„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Mivel a másik neve a Dzsingisz kánhoz hasonló, és gyermekkorában sokat éhezett, Ajtmatov ennél még jobbat talált ki”
Fotó:EUROPRESS/VYACHESLAV OSELEDKO/AFP
„Szolzsenyicin visszakapta állampolgárságát, majd végleg hazatért Oroszországba, ahol az előzetes várakozásokkal és saját reményeivel ellentétben már nem játszik számottevő szerepet hazája életében. Művei, személyisége, az általa képviselt erkölcsiség iránt az ezredforduló közeledtével csökken az érdeklődés. Az orosz irodalom új utakra tért.”
(Gereben Ágnes: Művészet és hatalom. Orosz írók a XX. században. 1998. Akadémiai kiadó. 231. oldal.)
Megtörténik ez manapság a sajnos a magát sebtében Nyugatnak kinevezett Kelet-Közép-Európában is. Kiderült ugyanis, hogy ebből a soros „történelmi ugrásunkból” sem lett semmi hasznunk. Sőt. Hát, kijelölt helyünkön, az íróasztalnál való szorgoskodás helyett, elmentünk korengedményes nyugdíjba, és alapítottunk egy-egy pártot, vagy egyéb nonprofit, ahogyan az oroszok mondják, „demokrata” helyet. Csakhogy a konyhában történő csoszogásunk, szaglálásunk közben, vagy egy-egy ösztöndíj osztó „tudományos” konferencián elkerülhetetlen, hogy meg ne kérdezzék a magunkfajta öreguraktól az – egyelőre – még fiatalabbak, ugyan mit keresünk még mindig itten, vagy ottan. Magam ilyenkor a négy neveletlen gyerekemre szoktam hivatkozni. De ennél voltak már jobb megoldások is.
„Az idős Jókai például valami olyasmit dörmögött, hogy ha Madách képviselő úrnak szabad volt az Az ember tragédiáját Arany János akadémiai titkár úr által olvastatni <meg>, akkor Ferencz József, meg a Függetlenségi Párt számára ő is nyugodtan megírhatja a magyar ’48-at a voltnál egy kicsit jobban sikerültnek”
A még csak 79 éves Spiró György nem mondott semmit, csak írt egy remek új befejezést Az Ikszekből kioperált Az Imposztor című darabjához. Az első műtétet a fiatal Katona József Színházhoz pártolt idős Major Tamás rendelte meg nála, és játszotta évekig, szódásüveg-vastag szemüvegét bravúrosan egyensúlyozva az orrán. A címszerepet a Pesti Színházban most alakító Kern András, reméljük, hogy igen messze van még mind attól, amivel a Nemzetit Donald Trump stílusában igazgató Majornak, vagy éppen a Lenin-rendes és Állami-díjas Ajtmatovnak fizetnie kellett egy-egy valóban jelentős produkcióért. De neki is elég sok tartozása van már. A tavaly december 17-i előadás elején például, épp a kiválón előkészített első megjelenésekor legyintette meg valaminek a szele. De az ügyelő a helyzet magaslatán állott. A Mestert féltő nézők csak annyit vettek észre, hogy hangja az őt követő reflektor fényereje gyengülésével és a függöny záródásával összhangban halkul, majd elhal. Rudolf Péter, az igazgató és rendező bejelentette, hogy a művész csak átmeneti gyengeséget érez, de elővigyázatból most nem folytatódik az előadás. A jegyek azonban továbbra is érvényesek. A művész így igen meleg, együttérző tapsot kapott.
„Mivel a másik neve a Dzsingisz kánhoz hasonló, és gyermekkorában sokat éhezett, Ajtmatov ennél még jobbat talált ki”
A családja nomád volt, mint akkoriban a legtöbb kirgiz. Így az általános iskolából csak 6 osztályt végezhetett el. Már 14 éves korában, a második világháború idején, a falusi tanács elnöke lett, és az adót is ő szedte be. 1946-ban a Frunzei Kirgiz Mezőgazdasági Intézetben, majd 1953-ban Dzsambulban állatorvosi diplomát szerzett, és egy kísérleti farmon kezdett el dolgozni. Ott értette meg, hogy minden igyekezete ellenére alighanem egy jól kikövezett, nyílegyenes zsákutcába jutott. És akkor megnyálazta a tintaceruzáját. Az első szépirodalminak szánt munkája 1952-ben jelent meg a Szovjet Kirgízia című folyóiratban. Anyanyelvének az oroszból átvett szavakkal elért gazdagodását elemezte benne. Lehet, hogy ebben a kérdésben itt-ott túlzott is. Javára írandó azonban, hogy a vendégszavak jelentősége ellenére, szépirodalmi műveit változatlanul vagy oroszul, vagy kirgizül írta egész életében, a két dolgot egymással nem keverve össze.
„Ennek ellenére, és ez már a szerkesztőit dicséri, első novelláinak megjelenése után mindjárt felvették a moszkvai Gorkij Irodalmi Intézetbe”
1958-ban diplomát szerzett. A hírnevet a Dzsamila szerelme című kisregény hozta meg, amelyről Louis Aragon azt írta: „Ez a világ legszebb szerelmes története.” Ezt követte Az első tanító, aki hozzá hasonlóan, akkor még írni-olvasni maga sem tudott, mégis alaposan meg tudta változtatni egy kis kirgiz falu életét. 1967-ben A versenyló halála című regényében megható bensőségesen írt ember és állat ősi kapcsolatáról. 1970-ben jelent meg a legköltőibbnek tartott alkotása, a kirgiz kiadású „mágikus realizmus” ősi motívumaiban leginkább gazdag Fehér hajó. Egy kisfiú ráébred a szovjet hétköznapok embertelenségére. Az 1981-ben megjelent Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regénye a drágán megtalált humanitást állítja szembe az űrfegyverkezés és a sci-fi rideg világával.
