//Az elfeledett Andrejevek
Leonyid Andrejev önarcképe. Kevesen tudják, de az orosz színes fényképezés első művelői között volt #moszkvater

Az elfeledett Andrejevek

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a ifjúkori kedvenc íróját, a nem túl egyszerű életpályát befutott, mégis méltatlanul elfeledett Leonyid Andrejevet mutatja be. Az írót, aki a modern expresszionista stílusával messze megelőzte a korát, és nem utolsó sorban az orosz színes fotózás úttörője is volt.

Leonyid Andrejev önarcképe. Kevesen tudják, de az orosz színes fényképezés első művelői között volt #moszkvater
Leonyid Andrejev önarcképe. Kevesen tudják, de az orosz színes fényképezés első művelői között volt

„Megelőzte a korát.” Elcsépelt közhely kezdő irodalomtörténészeknek, kritikusoknak. Persze fonákjára is fordíthatnánk: „megkésett kor gyermeke”. Tragédiája, hogy amikor kora felébredt horrorisztikus hamupipőkei álmából, megrettent és elmenekült előle. Hogy azután feledésbe merüljön, – érdemtelenül.  Akiről írok, megelőzte az irodalomtörténetet. A modern expresszionizmus csak évtizedekkel utána, mások révén, és dicsőségén indult világhódító útjára, miközben ő már rég a föld alatt pihent, nem is olyan messze hazája határaitól. Ma már csak az irodalom ismerői emlékeznek rá.

„És még egy ok, hogy miért alakult így a sorsa. A zsenialitáshoz őrület kelt. Szent, de többnyire klinikai, ami gyakran maga alá temeti az alkotót. Mi meg elfelejtjük”

Bölcsészhallgatóként borzongva olvastam a novelláit, kisregényeit. Hogy később majd rácsodálkozva felismerjem írásművészetének jegyeit Franz Kafka, Johannes Becher és mások munkásságában. Akik aligha ismerhették, talán nem is tudtak róla, hogy létezett.

Erdőbecslő mérnök és arisztokrata származású lengyel feleség különös családjában látta meg Leonyid Andrejev (1871-1919) a XIX. század nem túl szívderítő világát. Veleszületett vonzódása az irracionalizmus irántifjúkori kedvenc szerzőjétől Arthur Schopenhauertól ivódott belé. Fantáziájánál csak nehezen magyarázható tettekre ösztönző vágya volt nagyobb. Fiatalemberként befeküdt a sínek közé. Próbára akarta tenni önmagát, vagy öngyilkossági rohama volt – ma már kideríthetetlen? Szerencséjére a vonat elzúgott felette és nem sérült meg. Később ismét megkísérelte, hogy végezzen magával. Életét megmentik, szerzett szívbetegsége később végez vele. Életét keményebb sérülések, sorscsapások érik. Apja halála után anyagi okok miatt ott kell hagynia a szentpétervári jogi egyetemet. Kacagva utasítják el írásait a folyóiratok. Kénytelen a moszkvai egyetem jogi karán folytatni a tanulmányait, és eltartani elszegényedett családját.

„Aztán 1901-ben minden megváltozik. Novelláját a <Hol volt, hol nem volt>-at leközlik. Ez meghozza Gorkij barátságát, aki felveszi könyvkiadói társaságába, és nagy példányszámban megjelenteti első novelláskötetét”

Forrong az ország, Andrejev a változások mellé áll. Szoros kapcsolatban áll a forradalmi hangulatú diáksággal, ezért meg kell ígérnie a rendőrségnek, hogy nem hagyja el lakhelyét. Ez nem gátolja azonban, hogy a szociáldemokrata párt rendelkezésére bocsássa lakását, mint illegális találkahelyet. Február 9-én itt tartóztatják le Fjodor Scsekolgyinta szocdem párt központi bizottságának tagját, a tehetség fiatal költőt. Rövid pályafutásáról elismerően nyilatkozott Andrejev mellett Gorkij, Kornyej Csukovszkij, Alekszandr Blok és Szergej Jeszenyin is. Másnap Andrejev már élvezi a Taganka börtön vendégszeretetét. Szerencséjére az irodalombarát, és a szociáldemokratákkal rokonszenvező iparmágnás, Szavva Morozov kifizeti a szabadlábra helyezéséhez szükséges óvadékot. Az óvatos dúsgazdag család később, hogy eltávolítsák a forradalom közeléből, Morozovot a Côte d’Azurra küldi gyógykezelésre. Nem sokkal később holtan találják nizzai szállodai szobájában. Feltehetőn a feketeszázak végeztek vele, öngyilkosságnak megrendezve halálát.

