//Babij Jar nem maradt titok
Szovjet katonák fedik le a Babij Jar-i mészárlás tömegsírját 1941. október 1-én #moszkvater

Babij Jar nem maradt titok

MEGOSZTÁS

Babij Jar a második világháború egyik legbrutálisabb tömegmészárlása volt. A hóhérok hiába próbálták eltitkolni a tettüket, az igazság hamarosan mindenki számára világossá vált.

Szovjet katonák fedik le a Babij Jar-i mészárlás tömegsírját 1941. október 1-én #moszkvater
Szovjet katonák fedik le a Babij Jar-i mészárlás tömegsírját 1941. október 1-én
Fotó:Wikipédia

1941. szeptember 24. Iszonyatos erejű robbanás rázza meg Kijev belvárosát. Olyannyira, hogy egyes épületek a földdel válnak egyenlővé. A pusztítás ezúttal nem a Barbarossa-hadművelet keretében támadó német hadsereg műve, éppen ellenkezőleg. A szovjet Belügyi Népbizottság (NKVD) egységei parancsba kapták, hogy minden eszközzel lassítsák az ellenség előrehaladását, ezért külön csoportokat hoztak létre, akik az infrastruktúra megsemmisítéséért voltak felelősek. Ám az NKVD-egységek azzal is számoltak, hogy óriási veszteségeket is tudnak ezzel okozni a németek soraiban, ezért rádióval működtethető, távirányítású bombákat is telepítettek. Így amint a Wehrmacht elfoglalt egy területet, távolból működésbe hozták a bombákat, amelyek aztán hatalmas vérveszteségeket okoztak az ellenségnek.

„Ahogy Kijev körül lassan bezárult a német gyűrű – erről itt írtunk részletesen – a szovjet tűzszerészek munkához láttak, és az ukrán főváros belvárosát teljesen aláaknázták. Még a múzeumokba is jutott bőven robbanóanyag. Mikor aztán a németek elfoglalták Kijevet, a távolból a szovjet tűzszerészek működésbe hozták a bombákat, amelyek gyakorlatilag romba döntötték a belvárost. Így semmisült meg a Wehrmacht főhadiszállása is”

A túlélő német katonák azonnal nyomozásba kezdtek. Mint kiderült, a városban jóval több robbanóanyag volt elrejtve, mint amennyit végül aktiváltak, ám a németek veszteségei így is hatalmasak voltak. A megszállók bosszúért kiáltottak, a bűnbakokat pedig szinte azonnal megtalálták.Ők voltak a kijevi zsidók.

„A Kijevben élő zsidók száma a második világháború előtt nagyjából 60 ezerre volt tehető. Az ő őseik többször is célpontjai voltak az antiszemitáknak. Az 1905-ös kijevi pogrom során nagyjából száz zsidót ölt meg a felheccelt csőcselék. Azonban mindez semmi sem volt ahhoz képest, ami a kijevi zsidókra várt”

A belvárosban történt robbantás után a Paul Blobel SS-Standartenführer által vezetett  Einsatzgruppe plakátokat helyezett el Kijevben, melyen a helybéli zsidósághoz intéztek felhívást. Ebben arra kötelezték a zsidókat, hogy szeptember 29-én jelenjenek meg a város szélén lévő temetőnél. A felhívásban az állt, hogy akik nem lesznek ott, azokat halálbüntetéssel sújtják, ezért aztán a kitűzött napon több mint 30 ezer zsidó gyűlt össze a temetőnél. Innen indították útnak a német katonák a menetet, amelyben sokan azt gondolták, hogy csak táborokba szállítják őket – hiszen a felhívásban azt is leírták, hogy a zsidók hozzák magukkal az irataikat, a pénzüket, és ruhákat is hozzanak magukkal.