„Ez nem akadályozta meg azonban benne, hogy az SZKP utolsó négy, történelmi jelentőségű kongresszusán ott feszítsen, mint a kirgiz kommunista reform elit egyik legkiválóbb képviselője”
2008. június 1o-én bekövetkezett haláláig a Kirgiz Köztársaság brüsszeli nagykövete volt, és ő képviselte Kirgizisztánt a NATO-ban, az UNESCO-ban, valamint Hollandiában és Luxemburgban is. De ne így búcsúzzunk tőle! Hanem úgy, mint egy hozzánk hasonlóan a Kelet és a Nyugat kegyetlen ellentmondásaiban őrlődő jelentős szerzőtől, akinek a műveit több mint 100 nyelvre fordították le, és 90 millió példányt adtak el belőlük, világszerte. Amint Gereben Ágnes Szolzsenyicinnel kapcsolatban is már nálam előbb is megállapította, hazája irodalmi köztudatában a jelenléte mégis csökkenőben van. Amikor 10 év hallgatás után kezembe vettem ezt az utolsó könyvét, megvallom, meglepődtem ezen. Mit tennének Veres Péterrel, Sántha Ferenccel, Illyés Gyulával?
„A világhírű kirgiz író ugyanis több mint tíz éves szünet után regénnyel jelentkezett, amelyben szenvedélyes hangon egy romantikus szerelmi történetbe ágyazva mondta el keserű véleményét a pénz, a tömegkultúra, a globalizáció új világáról. Egy kirgiz legendát választott, azt írta át újra és újra több mint 10 éven át, amíg csak rá nem talált benne a saját korára, a saját életére”
A Tien-san örök hó borította hegyein él az öreg hópárduc. Prédát ejteni már nem tud, kénytelen beérni maradék húscafatokkal. Közben gyötri a féltékenység, amikor látja korábbi nőstényét egy fiatalabb, erősebb hímmel. És nem is sejti, hogy mit tartogat számára a sors, hogy az emberek nagy hópárduc vadászatot szerveznek, s már kiszemelték őt, a magányos „nagyfejű, hosszúfarkút”, hogy a milliomos arab vendégvadászok egyik trófeája legyen.
A szerző alteregója, a már szintén nem fiatal „független” újságíró szintén magányosan él a fővárosban. A peresztrojka idején futott be, de most sehogy sem tud – és nem is akar! – alkalmazkodni az új időkhöz, a tömegkultúra szennyes áradatához, a vadkapitalizmushoz. Ahelyett azonban, hogy felvenné a harcot ellene, egy heves szerelembe menekülne előle. Egy ünnepelt, gyönyörű énekesnőbe lesz szerelmes. Együtt akarják újjá tenni az opera műfaját, egy szépséges ősi mondából készülő művel, Az Örök Menyasszony főszerepét szánva neki, a librettót pedig, ő maga írná. Szerelme nem tud ellenállni azonban a pénz csábításának, a kirgiz show biznisz dúsgazdag producerének szeretője lesz, és silány popdalokat énekel a mulatókban.
„A magát hirtelen főhősnek érző öreglegény elvállalja a tolmácsolást a szülőfaluja mellett rendezett vadászaton. Fegyvert szerez, s elhatározza, hogy megöli a vetélytársát”
A körülmények azonban úgy alakulnak, hogy éppen ő menti meg azt, és a gazdag párduc vadászokat attól, hogy a feldühödött falubeliek túszul ejtsék őket, és mesés váltságdíjakat kérjenek értük. Gyermekkori pajtásai bosszúból, hogy megfosztotta őket a jó keresettől, rárobbantják az egyik barlangot. Azt már kitalálhatjuk, hogy éppen azt, ahol az öreg hópárduc is haldoklik. Ezzel zárul a regény.
Az általános, formális ítélkezés helyett olvassuk el inkább a művet! A könyv végén hősünk csak, mint az utolsó regény alteregója halt meg, szerencsére. Tényleges távozását vagy két évvel megelőzve Ajtmatov újra elővette, és tovább írta az Örök Menyasszony befejezetlen kéziratát. A sztár énekesnőből kigyógyulva, megismerkedik egy szerény és önfeláldozó könyvtáros lánnyal, akivel össze is kívánnak házasodni. De hát, a szerző valóságos halála ezt megelőzte már. Élete utolsó igazi szerelme Elesz, az önfeláldozó könyvtáros kisasszony azonban hű maradt hozzá, és gondozza az életművét is. Áldja meg érte az Isten!
Elesz írja a könyv végén „epilógus helyett”: „Olvasók mindig lesznek. Voltak a szerző életében, és lesznek – még többen – a halála után is. A róluk szóló írásait fel fogom olvasni a hősi halottak temetőiben, amint azt a jegyzetfüzetében kérte. És hallom az Örök Menyasszony hívó szavát.” (305. oldal.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
