A soft power, vagyis a puha erő egyik eszköze a propaganda, amely révén egy ország formálni tudja a róla és cselekedeteiről saját polgárai, és mások által alkotott képet. Ma a legtöbbször talán Oroszországgal összefüggésben emlegetik a propaganda szót, félelmetes információs befolyást tulajdonítva a Kremlnek, amellyel nyugat-európai választásokba avatkozhat be, és a maga oldalára állíthatja ezen országok közvéleményét. Valójában azonban ennek az állításnak az elterjedtsége inkább egy másik, rivális soft power sikerének eredménye lehet, valóságalapja ugyanis nem sok van. Az orosz soft power ugyanis legkésőbb az idei háború első óráiban elvérzett Nyugaton.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

A soft power, vagy puha erő fogalmát a hidegháború végóráiban vezette be az amerikai Joseph S. Nye, és azt a képességet értette alatta, amely révén egy ország eléri, hogy más országok is azt akarják, amit ő. A soft power tehát elsősorban vonzerőt jelent, amely a kultúra, az eszmék és a narratívák révén biztosít hatalmat egy országnak. Ezeket a kulturális értékeket, eszméket és narratívákat terjeszteni, propagálni kell, saját magáról pedig minden ország igyekszik előnyös képet mutatni a nagyvilágnak. Az ilyen irányú propaganda ártatlanabb fajtája a turisztikai országimázs, amely más országok pihenni vágyó polgárait kívánja egy adott országba csábítani. Kevésbé ártatlan az a propaganda, amely egy adott ország politikai lépéseinek igazolását szolgálja, még kevésbé az pedig az olyan propaganda, amely más országok belpolitikai ügyeibe próbál beavatkozni.

„Oroszországot hosszú évek óta azzal vádolják, hogy pont ilyen jellegű propagandatevékenységet folytat, a szemfüles elemzők az orosz propagandapolip csápjait Magyarországtól Franciaországon át az Egyesült Államokig mindenütt felfedezni vélték”

Ez gyakran bizonyul kényelmes magyarázatnak egyes vezetők és érdekcsoportok politikai ellenfeleivel szemben. Donald Trump tulajdonképpen mai napig nem tudta lemosni magáról, hogy orosz beavatkozással lett az Egyesült Államok elnöke. Legutóbb pedig a cseh miniszterelnök állította az ellene tüntető 70 ezres tömegről, hogy az orosz propaganda befolyásolta őket.

„Az orosz propaganda mindenhova elérő keze azonban a valóságban meglehetősen erőtlennek bizonyult, amikor a háború kitörésekor az ukrán és főképp a mögötte álló nyugati médiagépezettel kellett szembenéznie”

Miközben a nemzetközi sajtó az ukrán részről érkező hírek közül a legképtelenebbeket – Kijev szellemétől az uborkás üveggel leszedett drónon át a golyóstollal rajzolt orosz haditervekig – is szinte kritikátlanul terjesztette, Putyin betegségéről vagy egyenesen már bekövetkezett haláláról hozott le hosszas elemzéseket, állandó jelleggel váltott le, vagy ölte meg csatában az orosz tábornokokat és csecsen hadurakat, és az orosz hadsereg lepukkantságáról értekezett, orosz oldalról szinte semmit nem vettek át a Kreml-közeli tévékben futó politikai talk-show-k aktuális világháborús riogatásait leszámítva.

Hosszasan lehetne elemezni, hogy az ukránok iránti szimpátia, a nyugati szolgálatoktól érkezett rejtett vagy nyílt iránymutatások, vagy egyszerűen a kattintásvadászat vezetett ehhez a jelenséghez, de az tény, hogy a mainstream nyugati médiában nyoma sincs a hírhedtté vált orosz befolyásnak. Annak ugyanis az eszközei is hiányoznak. Nem csupán nem épültek be „orosz ügynökök” a nagy szerkesztőségekbe – vagy legalábbis jól leplezik magukat –, de a nyíltan orosz médiaprojektek sem váltották be a hozzájuk – esetleg – fűzött reményeket.

