A napokban a varsói felkelés kirobbanására emlékeztünk. Szerzőnknek a cikkeket olvasva hiányérzete támadt, és most ennek ad hangot. A hősök dicsőségét egy pillanatig sem megkérdőjelezve úgy véli, hogy ennyi év távlatából arra kell mindenek előtt választ adni, hogy volt-e értelme belefogni a felkelésbe azután, hogy sehonnan nem ígértek érdemi támogatást? Attól a vágytól vezérelve, nehogy az örök ellenség Oroszország csapatai szabadítsák fel a lengyel földet. Vitacikk.

A számvetés egy nemzet életének egyik tragikus eseményével nem könnyű. Már azért sem, mert az emlékezet néha megszépíti a valóságot, átírja a történelmet. Véleményt nyilvánítani róla egy másik nemzet szemszögéből kíméletlenül nehéz feladat. Főleg, ha az a nemzet érzelmileg közel áll, történelmileg szorosan kötődik hozzánk.

„A lengyel történelem egyik legtragikusabb momentuma a varsói felkelés. A hősök dicsőségét semmi nem homályosíthatja el, ám éppen az ő érdekükben nem árt a tisztánlátás”

Sine ira et studio. Történelmi és politikai előítéletek nélkül, ügyelve arra, hogy ne bántsuk meg egymás nemzeti önérzetét. Ám a történelem, az élet tanítómestere kíméletlen.

Két cikk is jelent meg a #moszkvatéren a lengyel hazafiak nagyszerű helytállásáról. Az egyik higgadt képet fest a helyzetről. A másik – „Varsó leghősiesebb 63 napja” számos fájdalmas kérdést felvet, melyek megválaszolását a szerző diplomatikusan elkerüli. Érthető, de nem igazán elfogadható.

„Egy emberek százezreinek életébe került felkelés kirobbantásának indoka, motivációja nem közömbös a végelszámolásnál”

Főleg, ha reális helyzetértékelés helyett a döntésnél a nemzeti büszkeség, a háborúban akkor elfogadhatatlan politikai, és a mély históriai gyökerekkel rendelkező nemzeti ellenszenv vitte a prímet. Az oroszgyűlölet, és a félelem a kommunizmustól, amikor egy másik veszély ennél sokkal nagyobb volt, és ezt a szövetséget kötött és egymásra utalt hadviselő felek elismerték.

„Vajon logikus és reális volt a varsói felkelés kirobbantása 1944 augusztusában?”

Nézzük a háborús helyzetet. A partraszállást a németek már nem tudták megakadályozni, de a franciaországi csata még nem dőlt el. A normandiai részt még nem szabadították fel, és a szövetségesek még nem törtek ki Párizs felé. Keleten a Bagratyion-hadművelet győzedelmesen haladt előre. Zsukov és tábornok társai emlékiratai elég hitelesen rögzítik, hogy az utánpótlási vonalak veszélyesen megnyúltak, a Visztulát elérő szovjet csapatok északi hátában ott volt az erős baltikumi német csoportosulás. Ez volt a legrövidebb irány a Német Birodalom szívéhez, Berlinhez. A végső támadás alapos előkészítést igényelt, ezért csak 1945 elején indíthatták meg, ekkor szabadították fel Varsót is. Öt hónappal a felkelés kirobbantása után.

Lássuk a szembenálló erőket. Húsz ezer rosszul, vagy sehogy nem felfegyverzett felkelő kezdte a harcot edzett Wehrmacht csapatokkal. Hogy a nagyságrendet megérthessük, ez két szovjet lövészhadosztálynak felel meg, amiből a keleti frontot több száz harcolt a németek ellen.

„Reális katonai értelme az akciónak nem volt”

Azért sem, mert akitől a legfőbb támaszt várhatták, az kitért előle. „Sem Sztálint, sem pedig a lengyel kommunistákat nem sikerült meggyőzni, mert valamennyien biztosak voltak benne, hogy a felkelés külső segítség nélkül a lengyelek vereségével zárul majd” – írja a cikk. Mértékadó katonai szakértők szerint ez az értékelés mind a mai napig érvényes. Ami nem csökkenti a felkelés hősi voltát.

„Ezzel a helyzettel a londoni lengyel emigráns kormány is tisztában volt. Mégis kihívta maga ellen a sorsot. S a lengyel nép fizette meg az árát. Az okokat először mindig a saját házunk táján kell keresni. Még ha kínos is ez”

Sztálin Roseeveltnek és Churchillnek augusztus 22-én írt levelében kalandor akciónak minősítette a felkelést, melyet – reménytelenségét látva – a szövetségesek sem támogattak. Fontosabb volt számukra az európai hadszíntér. Az Egyesült Államokat ráadásul még a csendes-óceáni háború is lekötötte, melynek gyors befejezését nem remélhették. Az atombomba még nem állt készen, csak egy év múlva vetették be és a Vörös Hadsereg mandzsúriai támadása is akkor kezdődött.

Meglepő a szerző kijelentése: „mégse volt hiábavaló Varsó és a lengyelek hősiessége, ugyanis a történészek egy része szerint a felkelés megmentette Nyugat-Európát a kommunizmustól, miután a szovjet-német front 63 napig egy helyben vesztegelt, és ez idő alatt a nyugati szövetségesek Nyugat-Európa óriási területeit szabadították fel”.

