//Bárdolatlan bárdból a nép hangja
„Élveztem, ahogy Vlagyimir Viszockij a Hamletet alakítja. Megküzdve a színpadon hol jobbról, hol balról végigsöprő, a történelem sorsszerűségét a zseniális Jurij Ljubimov ötleteként szimbolizáló függönnyel. Ami akár lehetett volna a Viszockij életébe örökösen belesöprő, elsodorni akaró politikai akarat jelképe is” #moszkvater

Bárdolatlan bárdból a nép hangja

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a fenegyerek és rossz fiú bárdból a nemzet szókimondó költőjévé emelkedő Vlagyimir Viszockijról, és mélyen az orosz kultúrában gyökerező művészetéről mesél.  Viszockijról, aki nem igen fért bele a szovjet irodalom éteri magasságokba emelt világába, ennek ellenére a baráti társaságok vodka mámoros és dohányfüstös világából előbb hazai, majd világhírre emelkedett. Felidézi a vlagyimiri kollégium recsegő magnós, dohányfüstös világát, egy véletlenszerű találkozást a színész-énekes-költővel, és feleségével, Maryna Vladyval, végül a Taganka Színház budapesti vendégjátékát.

„Élveztem, ahogy Vlagyimir Viszockij a Hamletet alakítja. Megküzdve a színpadon hol jobbról, hol balról végigsöprő, a történelem sorsszerűségét a zseniális Jurij Ljubimov ötleteként szimbolizáló függönnyel. Ami akár lehetett volna a Viszockij életébe örökösen belesöprő, elsodorni akaró politikai akarat jelképe is” #moszkvater
„Élveztem, ahogy Vlagyimir Viszockij a Hamletet alakítja. Megküzdve a színpadon hol jobbról, hol balról végigsöprő, a történelem sorsszerűségét a zseniális Jurij Ljubimov ötleteként szimbolizáló függönnyel. Ami akár lehetett volna a Viszockij életébe örökösen belesöprő, elsodorni akaró politikai akarat jelképe is”
Fotó:EUROPRESS/Dubilt/Sputnik/AFP

A fejem tele volt a folyamatos és befejezett igeszemlélet értelmezésével. Részképzésen voltam a legősibb orosz területen, az egykori nagyfejedelemség fővárosában, Vlagyimirban. Derék nyelvtanárunk, aki mellesleg a fonetikát is tanította, és irigylésre méltó szépen ejtette az lágy „í”-t és a „jerü”-t (amit velünk nem igazán sikerült begyakoroltatnia), az oroszok számára lehető legegyszerűbb módszert ajánlotta, hogyan tudjuk megkülönböztetni, hogy az ige befejezett vagy folyamatos.

„Tegyenek fel kérdést.  Ha arra felel, hogy <Что делать?>, akkor az ige folyamatos, ha arra hogy <Что сделать?>, akkor befejezett. Ugye milyen egyszerű? – nézett ránk nem titkolt elégedettséggel”

A jeles nyelvtudor csak arról feledkezett meg, hogy nincs a vérünkben, mint egy átlagos orosz diákéban a szemlélet, így természetesen a kérdést sem tudtuk feltenni, ami megoldhatná a gondunkat, és átvághatná az igeszemlélet gordiuszi csomóját. Jómagam ezt két évtizedig kitartó és két szép lánygyermekkel megajándékozó házassággal a sírig megoldottam. Na, de térjünk a lényegre, mert egészen másról szerettem volna szólni…

A hruscsovi idők puritanizmusát követve épült háromemeletes, – természetesen lift nélküli – diákszállóban a folyosó végén volt a szobánk, amit két ifjú elsőéves szovjet főiskolai hallgatóval osztottunk meg. Azért nem írom le, hogy „gólyával”, mert ezt a kifejezést arrafelé nem ismerték.

