//Az ukrán nacionalizmus hagyományai III.
Az Euromaidan központja, 2014 januárjában Kijevben. A bejáratnál Bandera portréja látható #moszkvater

Az ukrán nacionalizmus hagyományai III.

MEGOSZTÁS

A cikksorozat utolsó, harmadik részének tárgya az ukrán nacionalizmus és szélsőjobboldal 1945-től máig tartó időszaka. Ezt megelőzően a sorozat első részében 1929-ig vázoltuk fel az ukrán nacionalizmus hagyományait, fókuszban a kozák eredetmítosszal és az 1918-22 közötti, az ukrán államiság létrehozására tett első kísérletekkel. A második részben az ukrán nacionalizmus, és egyúttal a szélsőjobboldal legmeghatározóbb örökségével, a második világháború időszakával, és kiemelten a nem csak az oroszok által nácinak tartott Bandera mozgalommal, a szélsőjobboldal szimbólum rendszerével, valamint azok mai megjelenési formáival foglalkoztunk.

Józsa Edmond írása a #moszkvater.com számára

Az Euromaidan központja, 2014 januárjában Kijevben. A bejáratnál Bandera portréja látható #moszkvater
Az Euromaidan központja, 2014 januárjában Kijevben. A bejáratnál Bandera portréja látható
Fotó:Wikipédia

A világháború végével az Ukrán Felkelő Hadsereg nem szüntette be a szovjetek elleni fegyveres akciókat, hanem 1945 után a nyílt konfrontációt kerülve elsősorban a szovjet rendszer egyes emberei, tisztviselők, tanárok, tisztek, tanácselnökök elleni terrorakciókkal tűnt ki. Ebben együttműködött a szovjetellenes lengyel milíciákkal is. A szovjet állam hivatalosan terrorszervezetté nyilvánította az UPA-t. Ukrán történészek szerint ugyanakkor az NKVD egyes csoportjai az UPA egyenruhájában terrorakciókat elkövetve próbálták a lakosságot az UPA ellen hangolni. Az SZBU szerint 1800 fő, többnyire átállt UPA-fegyveres szolgált ezekben. Az UPA 1949-ben hivatalosan beszüntette tevékenységét, de egyes alakulatok egészen 1956-ig aktívak voltak. Suhevicset, az UPA hírhedt vezetőjét 1950-ben ölte meg az NKVD Lemberg mellett.

„Az UPA áldozatainak száma 1945 és 1953 között szovjet források szerint 30 676 fő volt, a valós szám magasabb lehet”

A Szovjetunió fennállása alatt 1945 után hivatalosan a nácikkal kollaboráló szovjet állampolgár egyszerűen nem létezhetett. De holokausztról sem sok szó esett, a zsidó áldozatok tipikus elnevezése „békés szovjet állampolgárok” volt, ahogy ezt akár emlékműveken láthatjuk. Az elkövetők a németek után többnyire ukránok voltak, lengyelek sokkal kevésbé, bár erre is van példa. A pogromokban legtöbbször a helyi közösség vezetői, mint a polgármesterek, papok, tanárok stb. vezető szerepet játszottak.

Sztálin halálát követően gyakran változó légkör volt tapasztalható, az ukránságot támogató vagy korlátozó felváltva. Hruscsovnak sokat köszönhet Ukrajna. Ő oroszként Donyeckben nőtt fel, a felesége viszont Nyugat-Ukrajnában. Talán ennek is szerepe lehetett abban, hogy a Krím 1954-ben Ukrajna része lett, bár történelmileg még a legelvakultabb nacionalisták sem tudják annak ukránságát igazolni. Az 1200-as évek óta tatárok lakták évszázadokon keresztül az erőszakos kitelepítésükig.

„Hruscsov utasítására a szovjet börtönökből 1955-ben amnesztiával körülbelül 50 ezer, 1960-ban újabb mintegy 50 ezer ukrán náci, illetve náci kollaboráns szabadult”

A tömegmészárlásokban bizonyítottan részt vetteket kevésbé engedték szabadon. Egy mai orosz feltételezés szerint a náci érzelmű személyek „átnevelésének” elmaradásával, azok tömeges kiengedésével sok szovjetellenes személy kerülhetett pozícióba, és ezt a hibát ma nem lenne szabad elkövetni.