„Bár az RT és a Sputnik News is ismertté és nemzetközivé vált az elmúlt években, és nyugati politikai establishment irányvonalával egyet nem értők körében népszerűvé is, ezeket egyrészt a háború kezdetekor szinte azonnal betiltották minden nyugati országban, másrészt igazán fősodratúvá sose váltak”

A nagyobb nyugat-európai országokban az RT honlapjának látogatottsága jóval elmaradt a vezető helyi médiáktól, bár tény, hogy Franciaországban és Németországban is erősnek bizonyult a közösségi médiában. Az orosz állami médiumok elleni szankciók azonban az RT jelentette vélt vagy valós fenyegetést is kiküszöbölték, jócskán megnehezítve az átlag internet felhasználók számára annak elérését.

A Nyugaton kívül persze jobban áll Oroszország megítélése. Az orosz média is előszeretettel számolt be orosz zászlókkal felvonuló tüntetőkről Szíriában, Etiópiában, a Közép-afrikai Köztársaságban vagy épp legutóbb Burkina Fasoban, és persze a barátibb viszonyt ápoló országok médiájának a hangneme is barátibb Moszkvával szemben. Azonban ez a pozitívabb kép sem feltétlenül a kiterjedt orosz propaganda-munka eredménye, hanem egyrészt az egyes országok jelenlegi politikai irányvonalának a lenyomata látszódhat rajta, másrészt pedig a még a szovjet időkből megmaradt kulturális kapcsolatok emléke, amiből a mai Oroszország is sokat profitál. Jól látszott ez Szergej Lavrov afrikai körútja során is, és vélhetően ez indokolja azt is, hogy a legmagasabb szintű orosz kommunikációban is egyre többször kap helyet az oroszok – pontosabban a szovjetek – globális antikolonialista mozgalomban játszott szerepének hangsúlyozása.

„Az Afrikai felé nyitást mutatja az is, hogy az említett RT is a fekete kontinens felé fordult angol és francia nyelvű tartalmaival, miután a nyugati világból kiszorult”

Afrikában összességében nem állnak rosszul az oroszok ügyei, a szomszédjukban azonban már korántsem ilyen fényes a helyzet. Az elmúlt harminc év alatt a volt szovjet államokra gyakorolt kulturális befolyásuk jelentősen megkopott, az evidenciának tekintett közös kulturális térbe pedig sikerrel nyomultak be a nyugatiak vagy éppen a törökök. Az elmúlt időszakban már Kazahsztánban is egyre gyakoribbak az oroszellenes megnyilvánulások, de az Azerbajdzsántól elszenvedett vereség óta Örményországban is megnőtt az orosz segítséget keveslők és Moszkvát hibáztatók száma. A balti államok vagy éppen Nyugat-Ukrajna lakossága körében persze már a szovjet időkben is sokan idegenkedtek az oroszoktól, 1991, és főképp 2014 után pedig a távolság drasztikus mértékben nőtt (az idei évről nem is beszélve). 2014-ben például kénytelen volt feladni hagyományos lettországi helyszínét az orosz Új Hullám (Novaja volna) fesztivál, amely az orosz nyelvű popkultúra krémjét vonultatta fel évről évre.

„Az orosz és ukrán médiatérben egyaránt ismert médiaszereplők – ilyen volt egyébként Volodimir Zelenszkij is, aki a 2013-as újévi műsort együtt vezette az orosz hatóságok által nemrég idegen ügynökké nyilvánított Makszim Galkinnal az orosz állami tévében – egyre inkább döntésre kényszerültek, hogy melyik országban kívánják folytatni karrierjüket”

A szakítás nemcsak az ukrán, de az orosz popkultúrára is hatást gyakorolt, annak képviselői ugyanis szintén két, egyenlőtlen méretű táborra szakadtak, és éppen ebben nyilvánul meg talán leginkább az orosz soft power gyengesége. Ugyanis az orosz kulturális elit jelentős része a február 24-i események után egyszerűen hátat fordított a hatalomnak, köztük azok is, akik korábban a Kreml kegyeltjeinek, állami kitüntetettnek és a kormányközeli tévék sztárjainak számítottak. Így tehát pont az a közeg, amely még kapcsot jelentett – az orosz nyelven keresztül – a posztszovjet államok között, levált a Kremlről, és gyakran emigrációba is vonult, az orosz kultúra erejét részben az orosz állam ellen fordítva. Ráadásul ez nem csupán a tömegkultúrát, de a „magas” kultúrát is érintette, különösképpen az írók világát, gondoljunk csak arra, hogy elítélte a Kreml politikáját többek között Ljudmilla Ulickaja vagy Vlagyimir Szorokin is, Dmitrij Bikov pedig rendszeresen beszélget Olekszij Aresztoviccsal, az ukrán Elnöki Iroda vezetőjének tanácsadójával.

