Kezdőlap » Fókuszban » Elkerülhetetlen volt a szovjet beavatkozás
Szovjet küldöttség Prágában 1970-ben. Balról jobbra: Ludovig Svoboda a csehszlovák elnök, Gustav Husak főtitkár, Leonyid Brezsnyev szovjet miniszterelnök és Alekszej Koszigin Fotó:EUROPRESS/AFP/SPUTNIK #moszkvater

Elkerülhetetlen volt a szovjet beavatkozás

Brezsnyev a katonai egyensúlyra alapuló bipoláris szembenállás keretei között racionálisan cselekedett. A „prágai tavasz” leverésével Moszkva a kisebbik rosszat választotta. Tisztában volt ezzel a szovjet pártvezető Leonyid Brezsnyev is, aki az általános vélekedéssel szemben nem doktrínákban, hanem egyszerűen csak a rendszer fenntartásában gondolkodott. Így nem volt számára könnyű döntés a katonai beavatkozás megindítása sem.

Szovjet küldöttség Prágában 1970-ben. Balról jobbra: Ludovig Svoboda a csehszlovák elnök, Gustav Husak főtitkár, Leonyid Brezsnyev szovjet miniszterelnök és Alekszej Koszigin Fotó:EUROPRESS/AFP/SPUTNIK #moszkvater
Szovjet küldöttség Prágában 1970-ben. Balról jobbra: Ludvík Svoboda a csehszlovák elnök, Gustav Husak főtitkár, Leonyid Brezsnyev szovjet miniszterelnök és Alekszej Koszigin
Fotó:EUROPRESS/AFP/SPUTNIK

Két lehetőség között választhattunk. Az egyik ezek közül a katonai beavatkozás volt, amely foltot ejt a Szovjetunió reputációján. A másik, hogy nem avatkozunk be, ami azt jelentette volna, hogy elengedjük Csehszlovákiát annak Kelet-Európát érintő összes következményével együtt. Higgyék el, nem volt irigylésre méltó választás! Jurij Andropov, a KGB akkori vezetője magyarázta eképpen a csehszlovákiai eseményeket 1968 szeptemberében, amikor az NDK-ból érkezett kollégáival találkozott.

“A döntés kínjait jelzi, hogy Brezsnyev a nyár folyamán sokszor már majdnem sírva kérlelte Alexander Dubceket, hogy hagyják már abba a Szovjetunió nyílt provokálását, mert ha ez így folytatódik, akkor nem marad más választása, mint a beavatkozás”

„Szása, hiszen megígérted! Nem beszélhetsz ilyen sértődötten!” – könyörgött Brezsnyev még néhány nappal a bevonulás előtt is. A telefon beszélgetések leiratát olvasva egyértelmű, hogy a szovjet pártfőtitkár szimpatizált Dubcekkel. Nem utolsó sorban annak is köszönhetően, hogy a csehszlovák vezető a Kremllel távolságtartóan viselkedő elődjével, Antonín Novotnyval ellentétben kiválóan beszélt oroszul. A moszkvai pártfőiskolát elvégző Dubcek kimondottan rájátszott arra, hogy a szovjet vezetés a „mi kutyánk kölykének” tartja. Az SZKP főtitkára azonban nem úszhatta meg a kínos döntést, amikor rájött, hogy pártfogoltja csak játszik vele, s nem is igazán ura a helyzetnek.

Felmerül a kérdés, hogy a geopolitikai, s nem az emberjogi szempontokat figyelembe véve dönthetett-e a szovjet vezetés másképpen? A Nyugattól nem kellett tartania, hiszen az a jaltai megállapodáshoz tartva magát szovjet befolyási övezetként kezelte Csehszlovákiát. Prágában azonban a helyzet egyre radikalizálódott, s ha Moszkva nem lép, Csehszlovákia előbb-utóbb kilépett volna a Varsói Szerződésből. Ez pedig a szocialista tábor erjedését vonta volna maga után. De Brezsnyevet kötötték a belpolitikai realitások is. A beavatkozás elkerülésére akkor lett volna esélye, ha a ’60-as évek elején kezdődött olvadás folyamata nem fullad ki, s a szocializmus kissé felfrissül. A dolgok azonban nem ebbe az irányba haladtak. A viszonylagos liberalizáció véget ért, így a csehszlovák reformok ijesztően szembe mentek az akkori szovjet politikai kurzussal.

Ezek a szempontok befolyásolták a pártvezetés döntését, amelyet ezután a Nyugat Brezsnyev-doktrínaként kezdett el emlegetni. A korlátozott szuverenitás elve azonban nem Brezsnyev találmánya. Az működött már a hidegháború kezdete óta, mégpedig más-más minőségben, de a vasfüggöny mindkét oldalán. Míg Amerika alapvetően gazdasági eszközökkel hatott a nyugat-európai országokra, addig 1956, majd 1968 példája is mutatta, hogy a szovjet rendszer a „szocializmus vívmányainak” megvédése érdekében kész bármikor erőt is alkalmazni. Mint a „prágai tavasz” igazolta, Moszkva bizalmatlanul figyelte már a reformtörekvéseket is. Eleve nem bízott a „baráti” országokban, a puffer zóna fenntartásáért pedig bármire kész volt.

“A szovjet rendszer természeténél fogva nem nagyon tudott másként reagálni, mint ahogy tette ezt a „prágai tavasz” leverésével”

A katonai fellépés azonban végképp széttört minden, az ember arcú szocializmushoz kapcsolódó illúziót. Az európai kommunisták többsége is kiábrándult, s a Szovjetunióban az új típusú társadalom megtestesítője helyett az agresszív birodalmat kezdte látni.

Visszatekintve már azt is látjuk, hogy Moszkva helyzetértékelése – a saját érdekeit szem előtt tartva -helyes volt. A szocialista rendszerek liberalizációja minden országban együtt járt a nyugatra tolódással. Így aztán bármilyen fájdalmas is leírni, de a katonai egyensúlyra alapuló bipoláris szembenállás keretei között Brezsnyev racionálisan cselekedett. A peresztrojka idején zajló történelmi vitákban sokan voltak azon az állásponton, hogy elkerülhető lett volna az összeomlás, ha a Szovjetunió még a ’60-as években kicsit lazít a gyeplőn, s nagyobb mozgásteret enged a „baráti” országoknak. Aligha, hiszen a ’80-as évek történései éppen azt bizonyították, hogy a kommunistához hasonló rendszerek nem tűrik a liberalizációt. A gőz kiengedésével felszabaduló energiák ugyanis e berendezkedés ellen fordítják a társadalmat, s a palackba már nem lehet visszatuszkolni a szabadság szellemét.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.