A Szovjetunió felbomlása után 1991-et követően tudatos ukránizáció indult meg a többi nemzetiség kárára, amely sokáig mérsékelt maradt. Bár sok prominens politikus anyanyelve az orosz – így például Julija Timosenko és Zelenszkij esetében -, az orosz nem hivatalos nyelv többé, ukráncentrikus lesz a jogszolgáltatás, média, iskola stb. A „narancsos forradalmat” követően a nyugatos-nacionalista Juscsenko elnöksége alatt az ukranizációs folyamat felerősödik. 2014-et követően pedig még erőteljesebb ukránosítás tapasztalható. E folyamat része a hírhedt 2017-es nyelvtörvény, de kevésbé ismert, hogy 2014-ben meghonosították „Ukrajna védelmezőinek napját”. Ez utóbbit minden év október 14-én ünnepelik, amely nap egyúttal a tömeggyilkos világháborús felkelő hadsereg, az UPA alapításának napja, valamint korábban régi kozák ünnepnap is volt. Juscsenko létrehozza az Ukrán Nemzeti Emlékezet Múzeumát, amelynek feladata a hősi ukrán múlt méltó felmérése és a szovjet múlttól megtisztítása. „Juscsenko 2010-ben Banderának a poszthumusz Ukrajna hőse címet adományozza, amelyet még 2010-ben egy donyecki bírósági határozat visszavon”. Az Európai Parlament határozottan elítélte a cím adományozását.

1992-ben, a már két lerombolt helyén egy harmadik szobrot állítottak Banderának egy beolvasztott Lenin szoborból, amelyet közel 40 követte szerte Ukrajnában. Lemberg lett a Bandera-imádat központja, zenei fesztivál is viseli a nevét, a helyi futballcsapat színe pedig a vörös-fekete, mint az UPA-é. Ezzel párhuzamosan 2014 után a Lenin szobrok tömeges megsemmisítésére került sor. Fél év alatt közel 800 szobrot távolítottak el, amelyek 22 évig megtűrtek voltak. Talán nem véletlen az időzítés, a szovjet múlt összekapcsolódik minden orosszal. A volt szovjet államokban – a Baltikumot leszámítva – elég sok Lenin szobrot lehet látni, de a legtöbb embert hidegen hagyja a jelenlétük.

„Egy rövid kitérő erejéig érdemes megemlíteni az UPA vezető Suhevics fiát, Jurijt”

Kelet-Európában, így a szovjet rendszerben is jellemző (volt), hogy a felelősségre vonás az egész családra kiterjedt. Jurijt 15 évesen azzal vádolták meg, hogy az UPA parancsnoka. Összesen több mint 30 évet töltött börtönben, és csak 40 év után térhetett vissza Ukrajnába. A szovjet rendszer cinikusságát mutatja, hogy amikor Hruscsov utasítására 1956-ban szabadult, még aznap új eljárás keretében ismét börtönbe került. Aztán 1991-ben az akkor legfontosabb szélsőjobboldali szervezet (UNA-UNSO) elnökévé választották, de jelentős politikai karriert nem futott be. Az UNA-UNSO mozgalomból viszont később több mai szélsőjobboldali szerv indult el, például a legfontosabb a Jobboldali Szektor.

Az ukrán parlament 2014 májusában nemzeti szimbólummá választja a fekete-vörös pipacsot, korábban a nácik és a szovjetek, most az oroszok elleni harc hőseinek emlékére. A vörös a kiontott vért jelzi – a fekete pedig a termőföldet. Pontosan úgy, ahogy a világháborús UPA, az Ukrán Felkelő Hadsereg zászlajában. Nem meglepő, hogy ez az ötlet is minden nyugatos-nacionalista ukrán politikus kegyeltjétől, az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatójától jön.

„A vörös-fekete pipacs valamennyire válasz is az orosz szeparatisták fekete-sárga Szent-György-rend szalagjára, amely Nagy Katalin idejéig vezethető vissza”

A mai nacionalista ukrán történelemírás 2005 óta két fő téma bűvkörében tevékenykedik. Egyfelől az 1932-33-as éhínséget holodomor néven az ukránság elleni tudatos népirtásként kell bemutatni – bár ezt számtalan nyugati történész is vitatja. Másfelől, az ukrán ultranacionalista OUN-UPA mozgalomból fedhetetlen szabadsághősöket kell fikcionálni. 2005-öt követően a történelem tankönyvek ennek megfelelően módosultak. De természetesen a két fő témát a nemzetközi téren, de különösen Nyugaton terjeszteni kell. Utóbbi viszonylag sikeres, ha arra gondolunk, hogy az EU a holodomort népirtásnak minősítette 2022-ben.

