolnak is, és én meg – akinek mi köze nincsen e két baromhoz – kezdjek félni. Nem a műveltségemet kezdeném itten fitogtatni, de egy másik nagymester, bizonyos Dali bácsi, „The face of war (The visage of war – La Cara de la Guerra) – magyarul, a „Háború arca” képén kezdtem eltöprengeni mostanában.

„Ettől a festménytől sem nyugszom meg, de legalább el tudom magamban képzelni, mi lesz velem, ha szomszédim komolyra fordulnak. Sivatag, és egy csomó emberi koponya. Ja! És miért nem vagyok vidám?”

Egy másik jóember, bizonyos A. Einstein egyszer, a II. világégés lecsengésével azt mondotta: „Azt nem tudom, mivel fogjuk megvívni a III. Világháborút, de abban bizonyos vagyok, hogy a IV.-et kövekkel és botokkal.” („I know not with what weapons World War III. will be fought, but World War IV will be fought with sticks and stones.”) Mivel vizuális alkat vagyok, gyorsan el is képzeltem, amint Lloyd Austin szakadt gatyában, egy husánggal nekiront Szergej Sojgunak, aki tépett gimnasztyorkájában, egy méretes terméskővel leveri a termetes amerikai aranyszélű sapkáját…

Na, de addig még van egy kis időnk (akár, még pár hét is…), így töprengjünk el azon, hogy miből építjük fel a jövő házait (mert ugye, a lerombolásukra készülünk. Tudom, az atombunker lesz a sláger – feltéve, ha lesz hozzá fa, cement és vas/acél. Ugyanis e három tétel nélkül tervezhetünk mi bármilyen erődöt, az bizony a levegőben fog lógni. Tudom, van tartalék ezen áruféleségekből a helyi Tüzépen bőven, akár még a nyár közepéig is kitart. Addig tehát dőzsölhetünk. Augusztusban pedig a szabadságolások ideje van, és meleg, akkor senki nem építkezik, hanem lángosozik a Balatonnál, vagy a Tőserdőben. Szeptemberben meg már a gyerek iskolázására kell koncentrálni. Októbertől jönnek a rossz idők, és jobb behúzódni valami meleg (gáz-fűtötte) helyre.

„Szóval, az idei építkezést átraktuk kényelmesebb időkre – nem az igényünkből adtunk le, csak átszabtuk a kinyúlt takarót”

Éljünk kényelmesen! Ne akarjunk palotában lakni, ha a dagonyában is megkapjuk ugyanazt az élményt. És jó, ha nem felejtjük, a demokráciának ára van! Amint azt az amerikai elnök is megmondta: „Most olyan helyzetben vagyunk, hogy mivel Oroszország olyan nagy olajtermelő, és mivel Ukrajna és Oroszország a világ búza – és kukorica kosara, azt látjuk, hogy a tojás árától a benzin áráig minden emelkedik.” (2022.04.21. Washington, The White House release) Nem mennék én bele mélyebben a részletek taglalásába de, ha valaki, hát az amerikai Joe-bácsi már csak tudhatja mit beszél. daga-dagadaga-dagadaga-daga-dagadaga-dagadaga-daga-daga-daga – Uraim! A hordó nem áll meg! (Hofi Géza)

Szóval, kérem leállni a dőzsivel! Nem kell tojásba ölni a bánatot! Tessék kerékpáron járni! Télen hidegebb, nyáron melegebb otthont teremteni. Demokratikusan mosolyogni, és tudomásul venni, hogy most egy darabig nem fog jutni mindenre (se). Nem tudom, más hogy van ezzel, de én már kezdem áthallani a dörgést, ami így szól:

„Felkeresem a sarki fűszerest. Leverem a boltost, és földig rombolom a boltját, csak azért, hogy egy darabig rossz legyen – neki is, meg nekem is. Összehozok egy helyi tanácsot, megüljük a tribünalt, ahol elítéljük a boltost. Haverokkal összeállunk és pénzt, energiát nem kímélve új boltot építünk. A folyamatot elnevezzük „demokratikus innovációnak” – és hipp-hopp, megy az élet tovább”

Bármennyire is fokozódik a nemzetközi hangulatkeltés tarajos hulláma, én nem érzem magam komfortosan, ha nem oszthatnék meg egy orosz anekdotát:

Egy szerencsétlen pillanatban, elütötte a közlekedési rendőrt a kamion (jóember, jó időben, rossz helyen). Felméne a mennyekbe, ahol az Úr színe elé járul.

– Tettél-e valami jót fiam? Mert, ha igen, akkor a jobboldali úton mehetsz tovább – hangzott el a szokványos kérdés. 

– Egyszer átsegítettem egy idős nénit a zebrán. 

– Valami rosszat tettél-e fiam? Mert, ha igen, akkor a baloldali úton kell menned.

– Bevallom, egyszer belé rúgtam egy kóbor kutyába. 

– Nos, úgy döntöttem, jóember vagy, helyed a mennyeknek országában! – született meg a Mindenható döntése. 

– Nem maradhatnék mégis, inkább itt, az útkereszteződésben?

Budapest, 2022.04.30.

MEGOSZTÁS