//Az antiutópia elfelejtett ősforrása
Jevgenyij Zamjatyin #moszkvater

Az antiutópia elfelejtett ősforrása

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a tragikus sorsú Jevgenyij Zamjatyinnal ismertet meg bennünket, aki beírta a nevét a világirodalomba, hazájában azonban csak a halála után fedezték fel. Jóval azután, hogy az ő nyomdokain elindult Wells, Huxley és Orwell közben learatták a babérokat. Mert ő volt az, aki az antiutópia műfajának megalkotójaként prófétai zsenialitással már 1921-ben figyelmeztetett a jövő veszélyeire.

Jevgenyij Zamjatyin #moszkvater
Jevgenyij Zamjatyin
Forrás:Wikipédia

Oroszhonban még mindig kevesek ismerik. Nem véletlen, hiszen világirodalmi jelentőségű művével az az olvasóközönség, amelynek szánta, csak megírása után bő fél évszázaddal ismerkedhetett meg. Addigra ezek az irodalombarátok, már át- és megéltek sok mindent, amire korszakos műve figyelmeztetett. Ráadásul mindazt a félelmet és figyelmeztetést, amit az utópia, pontosabban az általa felfedezett antiutópia megszólaltathat, később több, zajosabb világsikerű könyv tálalta milliós példányszámokban. És közben az ősforrásról a kritika, az irodalomtudomány – kevés kivételtől eltekintve – szemérmesen többnyire lábjegyzetekben emlékezik meg

„Értelmetlen feltenni a kérdést, milyen hatással volt, lehetett volna mind a befogadói ízlésre, mind az írói közegre hazájában, a Szovjetunióban, ha szerzőnk eléri célját, ami minden mű lényege, és eljuthat az olvasókhoz, az irodalmi közvéleményhez. Jellemző, hogy a mindenható Wikipédia orosz szócikke még most is sokkal rövidebb, mint az alkotót korrektül, világirodalmi összefüggéseiben taglaló angol szócikk”

Nevét – milyen különös – más helyütt többször is megtalálhatjuk lexikonokban, kézikönyvekben. Hozzá fűződik az orosz hajózás több legendás járműve. 1916-ban ugyanis  a jégtörőhajó tervezőmérnök Jevgenyij Zamjatyin (1884-1937), aki mellesleg ekkor már íróként is bemutatkozott, hogy kivonja magát a  cári politikai rendőrség zaklatása alól, kiutazik Angliáb,  és részt vesz az orosz tengerhajózás számára megrendelt jégtörő hajók építésében. A newscastle-i dokkban épült  Szvajtogor – később Lenin nevét viseli – több mint fél évszázadon át járja az északi jeges vizeket. A második világháborúban a szövetségesek konvojait kíséri. És ott van Zamjatyin, mint mérnök a szovjet sarkköri tengerhajózás zászlóshajójának, a Kraszin jégtörőnek – ma múzeum hajó – a vízre bocsátásánál is.

„Ne ijedjen meg az olvasó, nem a hajóépítés rejtélyeit akarom kibontani, mindez egy rendkívüli, és egyéni irodalmi életút elmaradhatatlan adaléka”

Ha Jevgenyij Zamjatyin 1916-ban nem kóstol bele az angliai kapitalizmus embertelen, állampolgárait géppé dresszírozó világába, akkor sohasem születik meg nagyregénye a „Mi”, amelyben az emberiség XX. század utáni veszélyeire figyelmeztet. Mintegy megsejtve a másik pólus, a bolsevik forradalmat követő évek hasonlóan zsarnoki, uniformizáló törekvéseit.

Csak megsejtve, mert amikor a mű megszületett, még szó sem volt személyi kultuszról. Vége felé közeledett a polgárháború. A fiatal szovjet állam próbált talpra állni a zivataros és pusztító háborús évek, világháború és intervenció után. Ez Zamjatyin prófétai zsenialitásának érdeme.