„Bár a korábbi években időnként kritizált Bandera- kultusszal kapcsolatban eddig még nem módosított gyökeresen az álláspontján, 2022-ben a finn miniszterelnök és az EU Bizottság vezetője is többször használta az OUN-UPA által kisajátított ultranacionalista köszönést”

Az ukrán nacionalista újraprogramozás egyik fő szaktekintélye a svéd nacionalizmus-kutató Per Anders Rudling. Ő nyilatkozta 2022-ben, hogy meg kell értenünk, ha zsidó szervezetek tiltakoznak, amikor egy ukrajnai zsidó tömegsír fölé a gyilkosaiknak emlékezetére emlékmű kerül, és amelynek avatásán Kanada ukrajnai nagykövete részt vesz (a bontási határozat ellenére az emlékmű végül maradt, mert valaki jelentkezett, a hős UPA-tag nagypapáját pont ott végezték ki a náci németek). Más alkalommal felhívta a figyelmet az ukrán külügyminisztérium nagyon kiterjedt propagandatevékenységére: konferencia sorozatok, pampflettek, sajtótájékoztatók stb.

Juscsenko majd Porosenko elnöksége alatt tehát az Ukrajnai Nemzeti Emlékezet Intézete is meghatározó szerepet játszott a háborús bűnök elkövetőinek tisztára mosásában. Az intézet igazgatója, Vjatrovics szerint az ukránok a zsidók elleni pogromok elkövetésében egyértelműen nem vettek részt. Sőt, éppen az ukránok mentették meg a zsidókat. Az intézet fő feladata a szovjet (és minden nem odavaló) örökségtől megtisztítani az ukrán történelmet, és az ukrán hősök idealizált képét megteremteni. Ennek érdekében akár eredetinek tűnő iratok is előkerültek már.

„Utóbbi hamisításra a sosem létezett zsidó UPA-tag Kreutzbach önéletrajza kiváló példa”

Egy másik történelemgyár a Felszabadítási Mozgalmak Tanulmányozásának Központja. Az intézet az ukrán külügyminisztériumhoz köthető, de egyes vélemények szerint valójában az ukrán titkosszolgálat magán kutatóbázisa, melynek állománya a nacionalizmuskutató Per Anders Rudling szerint a nyilvánosság számára nem hozzáférhető.

Ukrajna igyekszik behozni a lemaradást, és nemzetet épít. A néhány éves múltra visszatekintő, hagyományaiban, nyelvében, vallásában, történelmiségében és eszmeiségében erősen megosztott ország identitást keres magának. Kérdés, hogy egy fő, kijelölt narratíva, vagy párhuzamos, egyenrangú narratívák demokratikus együttes létezése mentén történjen ez. A válasz 2005 óta egyértelmű.

„A mai ukrán történelemszemléletben gyakran az ukrán függetlenségért küzdő szélsőjobboldali <hősök> tisztelete, a nemzet nagysága és az európai-nyugati értékek közös nevezőre találnak”

A múlt és jelen ultranacionalista fegyvereseinek semmi közük sincs a náci nézetekhez. Az ukránokból álló SS-Galícia hadosztályból hivatalosan Halicsi (ez Galícia régi neve) Ukrán Hadosztály lett; ahogy a náci németeknek ciki volt az ukrán jelző, most az ukránoknak a galíciai az. Valahogy az SS szó is kitörlődött a hadosztály nevéből. A sok galíciai városban többségben lévő (!) egykori zsidó lakosságról alig tesznek említést – pl. Csernovciban 1900-ban a lakosok legalább 70 százaléka zsidó volt. 1991-et követően elsősorban az UPA volt működési területén megszaporodtak az UPA fegyvereseinek emlékművei. De Harkovban is épült egy. Erre válaszul az oroszajkú területeken, ahol az UPA nem volt jelen, az áldozatok emlékére állítottak emlékműveket. Az UPA vezető Suhevics tiszteletére 2007-ben az ukrán posta emlékbélyeget adott ki. Lembergben és Ternopilben a városi stadion 2021 óta Suhevics nevét viseli.  2009-től az ukrán iskolákban a tanterv kötelező eleme az OUN, UPA és a Holodomor – nyilván ukrán érdekek szerinti tárgyalásban. Babij Jar fás liget, amely körülbelül 100 ezer zsidó ember temetője Kijev közepén, az OUN-M (a mérsékelt frakció) hőseinek tiszteletére emlékművet kap.

