Pierre de Coubertin báró nem nemzetek közötti vetélkedésként képzelte el a modern kori olimpiát, hanem eredeti gondolatához híven az egyén szellemi és fizikai kiteljesedésének ünnepeként. Nem a városállamok küzdtek egymás ellen, és senki nem számolta, melyiknek hány érme lett. Ma a nemzeti büszkeség és öntömjénezés egyik kútforrása.

Először 1908-ban, a majd fél évig elhúzódott londoni olimpián vonultak fel a nemzeti csapatok. Ahol, nota bene, a kötélhúzás még versenyszám volt. A politikai haszon hajhászata talán 1936-ban Hitlerrel kezdődött – ő használta fel először az olimpiát nyilvánvalóan ezzel a céllal. A tendencia a szocializmus éveiben folytatódott. Kellett valami, ami melengette háborúban megfakult nemzeti büszkeségünket. Nem lehetett Trianonról beszélni, viszont mi lehettünk (a mi rendszerünk – magyarázta a sajtó) a legjobbak a sportban. És lelkesen számolgattuk az érmeket, pontokat a nem hivatalos nemzetek közötti pontversenyben. És önámítóan hasonlítgattunk, egy főre számítva mennyivel több van nekünk, mint a nálunk sokkalta nagyobb Indiának vagy a gazdagabb Svájcnak.

„Időközben nagyot változott a sport státusza életünkben”

Jómagam a hatvanas években hagytam abba a vízilabdázást. Vagy egy évtizedet töltöttem sportember barátaim közösségében. Megtanultam, hogyan kell egymásért küzdeni. És élveztem, hogy kaptam ingyen fürdőnadrágot. Igaz, nem Speedo márkájút, csak kóc zsinórral elszakíthatatlanul a derekamra kötött vászon „fecskét”. Meg vietnami papucsot. Fürdőköpenyünket a Sportuszoda kabinosai és takarító személyzete szárította, tartotta rendben és tette be a fakkjainkba. Gyakorlatilag ingyen strandolhattam a filléres sportoló jeggyel. És télen, ha alapozni jártunk s a hóban fociztunk, járt tornacipő és melegítő. Magyar márkájú. Természetesen az egyesült feliratával a hátamon. Lett is tekintélyem az egyetemen. Várszegi József tanár úr, a magyar gerelyhajítók nagy mestere, aki a puhány bölcsészeket testneveléssel próbálta edzeni, fel is szabadított az első évben kötelező testnevelési órától. Nem kavartam a port a BEAC lágymányosi sporttelepén (később Skála áruház, ma shopping center). És bizony, amikor edzőm, a szép emlékű Pista bácsi megtudva, hogy egyetemre megyek felajánlotta:

– Iván, minek ez neked. Kapsz egy raktárosi állást – havi 3400 forint. 

– Köszönöm Pista bácsi, inkább egyetem. De ugye néha azért mehetek uszizni?

– Mit képzelsz, kell a hely a többieknek.

Öt évvel később 2000 forint volt kezdő tanári fizetésem. Mégsem sajnáltam.

„Akkoriban ez volt a sport honorálása”

A „sportolói állás”, de dolgoznod is kellett. Így lett Kamuti Jenő sikeres és képzett orvos. A Zeneakadémiát végzett, 6 olimpiai aranyérmes Kárpáti Rudolf, a muzsika szerelmese és elhivatott népszerűsítője. Volt tornatanárom Erzsébeten Tass Olga, akinek teljes olimpiai éremgyűjteménye volt aranytól bronzig s később edzőként, szakemberként kereste meg, ami életéhez kellett. Ma életfogytiglani állami juttatás jár annak, aki nagyot ugrik, dob, gyorsan úszik. Ugyan mi a mérce, mi értékesebb, egy nagy ugrás vagy egy győztes gól? Hol van már a naiv hit, hogy sportolni azért kell, hogy egészségesebb legyél? Unokáimnak kemény tízezrekért veszünk focicipőt és ezreket fizetünk, hogy edzhessenek, játszhassanak. A sport életcél lett, hajt a jó kereseti lehetőség. Tömegsport? Engem a „csasziban” – a négy sarkán tornyokkal díszített, erődítményszerű régi Császár uszodában  fedezett fel a Postás vízilabda csapatának tartalék válogatott és később esti másodállású edzővé lett játékosa. S szerettette meg velem a sportot, hogy majd civilként teniszezzek, síelje. És persze ússzak – mindenhol, Dunától az Északi tengerig.

„Más ez a világ és más lett a sport helye is benne”

És más sportágakért izgulunk. Amik talán már nem is igazán azok. Mára az úgynevezett népszerű sportágak (vajon sportágak (?): gördeszka, bmx, sportmászás, szörfölés stb.) felvételével szórakoztató műsorrá, varieté mutatvánnyá és pénzszerző vállalkozássá változott a „nemes versengés”. Mind a sportolók, mind a köréjük épülő iparágak számára. És ezt meg kell fizetni. A profizmushoz pénz kell. Sok, de sokat is hoz. Tisztelet azoknak, akik millióikból kórházat építenek, karitatív akciókat támogatnak.  Vagy mint a szenegáli Sadio Mane iskolát épít szülőföldjén s havi apanázzsal támogatja egykori falujának lakóit.