„Negyedszázadnak kell eltelnie, hogy George Orwell, Aldous Huxley és H. G. Wells a fantasztikum szárnyán nagyobb visszhangot keltve figyelmeztessen a jövő veszélyeire”

De ne siessünk ennyire előre. Az ifjú Zamjatyin pravoszláv lelkész és zongoraművésznő gyermeke a legoroszabb területen, Tambov környékéről Voronyezsbe kerül, ahol jelesül elvégezve a gimnáziumot, felvételizik a petrográdi műszaki főiskola hajóépítő karára. „A gimnáziumban csillagos ötösöket kaptam a fogalmazásaimra, ám a matekkal mindig gondjaim voltak – emlékezik diákéveire önéletrajzában Zamjatyin. – És mégis a műszaki kart választottam.”

 Már egyetemistaként megjelenik első elbeszélése. Ám ez még nem az igazi siker. Embert próbáló évek következnek. Zamjatyin belép az orosz szociáldemokrata párt bolsevik frakciójába. Ösztönzést Ludmila Uszovától kap, egy Bajkálon túli kereskedő család gyermekétől, aki később feleségként, irodalmi titkárnőként végigkíséri életét, majd férje halála után elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az írói hagyaték szinte maradéktalanul fellelhető legyen párizsi, New York-i orosz archívumokban.

„Zamjatyin részt vesz az 1905-ös forradalomban, de sikerül anyja közbenjárására kiszabadulnia a börtönből”

Közben beutazza a világot. 1905-ben Odesszában ott van a lázadó Patyomkin csatahajón, amiért száműzik szülőfalujába Lebegyanyba. Titokban visszaszökik Petrográdra. 1908-ban megjelenik első elbeszélése, majd 1911-ben „Kisvárosi lét” címmel kisregénye, mely kíméletlen őszinteséggel mutatja be az orosz vidék kegyetlen világát. És ami ennél fontosabb, hihetetlen expresszív stílusban, szabadjára engedve alkotói fantáziáját, és mintegy megelőlegezve későbbi stílusbravúrját. A mű felkelti Gorkij érdeklődését is. Zamjatyin belépett az orosz irodalomba.

A szerzőn, aki törvényen kívül, illegalitásban él, persze mindez nem segít. Száműzetés vár rá, és egy újabb kellemetlen incidens. „Isten háta mögött” című kisregényében egy távol-keleti orosz garnizon életét mutatja be. A könyvet elkobozzák, Zamjatyint bíróság elé állítják, mert megsértette a cári hadsereg becsületét, és egy karéliai kisvárost jelölnek ki lakhelyéül. Innen menekül el, mint hajóépítő mérnök angliai munkára. A szigetországban nemcsak mérnökösködik, de ír is. „Szigetlakók” címmel elbeszélés kötetben gúnyolja ki a modern társadalom gépiesített világát. Ez mintegy tollpróbálgatás a későbbi nagy műhöz.

„Zamjatyin 1917 szeptemberében hazatér, és reménykedik, hogy a forradalom megújítja Oroszhont”

Széppróza osztályt vezet a petrográdi Művészetek Házában, amelyből kiválik egy írói csoportosulás:, a Szerapion-testvérek. Eredetileg ez kizárólag esztétikai alapú közösség volt, amely a később feloszlatott Proletár Írók Szövetségének demagóg és dogmatikus irodalom felfogását bírálva, és értéktelen alkotásaitól menekülve jött létre. Hamarosan kiderült, hogy ezekben az években az író nem maradhat távol a politikától, s a kör tagjai – a jelentősebbek – Konsztantyin Fegyin, Venjamin Kaverin, Nyikolaj Tyihonov felismerték, hogy más kiút nincs, elismerték és műveikkel szolgálták az új rendszert.

Zamjatyin aktívan belevette magát az irodalmi életbe, az Összoroszországi Írószervezet petrográdi tagozatának elnöke lett. Meggyőződéses szocialista volt és maradt, ám nem hagyhatta szó nélkül az új rend túlkapásait. Mih. Platonov álnéven született írásaiban bírálta a cenzúrát, a vörös terrort. 1919 márciusában a baloldali eszerek sztrájkot provokáltak egy petrográdi hadiüzemben. Felbujtással vádolva néhány írótársával együtt letartóztatják, ám a politikai bizottság közbenjárására nem telepítik ki a fővárosból.