„A Bandera-kultusz ugrásszerű terjedése 2022-től egy új ukrán identitás létrejöttére utal, ahol a független, nemzeti Ukrajna megteremtése a fő cél, és a múlt ennek függvényében értelmezendő és átírandó. Az elkövetett bűnök a szent cél érdekében megbocsáthatók vagy elhallgattathatók, a nemzeti hősök patyolattisztaságban és mennyei fényben tündökölnek az ukránok előtt. Összetett identitások többé nem léteznek, a mérsékeltebbeknek is választaniuk kell valamelyik oldal között. Csak saját és ellenség lehet. Nem lehet ukrajnai orosz, ahogy ukrajnai magyar sem. Az előbbiek gyakran az oroszokkal szemben ukránként, egyéb országokkal összevetve pedig oroszként határozták meg magukat”

Könnyen elképzelhető, hogy bár sok ukrán ma Banderát és bűntársait nemzeti hősként tiszteli, a náci múlttal és a banderista bűnökkel nem azonosulnak. Tudatosan és nyilvánosan ez nem lehetséges. Bármennyire furcsának tűnhet, az ukránok jelentős része sajátos hittől vezérelve szét tudja választani a tömeggyilkost az ukrán függetlenségért küzdő hazafitól. Az emberiség elleni bűntettek elkövetőinek akár az elkövetés helyén is emléket állítanak, a zsidóságától teljesen megfosztott települések főterét róluk nevezik el, vagy sportrendezvényeket neveznek el róluk – kiemelten Lembergben. A szelektív emlékezet, a sajátos történelmi amnézia és/vagy szkizofrénia nem ismeretlen jelenség Ukrajnában (sem). Az ukrán külügyminiszter, Kuleba 2022. február 28-án a következő súlyos történelmi képzavarral üzent az Ukrajnában harcolni vágyó külföldi önkénteseknek: „Ukrajnát megvédeni szándékozó külföldiek … együtt legyőztük Hitlert, most Putyint is legyőzzük!

Felmerül, az erősen kompromitálódott történelmi hősök helyett nem lehetne-e szalonképesebbeket találni. Lehetne, és vannak is, de mintha egy jelentős erő ez ellen hatna. 1939 előtt a lengyelországi ukránlakta területeken távolról sem az OUN volt a legjelentősebb az ukrán érdekekért kiálló politikai mozgalom, hanem 1925-1939 között a kereszténydemokrata Ukrán Nemzeti Demokrata Szövetség (UNDO). Létezett az OUN-M és az eredeti, boroveci UPA és sok más csoport. De talán ezek mind kevésbé voltak karizmatikusak, ezekhez kevesebb mítosz kapcsolható, mint Bandera mozgalmához? Nem tudni…

1991 óta Ukrajna igyekezett szakítani a szovjet múlttal. Ez 2005-től, de kiemelten 2014-től kiegészült az oroszoktól tudatos távolodással is, amely kormányprogramok szintjén is megjelent. Természetesen 2022 februárja óta az orosz múlttal és kapcsolódási pontokkal leszámolás minden elképzelhető szinten túlmutat.

„Többek között Puskin, Gogol, Katalin cárnő szobrai tűnnek el”

2014 óta 50 ezer utcanevet változtattak meg. Csak Kijevben az elmúlt egy évben 237 köztér neve változott meg, bár 2014 óta szinte semmilyen fejlesztés nem történt a városban: sem új metróvonal, sem új egészségügyi klinika, sem új egyetemi épület stb. Zsdanov városának átnevezése Mariopullá egy becslés szerint 24 millió eurót emésztett fel. Az országos névváltoztatási hullám kiadásai akár az egymilliárd eurót is meghaladhatták.