Évtizedekkel később, már sportolgató nagypapaként az Európai Parlamentben szem és fültanúja voltam a dopping vitának. Egy francia képviselő elmondta, semmi értelme a dopping tiltásának, mert a gyógyszergyártók mindig egy lépéssel az ellenőrzés előtt járnak és milliókat kaszálnak. A fizikai sportágakban: atlétika, úszás, súlyemelés, evezés nem a sportolók, hanem a gyógyszergyártók és orvosok vetélkednek. Nem a dopping, hanem a sport örvén reklámozott testépítő szerek elterjedése ellen kell küzdeni. Aminek, és még sok másnak a hirdetéséhez szívesen asszisztálnak a sportolók. Mert valahol ők is áldozatok, hajtja őket a teljesítménykényszer. És kell a pénz a „minőségi sporthoz”, drága a sportszer, a pálya, a felszerelés, az orvos, hogy tovább ne is soroljam.

„Tudom, megváltozott a világ, s ez így van rendjén. Nem kell ezt a nagy attrakciót megtagadni, csak helyére kell tenni, sine ira et studio. Nem sport, hanem  tömegszórakozás, ahogy a gladiátorok versengése is az volt. Jóhiszemű balgaság, amit mondok? Én is élvezem a Premier League, a La Liga, a Bundesliga meccseit”

És akkor jön a politika. Ami ugye sohasem ártatlanul becsületes, mindig hátsó szándékkal nyúl bármihez, önös érdekből. Lásd a kiagyalt és a valós kérdések elől elvezető vitát a megnyitó műsoráról. Mert úgy érzem, itt nem a csökött kereszténykedés a lényeg, nem azért siklott félre az olimpia, pontosabban az eszme, mert mi, vagy a felvilágosodás óta a valláshoz másképp viszonyuló franciák nem vagyunk istenhívők. Ezt csak mintegy mellékesen említeném, utalva rá, hogy csak a keresztény vallás korifeusait háborította fel ez a kissé merész divat revü.

„És nyilvánvalóan politikai okokból szítja a kormánysajtó a gyűlöletet a  franciák ellen, bosszú Trianonért és voksszerző akció. A Szajna vize nyomban tisztább lett, amikor aranyérmet nyertünk benne”

Ugyan miért kell meghurcolni azt az algériai sportolónőt, akit a természet – és a Teremtő kegye vagy büntetése – kissé másnak alkotott.  Nosza, üssünk rajta, ha kikapunk tőle. Az sem érdekes, hogy előtte kilenc genetikailag színtiszta hölgy sportszerűen elporolta őt. Megnézve a korábbi videókat némelyik alaposan. Sportszerű harcban, nem ismerve a genetika és a genderpolitika árnyoldalait. Nosza, a teljesítménytől függően adjunk jutalmat állítólagos „áldozatának”, a legyőzött és neki azért gratuláló magyar sportolónőnek? Muszáj ezt a cirkuszt lejátszani, mit sem törődve a nemes eszmével?

„Az antik világban a háborúk szüneteltek az olimpiák alatt. Később az olimpiákat szüneteltették, ha dörögtek a fegyverek. Ma dörögnek a fegyverek és tévén nézzük a versenyeket…”

A moszkvai olimpiát 1980-ban a nyugati, négy évvel később a Los Angeles-i olimpiát a keleti országok bojkottálták. A nagy magyar költő szavaival parafrázisként: ment-e „a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen.” Mit értek el? Afganisztán visszasüllyedt a középkorba, az afgán nők rabszolgasorba.

Ukrajna ott van az olimpián, pedig már régen, a sportversenyek megnyitása előtt hadviselő országgá lépett elő. A sportnagyhatalom Oroszország, vagy Belorusszia nincs ott. Ez nem mond ellent az orosz fél, mint agresszor elítélésének vagy nem tagadja az EU álláspontját, hogy a megtámadottnak védelmet, segítséget kell nyújtani, ám tény, hogy az orosz területek támadásával, akárhogy is nevezzük, de facto ők is hadat viselnek.

„Lehet, hogy valami olyasmi után vágyok, olyasmit sírok vissza, amin a világ már túllépett, már örökre eltűnt”

S csupán az emléke él. Vagy az sem. És nem mindenkiben. Mégis, szomorú, hogyan lesz egy szép eszme hordozója, egy a nemzetek közötti közeledést, megbékélést szolgálni akaró mozgalom politikai eszmék és média acsarkodás eszközévé. Pedig milyen gyönyörű a versengés. És szemkápráztató a francia főváros. Milyen őszintén tudunk szurkolni és milyen őszintén tudnak örülni a versenyzők. Van értelme ezt elrontani?