„Zamjatyin életében 1920 fordulópont. Írni kezdi nagyregényét, a <Mi>-t, amellyel lerakja az antiutópia alapjait. Nem is sejti, hogy a világirodalomban”

Az egyéniséget kegyetlenül elnyomó, totalitárius rendszer képét rajzolja meg, s mintegy megelőlegezi a hadikommunizmus elkövetkező időszakát. Egyik értő kritikusa így jellemzi a könyvet és a szerzőt: „Zamjatyin meggyőződött róla, hogy a technikai haladás önmagában, elszakadva az erkölcsi és a szellemi fejlődéstől nem csak nem segíti elő az emberi természet javítását, de azzal fenyeget, hogy az ember elveszíti ember mivoltát.” 

Ekkor kezdődik Zamjatyin kálváriája. 1921-ben a mű kéziratát elküldi Zinovij Grzsebinnek, az orosz irodalom elhivatott berlini kiadójának, akihez szerződés is fűzte. A kiadó vezetője fordításra az Egyesült Államokba továbbítja a kéziratot, ám közben otthon megtiltják a kiadását. Zamjatyin formális jogi okokra hivatkozva felkerül a Szovjet-Oroszországból kitoloncolandók listájára. A határozat végrehajtását külön utasításig visszatartják, s Zamjatyin a GPU börtönének a lakója. Ismét szerencséje van, a neves orosz-francia festőművész Jurij Annyenkov és neje közbenjárására szabadon engedik.

Közben a Mi megkezdi európai útját. 1925-ben New Yorkban angolul, 1927-ben cseh nyelven, 1929-ben franciául jelenik meg. Még ugyanebben az évben hazájában retorzióként megállítják négy kötetes összegyűjtött műveinek kiadását.

„Zamjatyin, nem bírván az állandó támadásokat, kilép az írószövetségből, majd levélben kéri Sztálint, hogy engedje elhagyni az országot. Gorkij is közbenjár ügyében, így 1931-ben elutazhat először Rigába, majd Berlinbe. Végül Párizsban telepedik le”

Kétségkívül jobban járt, mint egyik bírálója, Alekszandr Voronszkij, aki később nem fogadván el a sztálini irodalmi kategorizálást paraszti, proletár, illetve útitárs írókra, a proletár eszmeiségű irodalmi kánont, állandó ideológiai viták kereszttüzébe kerül. A hatalom győz. Vooronszkijt 1937-ben letartóztatják, és trockista elhajlással vádolva kivégzik.

Zamjatyin közben Párizsban próbálja folytatni irodalmi tevékenységét. Az orosz származású emigráns Jacques Companéez-zel filmeket írnak. A francia filmművészet megújítója Jean Renoir, az örökérvényű „A nagy ábránd” megalkotója Zamjatyin forgatókönyve alapján forgat filmet Gorkij „Éjjeli menedékhely”-éből.

Zamjatyin élete végéig hű maradt hazájához, ahonnan el kellett mennie. Amikor 1934-ben megalakul a Szovjet Írószövetség, Sztálin beleegyezésével Zamjatyint felveszik tagjai közé. 1935-ben, mint egy hivatalos szovjet delegáció tagja részt vesz egy antifasiszta írókongresszuson. Élete végéig megőrizte szovjet állampolgárságát, miként szeretetét és vonzalmát hazája iránt, ahová soha nem tért vissza, műveivel sem. A Párizs környéki Thiaisban a helyi temetőben helyezik 1937-ban örök nyugalomra. Ide temetik huszonnyolc évvel később feleségét, irodalmi örökségének akkurátus gondozóját.

„Több mint fél évszázadnak kellett eltelni, hogy 1989-ben Zamjatyin végül eljusson a szovjet olvasókhoz”

Miután az ő nyomdokain elindult Wells, Huxley és Orwell learatták a babérokat. Igaz, valamennyien utaltak rá, hogy elődjüknek tekintik. Ez sovány vigasz volt az ekkor már a Parnasszusra kiköltözött író számára.

Magyarul 1990-ben jelent meg a „Mi” az Európa Kiadónál. Fordítása szép, de nehéz feladat volt számomra. Örömömre szolgált, hogy a Cartaphilus kiadó 2008-ban ismét megjelentette. Zamjatyin végül alaposan megkésve hozzáférhető lett mindenki számára. Az irodalom barátai tudják, kit tiszteljenek ebben a nagyszerű, tragikus sorsú szerzőben, aki életében hazájában nem juthatott el azokhoz, akiknek művét szánta.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.