Nehezen elképzelhető, hogy a nyugati vezetők nem ismernék a cikksorozat második részében vázlatosan bemutatott ukrán nacionalista és szélsőjobboldali hagyományokat, amelyekre a mai Ukrajna 2005, de különösen 2014 óta határozottan építkezik, és az ezekhez köthető mai ukrajnai mozgalmakat, amelyek egy további cikk témája lesznek. Ahogy erről már szó volt, Lengyelország, Izrael, az amerikai szenátus egyes – demokrata – tagjai és az EU is több alkalommal kritikát fogalmaztak meg a jelenséggel kapcsolatban.  Ezekkel nyilván az átlagos nyugati polgár egyáltalán nincs tisztában. Kijelenthetjük, hogy nemcsak az oroszok részéről, hanem a Nyugat részéről is durva elhallgatás, masszív agitprop és félretájékoztatás folyik? Mire véljük a nyugati politikusok „szlávaukrájinizását”, amely jelmondat hangsúlyozottan az egyértelműen szélsőjobboldali, nemcsak az oroszok, hanem Izrael által is nácinak tartott banderista OUN-B-től és az UPA-tól elválaszthatatlan? Túl erősnek és megkerülhetetlennek érzik az ukrajnai nacionalista és/vagy szélsőjobboldali irányt? A Nyugat is belátja, az Európa és demokrácia iránti ukrán elköteleződéstől elidegeníthetlen a nacionalizmus és akár a szélsőjobb is? Macbeth után, szép a rút, és rút a szép? Vagy a cél szentesíti az eszközt, bármilyen ördög jó lesz cimborának?

„Minden állam bankjegyei sokat elárulnak az adott nemzet magáról vallott képéről és identitásáról”

Ukrajna 15-20 éve a hős katonai múltra tekintett vissza, és az akkori bankjegyeken megjelent például Hmelnyickij és Mazepa arcmása. A legutolsó bankjegy sorozaton ellenben már az ukrán szellemiség és nemzeti gondolat úttörői, tudósok, tanárok, mint például Vernatcki és Tascsenko szerepelnek. A legújabb, húszhrivnyáson a Dicsőség Ukrajnának mellett az ukrán zászlót leszúró ukrán fegyveresek, és az Ukrajna győzelmét támogató nyugati szponzor államok zászlai láthatók.

Ellentmondások sokasága. Talán a fogalmaink sokkal képlékenyebbek, mint ahogy azt gyakran gondoljuk? Mit értsünk például az oroszok náciatlanítás szava alatt, hogyan értelmezhető? Ukrán részről sajátos a szélsőjobboldali múlt, sajátos „megszűrést” követő méltatása és a demokratikus Nyugathoz kapcsolódni vágyás kettőssége, ahogy ezt például a svéd Rudling 2016-os cikkében kifejti. Ahhoz a Nyugathoz, amelynek vezető állama a demokrácia, mint globális és abszolút értelemben vett legfőbb értékrend exportálására törekszik minden áron; amely vezető államának külügyminisztere egy 1996-os interjúban nyilatkozta, hogy megérte félmillió gyereket megölni Irakban.

A cikksorozat második cikkében már ismertetett, a nyugati politikusok által is általánosan használt, Dicsőség Ukrajnának szélsőjobboldali ukrán köszönésre, a mai szélsőjobboldali fegyveresek temetésén nyugati politikusok részvételére is nehéz józan magyarázatot találni. A másik oldalon, az oroszoknál továbbélő szovjet Nagy Honvédő Háború eszméje, és a fő ellenség beazonosítására szolgáló náci és fasiszta szavak is hasonlóan ellentmondásosak és vitathatók. Tudatosan és bántóan leegyszerűsítő a két terminus, és gyakran egymás szinonimája a két szó.

„A nacionalista ukránok a szakadár donyecki oroszokat terroristának nevezik, és az ellenük zajló ukrán hadműveletek hivatalos elnevezése Terroristaellenes Hadművelet volt 2018-ig (ATO: Anti Terrorist Operation)”

Ezt követően valószínűleg tudatosan semlegesebb nevet találtak, a Közös Hadműveletet (JFO: Joint Forces Operation). Az ATO és a mostani Különleges Katonai Hadművelet kifejezések között van hasonlóság.