„Andrejev kénytelen elhagyni a forradalom utáni évek terrorjától szenvedő országot”

Előbb Berlinbe utazik, ahol második gyermeke, Danyiil születése után felesége gyermekágyi lázban meghal. Ezután Capri szigetén három hónapig Gorkij vendége. A cári reakció megrémíti, kiválik a forradalmi írók köréből, és szakít Gorkijjal is.

Hazatérve kiköltözik a Petrográd melletti nyaralóhelyre, Szerovóba. Elegáns villájának, miután kiadói előlegekből vásárolja meg, az Avansz nevet adja, – a forradalom előtti években 17 kötetben adják ki műveit. Itt kezdi el írni drámáit, s kerül közeli kapcsolatba a modernista írói körökkel.

1912-ben afrikai körutazásra indul. Aktív munkatársa a jeles könyv és lapkiadó Zinovij Grzsebin folyóiratának a „Hazá”-nak. Mint számos írótársa, lelkesedéssel fogadja a világháborút. Erről tanúskodik az 1914. szeptemberében a New-York Timesnek adott interjúja: „Németországot le kell győzni, ez nem csak a nagy lehetőségek előtt álló Oroszország, a leghatalmasabb szláv birodalom, de az európai államok számára is élet-halál kérdése. Németország szétzúzása megsemmisíti az összeurópai reakció,  és új időszakot nyithat az európai forradalmak történetében.”

„Andrejev ekkor már nem igazán érti az eseményeket, születő műveiben, drámáiban a kispolgárság, a kisemberek életét mutatja be”

A februári forradalom győzelme után a reakciós „Orosz akarat” lap szerkesztői tanácsának tagja. Az októberi forradalmat nem fogadja el. Ekkor fordul el a Gorkijjal együttműködő kiadótól, Grzsebintől is. Amikor meghúzzák az új határokat, a kis nyaralótelepet, ahol villája áll, Finnországhoz csatolják. Akarata ellenére belekóstol az emigrációs létbe, amit nehezítenek a polgárháborús évek viszonyai. Pesszimizmusát és a bolsevikok iránti gyűlöletét tükrözi memoárja, „A sátán naplója”.

Sanyarú helyzetéről tanúskodnak barátai által lejegyzett szavai: „Minden nyomorúságom egy dologra vezethető vissza: nincs otthonom.  Korábban volt egy kis ház, a nyaralóm Finnországba,  és nagy otthonom – Oroszhon, – szilárd támasz, erő és jövő.  És mellette még ott volt legtágasabb otthonom a művészet, az alkotás. A kis ház helyett most fagyos, roskadozó, kitört ablakú viskóban élek, körötte pedig az idegen és ellenséges Finnország. Oroszhon megszűnt számomra…”

„Szinte törvényszerű, hogy ebben a helyzetben 1919. szeptember 12-én az író amúgy is beteg szíve felmondja a szolgálatot”

Már nem saját házában húzza meg magát, hanem író és orvos barátjánál, Fjodor Falkovszkijnál. „Erős, érzékeny szíve elfáradt és leállt” – írja haláláról a kortárs Szasa Csornij.

Hamvait csak az „olvadás” idején, 1956-ban szállítják haza, és helyezik örök nyugovóra leningrádi Volkov temető író parcellájában. Beindul műveinek kiadása. 1991-ben Orjolban, szülőföldjén emlékmúzeumot nyitnak, weboldala 2015 óta működik.

Andrejev, mint realista író első műveiben kíméletlenül leleplezte a korát, de már akkor érződött vele született pesszimizmusa, vonzódása a spiritualizmus, a vallás iránt. Első novelláiban rokonszenvez a forradalmárokkal, ám később elutasítja a forradalmat, fél, hogy a tömegek lázadása még több áldozatot és szenvedést eredményez.