„Ám mindez csapda volt. Az embereket valójában a Kijevtől tíz kilométerre északnyugatra található Babij Jar szurdokba hajtották, ahol az útjukat egyszer csak kordon állta el”

Itt aztán le kellett adniuk a csomagjaikat és meztelenre kellett vetkőzniük, majd a feladatra kijelölt Einsatzgruppe katonái kisebb csoportokra osztották a zsidókat. A hatalmas tömegben a hátul állók nem is sejtették, mi törtéhet elől, majd mikor meghallották a fegyverek zaját, már nem volt esélyük a menekülésre. A csoportokra osztott zsidókat a szakadékba lökdösték a mészárosok, majd géppuskatüzet zúdítottak rájuk.

Miután eldördültek az első sortüzek, néhány SS-katona megvizsgálta a testeket, majd közelről további lövéseket adtak le, hogy semmiképpen ne maradjanak tanúk a vérengzésről. Ezután a tetemekre vékony földréteget hordtak, majd beterelték a következő csoportot, és a kivégzést ott folytatták, ahol abbahagyták. Majd újra megjelentek a testeket ellenőrző hóhérok, a tetemekre ismét földet szórtak, és már jött is a következő csoport.

A későbbi tanúvallomásokból kiderült, hogy a géppuskásokat annyira megviselte a tömeggyilkosság, hogy óránként kellett váltaniuk egymást. A halálbrigád egészen naplementéig folytatta a kijevi zsidók mészárlását, amikor is szünetet kellett tartani.

„Másnap azonban tovább folytatódott a tömeggyilkosság, amelynek végén 33.771 polgári személy teteme feküdt a 400 méter hosszú mélyedésben. Ám az öldöklés ezzel még mindig nem ért véget. Az elkövetkező hónapokban százezernél is több szovjet állampolgárt végeztek ki itt, a Babij Jar szurdoknál”

A németek azonban rendkívül tartottak attól, hogy napvilágra kerül a mészárlás. Ezért 1943-ban, a szovjet csapatok közeledésekor a szomszédban felállított Szirec koncentrációs tábor foglyaival exhumáltatták, majd máglyákon elégettették a holttesteket, majd a szurdok felszínét földgépekkel simították el. Csakhogy a nyomokat nem sikerült eltüntetni. A kivégzést ugyanis csodával határos módon 29-en túlélték. Az egyikük, Dina Pronyicseva még a lövések előtt beugrott a szakadékba, és halottnak tettette magát, majd az éj leple alatt kiásta magát a holttestekre szórt föld alól. A fiatal lány az esetről mindent elmesélt, aminek a későbbiekben óriási szerepe lett.

„A Babij Jar-i mészárlás annyi áldozatot szedett, hogy a megszállók a nyomokat sehogy sem tudták eltüntetni. A szovjet hatóságok ezért Kijev felszabadítása után nyugati újságírókat vittek a vérengzések helyszínére, akik a túlélőket is kikérdezhették”

A népirtás fő felelőseit 1948-ban, a nürnbergi pert követő, úgynevezett Einsatzgruppe-perben ítélték el, Blobelt, a kivégzéseket végrehajtó halálkommandó parancsnokát pedig 1951-ben akasztották fel.

Azonban a Babij Jar-i mészárlásról az elkövetkező években sem lehetett beszélni. A sztálini rendszer – valószínűleg Sztálin antiszemitizmusa miatt – inkább hallgatott a történtekről, a kijevi zsidók életben maradt hozzátartozói így csak egymás közt gyászolhattak. Erről a helyzetről szól Jevgenyij Jevtusenko Babij Jar című verse, amelynek megjelenése után személyesen Hruscsov és nyomában a szovjet sajtó támadt rá a fiatal költőre. Azzal vádolták, hogy a vers rossz színben tünteti fel az országot.

Babij Járban emlékmű nincs sehol.

Mély szakadék –, akár egy sírgödör.

Félelmetes.

Ma oly idős vagyok,

mint a zsidók: sok ezer év gyötör.