„A nyelvi koedukáció jó ötlet volt, mert gyakorlatilag kizárta az otthoni anyanyelv használatát a kollégiumi életben. Ráadásul az orosz nyelv legtitkoltabb bugyrainak a felfedezésével is megajándékozott minket. Olyan szavakkal, kifejezésekkel, amelyeket akkortájt a nyelvtankönyvek nem igazán tartalmaztak”

Ma persze könnyebb a helyzet, hiszen a rendelkezésünkre áll Fenyvesi István alapos, oda-vissza szleng szótára. De jó lett volna nekem ez a testes szürke könyv, amikor vagy tízegynéhány évvel később a „Zord folyó” szerzőjének, a klasszikus Vjacseszlav Siskovnak a regénytrilógiájának, a „Csavargók”-nak a fordításán ügyködtem. A három kötet a forradalom után, annak viharában otthonukból elűzött, és az országban tízezer számra kóborló árvák, csavargók életét, beilleszkedését örökítette meg az új életbe. Természetesen annak a kornak a csavargó nyelve merőben más volt, mint a modern szleng. Nem segített még a Belügyminisztérium könyvtárából némi protekcióval kikölcsönzött, börtönőröknek és rendőrtiszteknek összeállított szójegyzék sem. Sem a korabeli hazai csavargó történetek, filléres regények studírozása.  De mindez még előttem állt. Akkor még nem sejtettem, hogy a kis epizód a kolesz szobájában milyen hasznomra lesz később…

„Furcsán recsegő zajt hallottam az ajtón keresztül, kissé rekedtes hang gitárkíséret mellett adott elő egy dalt”

Kinyitottam az ajtót és a később többször megtapasztalt londoni köd Monte Carlo-i napsütés volt ahhoz a cigarettafüsthöz képest, ami az arcomba csapott. Orosz lakótársaink „Belomor Kanal”-t és „Kazbek”-et lelkesen füstölő csapata ült körül egy magnetofont. Későbbi külföldi világjárásaim során rájöttem, hogy a nagyhírű francia Gitanes, vagy a Gauloises, a dohányzók markáns és tüdőt próbára tevő kedvencei talán vetekedhetnének azzal, amit főiskolai barátaink ott szívtak. Mellesleg lehet, hogy a gyanúm beigazolódna, hogy a Belomor Kanal papír szopókás cigaretta (hivatalos magyarsággal szivarka), ami nevét a Fehér-tengert a közép-orosz folyókkal összekötő csatornáról kapta a nevét, sokkal több ember végzetét okozta, mint maga az építkezés, amiről még Gorkij vezetésével írók tucatjai emlékeztek meg, nem mindegyik dicsérő szóval. A kiadványt később az elkészültében szerepet vállaló belügyi népbiztos Henrich Jagoda kivégzése után elkobozták és többé nem adták ki.

„Visszatérve a mesebeli zenélő szerkezetre, manapság ilyen készüléket már múzeumban sem nagyon látsz. Nagy tekercseiről, orsóiról barnás színű szalag kúszott oda s vissza, s adott meglehetősen érdes és nem éppen milánói scala minőségű hangot”

 Szobatársaim és barátaik, mint neanderthali ősemberek a tábortüzet, ülték körül az akkoriban – 1968-at írtunk – nálunk is a fiatalok lelkében vágyálomként élő, ma már őskori kövületnek értékelhető szerkezetet. De eszünkbe juthattak róluk barlanglakó őseink, akik kultikus rituáléként adják kézről kézre a világ képzőművészetének első szobrát, a kihangsúlyozott női idomokkal megáldott willendorfi vénuszt. Amiről később kiderült, hogy nem szobor és körbeadása és fogdosása a tűz körül nem éppen esztétikai élvezetet okozott őseinknek.