„Persze, vannak az orosz kulturális életnek olyan nagyágyúi, akik támogatják a <különleges hadműveletet>”

Ilyen például a rapper Timati (Tyimatyi) vagy az író Zahar Prilepin. Azonban éppen utóbbi panaszkodik oly gyakran arról, hogy az arányok a zene, a film, az irodalom, a színház és a kultúra majd minden területén teljes egészében azok javára tolódtak el, akik ellenzik azt. Ezzel a problémával mindenképpen kezdenie kell majd valamit a Kremlnek, márpedig éppen ez az a szféra, amibe a legnehezebb erővel vagy rendelettel belenyúlni.

Ráadásul a politikai kommunikáció sem az erőssége a Kremlnek. Tény, hogy Vlagyimir Putyin beszédei mai napig nagy hatást keltenek, az egész világ várja bejelentéseit, a kormányzat és a nép között azonban sok tekintetben szakadék tátong, ami a kommunikációt illeti, de még a hivatalnoki apparátus sem mindig olvassa jól a legfelsőbb vezetés szándékait. Utóbbi már államvezetési kérdés, és nem tartozik cikkünk tárgyához, előbbi azonban igen.

„A védelmi minisztérium kommunikációja – amely a háborúval kapcsolatos kommunikációt érintő szigorú törvénykezés miatt kiemelt fontosságúvá vált – a legtöbb esetben az események után kullog”

Tehát nem csupán eszközhiányban szenved Moszkva a narratívái elterjesztésében, de időt és ezáltal teret ad a számára ellenséges álláspontok számára. A védelmi minisztérium alig kommunikál a kudarcokról, a fogolycserékről, nem indokolja a lépéseit, amelyek a mai információs társadalomban már nem feltétlenül előnyös magatartás. A hírek ugyanis a hivatalos bejelentéseken és az állami televízión kívül is terjednek, az emberek így Oroszországban is gyakran jutnak hamarabb olyan információhoz és narratívához, amely a Kreml érdekeivel ellentétes. Bár ez a probléma hamar napvilágra került, és az orosz vezetés háborúval kapcsolatos félszeg kommunikációját már legkésőbb a márciusi isztambuli tárgyalások óta bírálják, máig nem sikerült kiküszöbölni. Sőt, a Harkiv megyei, limani és Herszon megyei visszavonulások során minden eddiginél súlyosabban nyilvánult meg, az azovos hadifoglyok és külföldi önkéntesek cseréjéről nem is beszélve.

„Ezek a hiányosságok pedig annál is inkább problémásak lehetnek a Kremlnek, mert éppen a hadműveletek támogatói közt okoznak felháborodást”

Az orosz vezetés szerencséjére a haditudósítók és néhány más, a műveletek támogatói közül kikerülő ismert személy magához vette a kezdeményezést, és eddig sikerrel tudták a maguk irányába becsatornázni a különböző problémák miatt felmerülő elégedetlenséget. Így volt ez például a mozgósítás esetén is – a totális fejetlenségből fakadó nagyobb problémák elkerülésében vélhetően szerepet játszott az, hogy az orosz hadműveleteket és a Kremlt támogató szereplők váltak a szabálytalanságokkal szembeni fellépés szócsöveivé, a harag így a mozgósítás ténye és a Kreml helyett a katonai bürokrácia egyes képviselői felé irányult. Ez és a védelmi minisztérium kommunikációjával kapcsolatos problémák egyébként könnyen ahhoz vezethetnek, hogy a soft power hiányosságai a hard powerért felelős állami vezető, Szergej Sojgu védelmi miniszter posztjába kerülnek majd, a kudarcok nagyságától függetlenül egyszerűen azért, mert hivatala nem lesz képes kimagyarázni magát.

 (A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)