Egyúttal fontos kiemelni azt a sokszor elfeledett tényt is, a Szovjetuniót 1941-et megelőzően éveken keresztül katonai és gazdasági együttműködés fűzte a náci Németországhoz, például az első német ejtőernyős alakulatot is az oroszok képezték ki, a Sztálingrádnál elvérző hatodik német hadsereget vezető Paulus szovjet akadémiákon tanított, és Lengyelország 1939-es megtámadásában is szorosan együttműködtek – ezeket a tényeket a Nagy Honvédő Háború hívei szorgosan elfelejtik. A leírtak tükrében a szovjet honvédő hősies háború eszméje, annak idealizált hősiessége is kevésbé tűnik megalapozottnak. Továbbá, felmerül a kérdés, hogy a világháborús szovjet hősies küzdelem mennyire tekinthető a mai Oroszország történelmi múltjának? Egyértelmű, hogy az orosz hősi mítosz- és nemzetépítőeszmék is gazdag nyersanyagot szolgáltatnak – akár egy másik cikkhez is.

„Az oroszok egy része a mai Ukrajnában mindenhol nácit lát, ahogy az ukrán történelmi múltban is”

Ez nyilvánvalóan erős, leegyszerűsítő és elfogult túlzás. Az OUN eredetileg a fasizmussal szimpatizáló szervezetet volt, de a banderista OUN-B-vel szemben az 1940 utáni OUN-M és annak vezetősége sokkal higgadtabb volt, és a nácizmussal nem azonosíthatóak, bár a náci titkosszolgálattal szorosan együttműködtek, kollaboráltak.

A mérsékeltebb oroszok – talán a többség? – tisztában vannak a történelmi és mai ukrajnai szélsőjobboldal (mint például az Azov és Jobb Szektor) súlyával, befolyásával, a fegyveres milíciákkal, és a nácitlanítást, mint orosz hadicélt elsősorban az ukrán ultranacionalista szélsőségesekre értelmezik, és nem Ukrajnára, valamint általában az ukrán népre. Ellentmondások sokasága – minden oldalon.

„Elnökké választásakor, 2019-ben Zelenszkij kiegyensúlyozó megközelítésnek adott hangot”

Megérti, hogy Bandera egyesek számára fontos, és ezt el kell fogadni. Ugyanakkor – tette hozzá – a mára koncentrálva, a ma hőseit kell megtalálni és elismerni. Zelenszkij az első ukrán elnök, aki elismerte a volhíniai mészárlást, és a lengyel elnöknek ígéretet tett, Ukrajna lehetőséget fog biztosítani a lengyeleknek a civil áldozatok sírjainak exhumálására, és az események történészi elemzésére. 2020 óta, talán éppen Zelenszkij utasítására a „múltcsinosító” Ukrajnai Nemzeti Emlékezet Intézete, valamint a szovjet múlttal leszámolás projektje is a „levegőben lóg”. Ez a viszonyulása 2022 februárját követően érthető okokból kifolyólag alapvetően megváltozott.

Zelenszkij helyzete kifejezetten nehéz. Nem csak az Ukrajna anyagi fenntartását lehetővé tévő Nyugat elvárásait kell követnie, hanem még a különféle belpolitikai, társadalmi megosztottságra, elvárásokra és erőviszonyokra is jól oda kell figyelnie. Ide tartozik, bár kiemelten 2022-őt követően a Nyugat létezését tagadja, a jelentős befolyással rendelkező ukrán szélsőjobboldal is.

„Elképzelhető, hogy az ukrán társadalom széles tömegeinek támogatását közvetlenül nem élvezik, de a politikai súlyuk jelentős, és akár az elnökkel szemben is radikális módon megnyilvánulhatnak”

Ahogy az Azov „nemzetközi szóvivője”, Olena Szemenjaka nyilatkozott 2019-ben: „Ha Ukrajnát komoly veszély fenyegeti, van tervünk arra, mit fogunk tenni, milyen párhuzamos állami struktúrákat hozzunk létre, és ezeket hogyan alakítsuk – ha Zelenszkijről kiderülne, hogy az oroszok ügynöke. Erre vannak lehetőségeink.” Hogy mennyire sikerül az ukrán elnöknek a különféle hatalmi csoportosulások közötti egyensúlyozás, az talán a közeli jövőben ki fog derülni.

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját, szerzője nem tagja pártnak, bármilyen politikai mozgalomnak vagy szervezetnek, és a cikk megírásáért semmilyen javadalmazásban nem részesült.)

A cikksorozat előző két része itt olvasható:

https://moszkvater.com/az-ukran-nacionalizmus-hagyomanyai-ii/

MEGOSZTÁS