„Ahogy a társaság befogadott, rájöttem, hogy a magnetofonról lerecsegő dal hallgatása sem elsősorban esztétikai örömben részesítette a hallgatóságot. Akaratlanul is egy titokzatos szertartás részese lettem. Nyelvileg akkor még nehezen felfogható, a szigorú politikai reglama ellen berzenkedő ceremónia együttérző hallgatója”

Mindezt akkoriban még nem tudtam, csak most kapcsolódtak felidézett emlékeimhez. Remélem a nyájas olvasó is megérti az összefüggést, a későbbi életemből kikölcsönzött információ morzsák mind hangulatukban, mind tartalmukban kifejezik azt, amiről a magnetofonról karcosan felém csikorgó dalok tudósítottak.

A szemüveges Vologya, egyik kedves és őszintén kedvelt szobatársunk, akinek alfelén még nem száradt meg a falusi tízosztályos iskola tojáshéja felugrott, és sietve becsukta mögöttem az ajtót. Majd ujját a szája elé téve jelezte, hogy itt valami titokzatos, a kollégiumi házirenddel, és a főiskolai rendszabályokkal nehezen összeegyeztethető dolog történik.

Vajon mi lehetett ez?

„Vlagyimir Viszockijnak, a baráti társaságok vodka mámoros és dohányfüstös világából hazai, majd világhírre emelkedett énekes-költőnek titokban sokszorosított dalait hallgatták”

Mindaz, amit elöljáróban elmondtam, szinte tételesen benne volt ezekben a keserűen szókimondó, a szovjet valósággal kíméletlenül számot vető, a szleng, a блатной язык nyelvi leleményeit sem nélkülöző dalokban.

Az igazat megvallva, éppen ezért – meg a rossz hangminőség miatt – a dalok szövegét igazából akkor nem értettem. És ennél fogva népszerűségüket sem. Hazai irodalmi vagy zenei ismereteimet felidézve nem volt mihez kötnöm őket. S nem tudtam őket elhelyezni a dalok iránt egyébként korántsem közömbös orosz költészetben sem. Azt tudtam, hogy Jevgenyij Dolmatovszkij, Robert Rozsgyesztvenszkij, Raszul Gamzatov és sok más jeles költő versei megzenésítve nagy népszerűségnek örvendtek, ám fogalmam sem volt arról, mit jelent az, amit ez az érces hangú fiatalember képvisel.

„Szerzői dalok – авторские песни – ez a hivatalos irodalomtörténeti meghatározás, amit akkoriban bajos lett volna Viszockijra alkalmazni, mert éppen szókimondása miatt a szovjet irodalom korifeusai és vezető esztétái szinte halálig nem vettek róla tudomást”

Hogy aztán a nagyhatalmú Szovjet Írószövetség titkára, Robert Rozsgyesztvenszkij állítsa össze első hivatalosan kiadott verseskötetét. Akiről mostanság – költői kvalitásait éppenséggel leértékelve – alig emlékeznek meg. Sic transit gloria mundi. Kár, mert nem méltatlanul volt évtizedekig a szovjet líra egyik csillaga, akiről még csillagot is elneveztek.

Én közben, mint kishivatalnok a szovjet és magyar írók közötti kapcsolatokat ápolgattam. Szabadidőmben sikerült félszáznál több könyvet lefordítanom. Lakásaimban Jevtusenkótól Trifonovig világhírű szovjet írók százai fordultak meg azalatt a 23 esztendő alatt, amit Magyar írók Szövetségének külügyi osztályán töltöttem. Ismeretségem Viszockijjal, érthető módon nem volt ennyire gazdag. Elsodortak a hivatali dolgok.

„A hivatali, talán kincstári gondolkodásmód, mint a hajók aljára ragadt kagylók és moszat, lassan de biztosan rátelepedett gondolkodásomra, s ebbe, az irodalom éteri magasságokba emelt világába nem igen fért bele Viszockij”

Mi maradt meg? Véletlenszerű találkozás a szovjet írók moszkvai alkotói rezervátumában, a Krasznoarmejszkaja utca egyik lépcsőházban. Egy kisurranó pár tipikusan szláv arcú, minőségi szattyánbőr blézert, kislányos alakját elegánsan kirajzoló tweed szoknyát és most már meg nem mondom, hogy melyik világmárkát képviselő olasz lábbelit viselő hölgy tagjában ifjúkorom csodált bálványára, a francia világsztár Marina Vladyra ismertem. A mellette lépdelő alacsony, és nem túl figyelemreméltó küllemű férfit – fogalmam sem volt, ki ő ­– még irigyeltem is egy kicsit.

