„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Szovjet küldöttség Prágában 1970-ben. Balról jobbra: Ludvík Svoboda a csehszlovák elnök, Gustav Husak főtitkár, Leonyid Brezsnyev szovjet miniszterelnök és Alekszej Koszigin
Fotó:EUROPRESS/AFP/SPUTNIK
Két lehetőség között választhattunk. Az egyik ezek közül a katonai beavatkozás volt, amely foltot ejt a Szovjetunió reputációján. A másik, hogy nem avatkozunk be, ami azt jelentette volna, hogy elengedjük Csehszlovákiát annak Kelet-Európát érintő összes következményével együtt. Higgyék el, nem volt irigylésre méltó választás! Jurij Andropov, a KGB akkori vezetője magyarázta eképpen a csehszlovákiai eseményeket 1968 szeptemberében, amikor az NDK-ból érkezett kollégáival találkozott.
„A döntés kínjait jelzi, hogy Brezsnyev a nyár folyamán sokszor már majdnem sírva kérlelte Alexander Dubceket, hogy hagyják már abba a Szovjetunió nyílt provokálását, mert ha ez így folytatódik, akkor nem marad más választása, mint a beavatkozás”
„Szása, hiszen megígérted! Nem beszélhetsz ilyen sértődötten!” – könyörgött Brezsnyev még néhány nappal a bevonulás előtt is. A telefon beszélgetések leiratát olvasva egyértelmű, hogy a szovjet pártfőtitkár szimpatizált Dubcekkel. Nem utolsó sorban annak is köszönhetően, hogy a csehszlovák vezető a Kremllel távolságtartóan viselkedő elődjével, Antonín Novotnyval ellentétben kiválóan beszélt oroszul. A moszkvai pártfőiskolát elvégző Dubcek kimondottan rájátszott arra, hogy a szovjet vezetés a „mi kutyánk kölykének” tartja. Az SZKP főtitkára azonban nem úszhatta meg a kínos döntést, amikor rájött, hogy pártfogoltja csak játszik vele, s nem is igazán ura a helyzetnek. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Rainer M. János 1993-ban egy tanulmányában megállapította, hogy négy meghatározó tényezője volt a szovjet magatartásnak egy-egy ilyen válság kezelésében: 1) van-e/létrejöhet-e egy egységes, Moszkvához lojális, határozott cselekvésre kész pártvezetés, 2) a szocializmus ügyét védelmezni képes határozott állambiztonsági erő, 3) egy Moszkvához lojális katonai vezetés fegyelmezett hadsereggel, 4) a pártvezetés rendelkezik-e az információ monopóliumával. Amennyiben ebből legalább három tényezőre NEM a válasz, akkor jön a beavatkozás. Ilyen volt 1956 és 1968, viszont nem ilyen volt 1981.
„Felmerül a kérdés, hogy a geopolitikai, s nem az emberjogi szempontokat figyelembe véve dönthetett-e a szovjet vezetés másképpen?”
A Nyugattól nem kellett tartania, hiszen az a jaltai megállapodáshoz tartva magát szovjet befolyási övezetként kezelte Csehszlovákiát. Prágában azonban a helyzet egyre radikalizálódott, s ha Moszkva nem lép, Csehszlovákia előbb-utóbb kilépett volna a Varsói Szerződésből. Ez pedig a szocialista tábor erjedését vonta volna maga után. De Brezsnyevet kötötték a belpolitikai realitások is. A beavatkozás elkerülésére akkor lett volna esélye, ha a ’60-as évek elején kezdődött olvadás folyamata nem fullad ki, s a szocializmus kissé felfrissül. A dolgok azonban nem ebbe az irányba haladtak. A viszonylagos liberalizáció véget ért, így a csehszlovák reformok ijesztően szembe mentek az akkori szovjet politikai kurzussal.
„Ezek a szempontok befolyásolták a pártvezetés döntését, amelyet ezután a Nyugat Brezsnyev-doktrínaként kezdett el emlegetni”
A korlátozott szuverenitás elve azonban nem Brezsnyev találmánya. Az működött már a hidegháború kezdete óta, mégpedig más-más minőségben, de a vasfüggöny mindkét oldalán. Míg Amerika alapvetően gazdasági eszközökkel hatott a nyugat-európai országokra, addig 1956, majd 1968 példája is mutatta, hogy a szovjet rendszer a „szocializmus vívmányainak” megvédése érdekében kész bármikor erőt is alkalmazni. Mint a „prágai tavasz” igazolta, Moszkva bizalmatlanul figyelte már a reformtörekvéseket is. Eleve nem bízott a „baráti” országokban, a puffer zóna fenntartásáért pedig bármire kész volt.
„A szovjet rendszer természeténél fogva nem nagyon tudott másként reagálni, mint ahogy tette ezt a prágai tavasz leverésével”
A katonai fellépés azonban végképp széttört minden, az ember arcú szocializmushoz kapcsolódó illúziót. Az európai kommunisták többsége is kiábrándult, s a Szovjetunióban az új típusú társadalom megtestesítője helyett az agresszív birodalmat kezdte látni.
Visszatekintve már azt is látjuk, hogy Moszkva helyzetértékelése – a saját érdekeit szem előtt tartva -helyes volt. A szocialista rendszerek liberalizációja minden országban együtt járt a nyugatra tolódással.
„Így aztán bármilyen fájdalmas is leírni, de a katonai egyensúlyra alapuló bipoláris szembenállás keretei között Brezsnyev racionálisan cselekedett”
A peresztrojka idején zajló történelmi vitákban sokan voltak azon az állásponton, hogy elkerülhető lett volna az összeomlás, ha a Szovjetunió még a ’60-as években kicsit lazít a gyeplőn, s nagyobb mozgásteret enged a „baráti” országoknak. Aligha, hiszen a ’80-as évek történései éppen azt bizonyították, hogy a kommunistához hasonló rendszerek nem tűrik a liberalizációt. A gőz kiengedésével felszabaduló energiák ugyanis e berendezkedés ellen fordítják a társadalmat, s a palackba már nem lehet visszatuszkolni a szabadság szellemét.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