„Idővel stílusában felerősödnek a szimbolista és expresszionista vonások, s teszik érdekessé kortársai által is elismert, és nagyra értékelt írásművészetét”

Andrejev fiai örökölték apjuk tehetségét, és tovább írják az apjuk által megkezdett történetet. Danyiil Andrejev (1906-1959) megjárta a koncepciós perek poklát. A vlagyimiri börtönben, az „akadémikusok osztályának” becézett értelmiségi szektorban eltöltött 10 év alatt megírja metafizikus művét „Világ Rózsája” címmel, amelyben Dante „Isteni Színjátékát” követve töpreng élet és halál kérdésein. A mű szamizdatban terjedt, csak 1991-ben jelenhetett meg először kinyomtatva. Másik, „Az éjszaka vándorai” című regényéből, – erre való hivatkozással tartóztatták le szovjetellenes tevékenységért -, csak töredékek lelhetők fel a leedsi egyetemi könyvtárban. 1957-es áprilisában szabadon engedik, júliusában rehabilitálják. Még ebben az évben sikerül találkoznia végig emigrációban élő testvérével.

„Rehabilitációja és háborús sebesülése, kitüntetésének elismerése, írószövetségbe felvétele ellenére úgy hal meg 1959-ben, hogy műveiből az orosz olvasó életében semmit nem ismerhetett meg”

Izgalmasabb életpályát futott be Andrejev másik fia, Vagyim Andrejev (1903-1976). Ő apja halála után Finnországban marad, majd jelentkezik Vrangel hadseregébe, ám mire a kiképzés befejeződik Marseille-ben, a polgárháború is véget ér, és csupán az 1921-ben kitört orosz-grúz háborúban vehet részt. Az önkéntes felkelők egysége azonban az első puskalövésre szétfut, az alakulat maradványait Konstantinápolyba evakuálják. Innen Szófiába, majd Berlinbe kerül. Miután nem engedélyezik hazautazását, Párizsban lesz ösztöndíjas egyetemista. Megházasodik, elveszi a szociálforradalmár, eszer Viktor Csernov lányát. 15 évig vezeti Párizsban az „Északi csillag” szabadkőműves páholyt.

A háború alatt az Oléron-szigeten részt vesz az ellenállásban. A harc kegyetlen,  a németek elfogják, szerencséjére partizán bajtársai kiszabadítják. A háború után megkapja a szovjet állampolgárságot, amiért hazájukat elhagyott honfitársai kizárják az emigráns orosz írók párizsi szövetségéből. Bár nem költözik vissza szülőföldjére, de gyakran utazik haza. Útjait jól, bátran  „kihasználja”.

„Többek között ő csempészi ki 1964-ben, Hruscsov bukása után Szolzsenyicin több művét, így <A pokol tornáca> című regényét is”

Az irodalomból nehezen tudna megélni, egyre szűkebb a nyelvét megőrző emigránsi kör, a könyvkiadási lehetőségek. Az ENSZ-ben dolgozik tolmácsként. Ha valaki el akarja olvasni  műveit, azokhoz oroszul a Berkeley Egyetem kiadásában juthat hozzá. Sem a Szovjetunióban, sem Oroszországban nem láttak napvilágot. Lánya Olga Andreyeva Carlisle, mint memoár író, és festő futott be szép karriert. Ő fordította Szolzsenyicin GULAG-ját angolra, és segítette a mű megjelenését. Férje az irodalom cenzúra mentes, szabad megjelentetéséért harcoló aktivista és író Henry Carlisle maga is fordított oroszról. Nagy szerepe volt abban, hogy Szolzsenyicin megkapta a Nobel-díjat.

A kör bezárult. Andrejev unokája, Michael Carlisle ma már csak szülei emlékeiből ismert, egykori szülőföldjük határain túl ápolja az apai örökséget, népszerűsíti az orosz irodalmat, amelyből a nagy előd a sors kegyetlen szeszélye, s talán önnön tévedése okán is kikerült. Művei lassan visszakerülnek az olvasókhoz. Arcát megőrizte az a színes felvétel, amit ő, a színes fényképezés egyik orosz úttörője készített magáról.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.