//Egy zseni regényes kálváriája
Vjacseszlav Ivanov #moszkvater

Egy zseni regényes kálváriája

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szonett dionüszoszi királyára emlékezik, aki kétszer hagyta el hazáját – és végül nem tért vissza. Vjacseszlav Ivanov méltatlanul elfeledett csillaga az orosz kultúrának és a világirodalomnak.

Vjacseszlav Ivanov #moszkvater
Vjacseszlav Ivanov
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/AFP

Rendkívüli egyéniség született 1866-ban Oroszországban egy földmérő családjában, aki megátalkodott ateistaként élte le élete nagy részét. Halálos ágyán – biztos, ami biztos -,  az ateizmustól a túlvilági üdvösséget szem előtt tartva elhatárolta magát. Fia, a csodagyermeknek született kis Vjacseszlav 7 éves korától Cervantest, Dickenst, Andersent, majd Robinson Crusoe-t, később Vernét olvasta. Már az általános iskolában kitűnik tehetségével. Felserdülve korrepetálással segíti éhező családját, miközben görög szövegeket fordít. Az irodalomszerető gimnazista ifjút meghívják a Puskin szobor avatására a Tverszkoj bulváron, ahol látja Dosztojevszkijt, akiért élete végéig rajong és Turgenyevet. Az 1880-as években a kor hangulatának megfelelően, – a Népakarat ekkor követ el sikeres merényletet II. Sándor ellen -, ateistának és forradalmárnak vallja magát.

„Vjacseszlav Ivanovics Ivanov (1866-1949), már nem csodagyerekként, hanem 20 éves, tehetséges, díjakat és ösztöndíjakat begyűjtő egyetemistaként kezdi meg első külföldi tartózkodását”

Ez a majdnem emigrációhoz hasonlítható szokatlanul hosszú, két évtizedes időszak (Németország, Anglia, Olaszország, Párizs, Genf) az európai szabadgondolkodású „seregélydúcokban”, a kontinens „manzárdjaiban” szinte természetessé teszi az ifjú irodalmár számára a kapcsolatteremtést más kultúrákkal, az eszmecserét más nyelven beszélő kollégákkal.

A beilleszkedésben nagy segítségére volt mentora a tudós Theodor Mommsen, aki később „Római történelem” című munkájáért irodalmi Nobel-díjban részesült. Vjacseszlav Ivanov tanul, képezi magát, és közben munkát talál, oroszországi lapokat tudósít. Gondolkodása a bezárkózás következtében változik, beáll a szlavjanofilok közé, és vonzódni kezd a misztika iránt.

Hogy disszertációját befejezze, Párizsba költözik, ahol tovább kutat a Nemzeti Könyvtárban. Majd Róma következik. Itt miközben lefújja a klasszikus görög-latin filológiáról az archaikus port, végképp elhagyja ezt a diszciplinát. Megpróbálja az antik hagyományokat újszerűen értelmezni, a korhoz, Nietsche és mások filozófiájához igazítani. Abban, hogy elismert tudós lehessen, és megkapja a tudósi fokozatot za1890-es években erősen gátolják magánéleti problémái.

„Jóllehet korábban minden igyekezete arra irányult, hogy befogadják az akadémiai tudósi körök, valójában soha nem vonzotta az egyetemi tudományosság. Ekkor írt versei már költői tehetséget mutatnak. Viszont gondolatilag a filozófia rengetegének labirintusában tévelyeg”

Telepatikus magába fordulásában arról győződik meg, hogy a mindenség szeretetében, a Krisztusban való szabad feloldódásban, a lét titkainak felismerésében csakis a misztika, az egyház szolgálhat megoldással.

Első külhoni tartózkodása során megismerkedik, az előkelő tábornoki családból származó Ligyija Zinovjevával, aki később az ezüstkor írójaként is megmutatja magát. Az asszony urától megszökve három gyermekével Európában kóborolt. Ismerkedésükből nem egykönnyen lett frigy. Ivanovnak el kellett válnia neki három gyermeket szülő, első feleségétől. A kiválasztott férje nem akarta elengedni asszonyát, aki rejtve, titkosírással levelezett szerelmével és elbújt egy Genova melletti kis faluban. Törvényes házasságra egy olaszországi idős görögkeleti tiszteletes segítségével léptek 1899-ben, Dionüszoszi módra, az esküvői koszorú helyett báránygyapjú zsinórral összefont szőlőágakat helyezve fejükre. Ekkor vált Ivanov meggyőződésévé, hogy a zsidóval együtt az ősi hellén vallás volt a kereszténység előfutára. Hamarosan született gyerekük is.