„Megmentették Európát attól, hogy a szövetséges szovjet erők előbb érjék el Berlint? Közismert, hogy a szövetségesek közötti megegyezés értelmében Berlin elfoglalása a Vörös Hadseregre lett kiosztva. S a mielőbbi leszámolás Hitlerrel valamennyiük érdeke volt”

A másik, ezzel ellentétes megállapítás: „Sokan állítják, a varsói felkelés nélkül a Vörös Hadsereg már 1944 augusztusában elérte volna a német fővárost, és tovább nyomult volna nyugat felé”. Furcsa kijelentés. Vajon akarták-e a szövetségesek ezt a fajta megmentést, a háború elhúzódását? Nem volt az ő érdekük is a háború mielőbbi befejezése?

Lássuk a cikkben említett magyar részvételt. Ugyan miféle értelmes és érdemi tárgyalást folytathatott a Varsóhoz közeli Zalesiében, az Akacjowa utca 5. szám alatt, Stefan Dratwa bíró villájában a Honi Hadsereg parancsnokságát képviselő Jan Stepien alezredes vezette lengyel tiszti küldöttség Lengyel Béla altábornaggyal? Vajon az egyébként lengyelbarát magyar tábornok valóban hajlandónak mutatkozott arra, hogy 30 ezer emberével azonnal átálljon a felkelők oldalára, és a varsói forradalom leverésén tevékenykedő Bach-harccsoport ellen forduljon?

„A lehetséges fordulat abszurditására jellemző, hogy ha az akció sikerrel jár, akkor nem volt a biztosíték, hogy a Varsót elérő szovjet csapatok nem viszik Szibériába a velük hadiállapotban álló Magyarország katonáit, mint hadifoglyokat. A felkelés veresége esetén ugyanezt a megtorlást a felkelőkhöz átállt magyarokon az őket körbevevő német egységek követték volna el”

A szerző szerint a tárgyalás egyetlen feltétele volt, hogy Tadeusz Komorowski tábornok és a Honi Hadsereg vezetése külföldi kapcsolataik által garanciát nyújt a II. magyar tartalék hadtestnek, és Budapestnek a háborút lezáró tárgyalások kedvező alakulására. Garanciát Sztálinnal, Roosevelttel, Churchillel szemben? Képtelen ötlet. A jaltai és majd a végső verdiktet kimondó potsdami találkozóra miféle érdemi befolyással lehetett volna Tadeusz Komorowski, és a londoni lengyel emigráció? Közbenjárásuk arra elég jó volt, Lengyelország szerencsésen jöjjön ki a háborúból. Az Odera-Neisse határ kijelölése folytán németek millióinak kellett elhagyniuk szülőföldjüket, Breslau (Wroclaw), Danzig (Gdansk,  és még sok más, ősi lengyel városnak nehezen nevezhető település végleg lengyel kézbe került.

„A magyar politikai és katonai vezetésnek lett volna más, reálisabb eszköze javítani a helyzeten. Nem a varsói felkelés állítólagos támogatásával kellett volna jó pontokat szerezniük 1944 augusztusában. Talán követhették volna a környező államok példáját”

Románia ugyanekkor sikeresen kiugrott és a szövetségesek oldalán fejezte be a háborút, visszakapva a Trianonban neki juttatott területeket. Benes londoni kormánya már évek óta eredményesen szorgoskodott a volt Csehszlovákia integritásának visszaállítása érdekében, és Tito partizánjai is nyomós érvként szolgáltak Jugoszlávia területi egységének helyreállítása mellett.

Ne keverjük a vágyálmokat a valósággal. A végjáték ismert. Horthy a Budai Várpalota mellékhelyiségében aláírja a Szálasinak a hatalmát átadó okmányt, csak hogy mentse fia és családja életét, odadobva a gyeplőt a németeket maradéktalanul kiszolgáló nyilasoknak, és elkezdődik a magyar történelem legrémesebb korszaka. Csupán Sztálin kegyének köszönheti, hogy nem került Nürnbergben a háborús bűnösök padjára, mint számos más, a németekkel nyíltan kollaboráló államférfi.

„Értelmetlen volt belefogni a felkelésbe? Azután, hogy sehonnan nem ígértek érdemi támogatást? A vágytól vezérelve, nehogy az örök ellenség Oroszország csapatai szabadítsák fel a lengyel földet?”

Erre a kérdésre kell válaszolni, s ebből a szemszögből már másodlagos a szövetségesek jogos ódzkodása, nem kívántak embereket áldozni a stratégiailag semmi haszonnal nem ígérkező akcióhoz. Ez nekik nem erkölcsi dilemma volt, hanem az erősek rideg stratégiai és politikai számítása.

Nehéz és kellemetlen szembe nézni a történelemmel. Vannak, akik ezt magas művészi szinten megtették. Andrzej Vajda filmjeiben, – „Csatorna” és „ Hamu és gyémánt” – hiteles ábrázolását adta a bonyolult kornak, a harapófogóba került lengyel függetlenségnek.

A számvetés elől nem lehet kibújni, s nem lehet másra hárítani a felelősséget, bármennyire is fájó. És főképp nem lehet egy későbbi időszak értékelésével összemosni. Az elesett hősök emléke megköveteli a kiegyensúlyozott igazságtételt. Amit elsősorban önmagunkkal kell kezdenünk, saját tévedéseinkkel és hibáinkkal. Ez az, amit hiányoltam az említett cikkből.