– Nincs ebben semmi egetverő újdonság – világosított fel orosz íróbarátom, akinek vendégszeretetét élveztem. – Vlagyimir Viszockij ő, és a hölgy a felesége, Marina Vlady. A színésznő, aki élete utolsó éveiben biztos menedéket, védelmet nyújtott a szovjet kultúra fenegyerekének, s halála után szép könyvben emlékezett meg róla.

„Azután eljött Budapestre a világhírű Taganka Színház”

És nem csak ez.  Volt szerencsém ott lenni a MHAT, a moszkvai Művész Színház vendégszereplésein is. Hogy az elmúlt harminc esztendőben miért nem látjuk olyan ritkán vendégül az orosz színházművészet nagyjait, akiket pedig világszerte megbecsülés övez, azt a mindenből politikai tőkét kovácsolni akaró, rokon és ellenszenveket markecoló politikai elit rovására írhatjuk.

Én viszont szinte mennyei kegyben részesülve ültem annó dacumál a Madách Színház padsorai között a lépcsőn. Nem egyedül, velem egyidős fiatal színházrajongók társaságában, fittyet hányva a tűzbiztonsági előírásokra, és mit sem törődve az ügyeletes tűzoltó komor arcával.

„Élveztem, ahogy Vlagyimir Viszockij a Hamletet alakítja. Megküzdve a színpadon hol jobbról, hol balról végigsöprő, a történelem sorsszerűségét a zseniális Jurij Ljubimov ötleteként szimbolizáló függönnyel. Ami akár lehetett volna a Viszockij életébe örökösen belesöprő, elsodorni akaró politikai akarat jelképe is”

Nem a dán királyfit alakítom, hanem egy kortársi embert szeretnék bemutatni. De az is lehet, hogy magamat” – vallotta a szovjet színész-költő-bárd erről a szerepéről.

Még jobban megragadta képzeletemet a „10 nap, mely megrengette a világot” dramatizált színre vitele és budapesti előadása. Nem az épater la bourgeoisie külsőségek, amelyek a nagyszerű rendezőnél, a Taganka igazgatójánál, Jurij Lubimovnál szervesen illeszkedtek a színházi előadás szövetébe, mint például a jegyeket a szuronyukra tűző vörös katona egyenruhás jegyszedők. Inkább az, amit Viszockij több szerepet vállalva a színpadon véghez vitt. Alakításában emlékezetesre sikeredett a szovjet történelem nagy bohócának, Kerenszkijnek a figurája is.

„Ljubimovot, aki Viszockij nagy támogatója és barátja volt, a bárd költő-énekes halála után 4 évvel – a vele rokonszenvező Jurij Andropov már kiköltözött a Kreml falához – megfosztják szovjet állampolgárságától és külföldre kényszerül. Csak négy évig tartott az ex lex állapot, a szovjet rendező hazatérhetett, és visszakapta az állampolgárságát is, s matuzsálemi kort megélve 97 évesen 2014-ben Moszkvában hunyt el”

A fenegyerek és rossz fiú bárdból a nemzet szókimondó költője, és a nép zabolátlan hangja lett. Nimbusza nem igazán kopott a halálát követő évtizedekben sem. Jelentkezése, a jelenség, amit megtestesített, korántsem egyedülálló az orosz kultúrában,  irodalomban. Nagy elődök tették le az ehhez a szerephez szükséges alapokat, s nem kevésbé értékes kortársak és utódok folyatták a Viszockij által a népszerűség csúcsára felemelt hivatást. Érdemeit nem kisebbítve, a későbbiekben róluk is szeretnék megemlékezni.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.