„Ivanov költői indulását nehezítette, hogy „Vezérlő csillagok” című kötetének megjelenését patrónusa, Vjacseszlav Szolovjov halála 1900-ban egy időre megakasztotta.  Szolovjov a „szellemi újjászületés” apostola Ivanovon kívül nagy hatással volt a szimbolista költőkre, többek Között Blokra és Andrej Belijre is”

A XX. század első évében a házaspár Görögország felé veszi az irányt, hogy Ivanov a helyszínen tanulmányozhassa a hellenisztikus művészetet. Innen Jeruzsálembe hajóznak át, ahol az asszony remek lovasként férjével lóháton járja be a Szent Földet. Ivanovot a ló azonban többször leveti. Nyomát, gerincének tudósi hajlott tartását örök életére viseli. Közben a pestissel is meg kell birkózniuk. Tovább hajózva a hajfai kikötőben a viharban partra szállító csónakjuk felborul, ám élve kikerülnek a szárazföldre. A sok viszontagság után, malária és a tífusz ijesztő kíséretében visszahajóznak Görögországba.

Ivanov megismerkedik a görög kultúra nagyszerű kutató archeológusával,Wilhelm Dörpfelddel, és két évig folytatja kutatásait Athénban. Közben naponta levelet ír Genfben ragadt szeretteinek. Ezek az érdekes és értékes vallomások, kultúrtörténeti esszék fennmaradtak az utókorra. Saját szavaival élve „itt ébredt fel bennem a görögség örökségét kutató tudós, miközben a tudomány megbékélt bennem a költészettel”.

Közben asszonya hazautazik, és előkészíti a talajt a visszatérésre Oroszhonba, a beágyazódásra a peterburgi irodalmi életbe. A Merezskovszkij-házaspárt már maguk mellé állították. Közben a férj Párizsban a később életét a tönkremenés elől öngyilkossággal bevégző orosz milliomos és műgyűjtő Ivan Scsukin támogatásával Társadalomtudományi iskolát szervez az orosz emigrációnak. Itt ismerkedik meg Ivanov 1904-ben az orosz szimbolizmus majdani vezéralakjával, Valerij Brjuszovval, aki így vallott találkozásukról:

„A legérdekesebb természetesen Vjacseszlav Ivanov volt. Igazi tudós, kissé túl Dionüzosz hatása alatt áll. Miközben a költészet technikájáról beszélgettünk, kis híján elütött bennünket egy fiáker”

1905-ben Vjacseszlav Ivanov beköltözik Petrográdon abba a lakásba, amelyTorony néven beírta magát az orosz irodalomtörténetbe. Itt az évek során megfordult az orosz irodalom összes nagyja Gorkijtól Brjuszovig, felsorolni is nehéz lenne. Egy kortárs így vallott a hatalmas polgári lakásról:

„Fantasztikus és csodálatos. Ötödik emelet. Egyenest a hatalmas nappaliba lépsz be. Boltíve alatt az egyetlen hatalmas ablak. A konyhából kisétálhatsz a tetőre, s minden irányba körülnézhetsz a környék legmagasabb pontjáról, a távoli kék tengertől az erdők zöldjéig.”

A Torony Ivanov asszonyának halála után is nyitva áll, mint irodalmi szalon, ám amikor 1909-ben Ivanov elutazik Petrográdról a kör tevékenysége, az  „akadémia Lomonoszov nélkül” lassan elhal. A tudós-költő közben beleszeret elhunyt felesége nála 23 évvel fiatalabb mostohalányába, Vera Konsztantyinovna Svarszalonba (1889—1920).  Miként első asszonyával, vele is a már bejáratott úton a pravoszláv egyház előírásait kikerülve köt házasságot Olaszországban. Az ezt követő években Ivanov Moszkvában fordít, cikkeket ír.

A februári forradalom, amit körében mindenki lelkesen fogad, Szocsiban éri. „Életmentő műtét, amikor már beindult a vérmérgezés” – ez a találó értékelése. Lelkesen részt vesz az új himnusz megírására hirdetett pályázaton, ám hamar rá kell jönnie, hogy a bolsevikok nem azt a misztikus, vallásos köntösbe öltöztetett változást akarják, amit ő. Az Ideiglenes kormány egyik testületében még szerepet is vállal.

„Októbert egyáltalán nem fogadja el, „szociál-machiavellizmusnak és kultúr-mazochizmusnak titulálja”. Tiltakozik az új, leegyszerűsített írásmód ellen, külön engedélyt kér a forradalom utáni kulturális kormányzattól, hogy írásait a  régi helyesírással közölhesse”

Próbál beilleszkedni az új rendbe. Elnöke a művelődési népbiztosság történelmi-elméleti bizottságának, majd tagja a Lunacsarszkij szervezésében megvalósuló Központi Színházi Szervezet tudományos kollégiumának. Tisztségviselője egy Brjuszov vezette irodalmi testületnek, szerkesztője az állami könyvkiadónak. Asszonya és lánya is szolgálja az új szovjethatalmat, és ez a polgárháborús időszakban megmenti őket az éhségtől bogaraktól hemzsegő, földön túli kísértetekkel riogató moszkvai társbérleti otthonukban. Ezen még  a frissen alapított, és szépen csengő nevű CEKUBU, a Tudósok Életviszonyait Segítő Társaság  sem  enyhít lényegesen. Ráadásul meg kell küzdenie kezdődő tuberkolózisával is.