Úgy érzem, szörnyű fáradtság fog el:

Egyiptom ősi földjén én bolyongtam,

és én pusztultam el keresztre vontan,

a szögek nyomán rajtam még a jel.

És úgy érzem, Dreyfus is én vagyok,

a nyárspolgár elítélt, feladott,

gyűrűbe fognak, tömlöcaljba vetnek,

leköpnek,

megrúgdosnak,

kinevetnek,

s visongó, finomcsipkés dáma-had

napernyőkkel döfködi arcomat.

Most Belosztokban kisfiú vagyok,

a vér patakzik padlóra, küszöbre,

döng a huligán kocsmahősök ökle,

pálinka s hagyma… förtelmes szagok.

Vas csizmasarkok közt kell összerogynom, rimánkodok, hiába – Ez a pogrom:

„Üsd a zsidót, és mentsd meg a hazát!” Egy vad kupec anyám arcába vág.

Ó, orosz népem!

Jól ismerlek én.

Egyforma néked bármelyik fiad,

de sokszor épp a mocskos búj mögéd,

s nevedben csörtet a garázda had.

Én tudom, a mi földünk csupa jóság,

s az antiszemita

alávalóság

az „orosz népi szövetség” nevében

ágál… Hogy föl nem pörzsöli a szégyen! Aztán úgy érzem,

Anna Frank vagyok,

törékeny, gyönge áprilisi ág,

és szeretek,

de szótalan a vágy –

így jó: két szempár egymásba ragyog.

Jaj, rosszul látok!

S fojtogat a lég!

Nekünk nem int lomb,

nem kéklik az ég.

De kincsünk is van – estelente lágyan

összesimulni a sötét szobában.

Jönnek?

Ne félj – a tavasz lépte hallik –Ne félj,

a tavasz zsong csak, az morajlik. Jöjj közelebb,

úgy várom már az ajkad!

Dörömbölnek?

Jégzajlás szava jajgat!

Babij Járban csak száraz fű zörög,

harag és vád ül itt a fák szemébe.

Némán sikolt a táj.

Kalaplevéve

megállok, s érzem, lassan őszülök.

Tömör s hangtalan

ordítás vagyok ma.

Az ideföldelt tízezrek felett.

Minden agyonlőtt öreg

én vagyok ma.

Én vagyok minden

agyonlőtt

gyerek.

Felejtés, egy emlékemet se öld meg!

Zúgjon „Fel, fel, ti rabjai a földnek”,

mikor fekete sírgödörbe zárják

a föld utolsó antiszemitáját.

Bennem zsidó vér csöpp sincs, de azért

engem is tajtékozva ostoroz

az ádáz antiszemita.

S miért?

Mert orosz vagyok! Igazi orosz!

(Ágai Ágnes fordítása)

„Erre a versre alapozva írta meg Dmitrij Sosztakovics a szovjet antiszemitizmust elítélő 13. szimfóniáját, amelyet 1962-ben, a bemutató után betiltottak. Az indoklás szerint a zenemű állítólag rossz színben tüntette fel a szovjet lakosságot, amikor a szovjet antiszemitizmus témáját feszegette, és a zsidók szenvedését a szovjet embereké fölé helyezte”

Később azonban Babij Jar már nem számított tabunak. 1976-ban emlékművet emeltek a kivégzés helyszínén, amelyre azt írták: „A szovjet polgároknak – a fasizmus áldozatainak”. Ukrajna függetlenné válása után aztán egy menórát formázó emlékművet is emeltek, ahol most már évente gyászünnepségeket tartanak. Egy ilyen megemlékezésen George W. Bush és Bill Clinton amerikai elnök, valamint II. János Pál pápa is részt vett. A Babij Jar-i mészárlás tragédiája így ma már mindenki számára ismert.

A tragikus nap 80. évfordulójára Sosztakovics művével emlékezünk

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.