A népbiztos Lunacsarszkij és a szovjethatalom próbál segíteni Ivanovon. Előbb Szmolenszkbe küldik a helyi egyetemen tanári állást kínálva. Itt jobbak az élet és lakásviszonyok. 1920-ban majdnem jóváhagyják kiutazását külföldre, az anyagi eszközöket is biztosítják, ám a kiengedett Balmont és társai szovjetellenes nyilatkozatai arra késztetik a kulturális kormányzatot, hogy viszakozzon. Így kerül Ivanov az Azerbajdzsáni Köztársaság kulturális kormányzatának támogatásával professzorként a bakui egyetemre, ahol Dantéról Petrarcáról és Dosztojevszkijről tart előadásokat. A malária és a sárgaság mellett meg kell küzdenie kezdődő alkoholizmusával is. Családjával két évig az egyetemi dohányzóból és anatómiai előadóból kialakított lakrészben él, majd kap egy kétszobás lakást, amelynek fürdőszobájában velük él egyik barátja. Az egyetemi órák mellett tudománynépszerűsítő előadásokat is tart munkásoknak.

„Aztán 1924-ben végre sikerül a szovjet kormányzat támogatásával külföldre utaznia, ahol egészen 1929-ig szerényen, de megél az otthonról kapott juttatásokból és hazaküldött írásainak, kiadott könyveinek honoráriumából”

Ám a helyzet megváltozik, állást kell keresnie. 1934-ig egy elit páviai kollégiumban tanít, majd XI. Pius pápa támogatásával, aki audiencián is fogadja, az akkor már hírnevet szerzett tudósnak sikerül állást kapnia a Vatikán mellett működő Keleti Főiskolán. Római otthonteremtésében segítségére van Lev Tolsztoj idősebb, Rómában élő, apjáról értékes memoárt író lánya Tatjána-Szuhotyina  Tolsztaja, akihez évtizedes barátság fűzi, és aki alig egy évvel éli őt túl.

„Vjacseszlav Ivanov 1926-ban átveszi a katolikus hitet, olasz állampolgár lesz. Tudatosan távol tartja magát az emigráció minden politikai megnyilvánulásától. 1945 és 49 között lakása amolyan kulturális találkahely lett”

Lánya, Ligyija, a moszkvai konzervatóriumban tanult zongorázást. Később a neves olasz zeneszerző, az ugyancsak a moszkvai konzervatóriumban tanult, majd a petrográdi Mariinszkij Színházban karnagyként is szereplő Ottorino Respighi támogatásával előadóművészként jelentős karriert fut be. Accademia Chigiben orgonaművészi képzést is kap. Apja után 36 évvel, 1985-ben hal meg annak lakásán a via Leon Battista Albertin.

A lakásban a költő-tudós fia, Дмитрий Вячеславович Ива́нов, francia nevén Jean Neuvecelle (1912-2003), jeles újságíró, aki 1986-ban kutatóközpontot  hoz létre Rómában, múzeumot rendez be. Vjacseszlav Ivanov neve nem annyira ismert, mint kortársaié.

„Változatos életútja során nagy, nem csak az orosz, de az egyetemes világirodalmat is gazdagító értékeket hozott létre. Irodalomtörténeti, és vallásfilozófiai traktátumai azonban inkább szűk körhöz, az irodalom kiműveltebb olvasóihoz szólnak”

Római szonettjei” azért felvillantanak valamit kivételes költői tehetségéből. Annak idején a „szonett királyának” is nevezték. Legyen erre példa érzelmeit híven kifejező egyik verse, a „Szerelem” Rab Zsuzsa hiteles és szép fordításában:

Vagyunk két villám-vert fa tűz-jele, 

éjféli erdőn két világló máglya, 

két meteor szikrázó fény-uszálya,

egy sorsharag kettős nyílvesszeje,

egy-igába tört lovak kényszere,

melyek futását egy-gyeplő cibálja,

vagyunk egy-gondolat kétívű szárnya,

egyetlenegy tekintet két szeme,

iker árnyék, mely sírlapra vetül,

ókori Szépség álmodik a márvány

sírkő alatt, nyugszik időtlenül,

titok, melyet két hangon hallani,

két szfinksz vagyunk magányunk éjszakáján, 

közös kereszt kettétárt karjai.

Azoknak, akik eredeti nyelven akarják élvezni Ivanov verseinek zeneiségét, két szonettet ajánlunk figyelmükbe:

https://www.youtube.com/watch?v=DIHzX6P6rug

https://www.youtube.com/watch?v=BzFZWe978Cs

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.