Aki élt akkor, az pontosan tudja, milyen közel állt az emberiség ahhoz, hogy 1962 októberében kitörjön a III. világháború, amelyet a két birodalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a nukleáris arzenáljával vívott volna. Amikor ugyanis szeptember 16-án a szovjetek újabb közepes hatótávolságú rakétákkal megrakott hajói kikötöttek Kubában, és az amerikai kémrepülők valamivel később lefotózták a kilövőállványokat, a világ elképesztően közel került ahhoz, hogy elpusztítsa saját magát.

Kubai rakétaválság… Ha ezeket a szavakat hallja valaki, vélhetően hálát ad a Jóistennek, hogy az egyre inkább önmaguknak mindent, ám a másiknak szinte semmit sem elnéző nagyhatalmak, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok nem robbantotta ki az emberiségre nézve vélhetően végzetes atomháborút. Higgye el kedves olvasó, nem sokon múlt, hogy a válság háborúvá váljon.

„Mindezt azért, mert az amerikaiak számára az természetes – sőt egyenesen kötelező – volt atomrakétákat telepíteni Olaszországba és Törökországba, amelyek immár konkrét fenyegetést jelentettek a szovjet városokra, ám amikor válaszul az oroszok Kubába telepítettek szovjet atomrakétákat, azt nem tűrte el”

De nézzük, miként sodródott a világ a biztos pusztulás felé. 1959-ben Fulgencio Batista, az Egyesült Államok által támogatott diktátor elmenekült Kuba szigetéről. Röviddel ezután, Eisenhower elnöksége alatt az Egyesült Államok a CIA vezetésével  megkezdte kubai emigránsok kiképzését Fidel Castro kormányának megdöntésére. Noha John F. Kennedy amerikai elnök nem engedélyezte az amerikai hadak bevetését egy kubai partraszállás alkalmával, így már azelőtt megbukott egy akció Kuba ellen, hogy az elindult volna.

„Ugyanakkor nyílt titok volt, hogy az 1961-es, Disznó-öbölbeli partraszállást az amerikaiak, pontosabban a CIA szervezte meg”

A fiaskó után az Egyesült Államok Mongúz-hadművelet fedőnéven sikertelen propagandakampányt folytatott a kubai rendszer destabilizálására, amely még a rakétaválság kirobbanásakor is javában tartott. Így senki sem csodálkozhatott azon, hogy Fidel Castro, a forradalmárok vezetője először védelmi miniszter, majd később miniszterelnök lett, egyszemélyi diktatúrát épített ki, a puccskísérlet hatására pedig végleg a Szovjetunió mellé állt, és Hruscsovéktól várta a segítséget.

„Ez pedig igencsak kapóra jött az új szovjet elképzeléseknek, ugyanis a rakéta technológiájuk a közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták terén felvehette a versenyt a Nyugattal, ám az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztése még nem jutott el az amerikaiak szintjére”

Ekkor jött az ötlet, hogy a baráti Kubába kellene rakétákat telepíteni, és ezek a 2000 km hatósugarú közepes hatótávolságú rakéták akár Washingtont is elérhették. Mivel ilyen távolságnál egy rakéta átlagos repülési ideje kilenc perc körüli, ez nagyon komoly fenyegetést jelentett az Egyesült Államokra. Főleg annak függvényében, hogy az amerikaiak figyelmeztető radarrendszere a Szovjetunió felé nézett, így – némi túlzással – nem is észlelték volna a kubai indítású rakétákat.

Ráadásul Hruscsov számára már létfontosságú volt valamilyen siker, ugyanis a mezőgazdasági termelés 1961-ben köszönhetően a „szűzföldek” feltörése projektnek a megelőző öt év legrosszabb átlagát produkálta. Kínával egyre feszültebbé vált a viszony, Albánia továbbra is a sztálini utat tartotta követendőnek, de Berlin kérdésében sem sikerült döntő fordulatot elérni.

„Így Hruscsovnak muszáj volt valamilyen eredményt produkálni, mert a háttérben már elindult a szervezkedés az eltávolítására”

A szovjet pártvezér a kubai tervét 1962 májusában dolgozta ki, és július végére már több mint hatvan szovjet hajó tartott Kuba felé. S minő véletlen, ezeknek egy része katonai felszerelést szállított.

1962 nyarán Fidel Castro testvére, Raul – aki a védelmi tárcát vezette – váratlanul Moszkvába érkezett. A CIA szakértőinek fogalma nem volt arról, vajon mit keres Moszkvában Raul… De az feltűnt az amerikai hírszerzésnek, hogy ezzel egyidőben egyre több szovjet felségjelzésű hajó jelent meg a karibi térségben. Ekkor már biztos volt, hogy Raul nem a marxizmus módszertani kérdéseinek a megvitatására utazott Moszkvába.

„Néhány hónappal később a hírszerzési jelentések már egyértelműen arról számoltak be, hogy Kubában föld-levegő rakétákat telepítettek”

1962 augusztusának végén egy U–2 típusú kémrepülő által végrehajtott felderítő repülés során készült fényképekből kiderült, hogy Kubában új föld-levegő rakétatelepeket építenek. Szeptember 8. éjszakáján rakodták ki az első R–12 Dvina, azaz SS–4 közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat Havanna kikötőjében. A második szállítmány szeptember 16-án érkezett. A szovjetek kilenc indítóállás – hat R–12 és három R–14, azaz SS–5 – építéséhez kezdtek hozzá, ez utóbbi hatótávolsága 4000 km volt.

„A tervezett arzenál negyven indítóállvány lett volna, ami 70 százalékkal növelte volna a szovjetek kapacitását az első csapásra”

A CIA ugyanis szeptember 27-én arról kapott hírt, hogy Castro nukleáris töltetekkel rendelkezik, az október 14-én készített kémfelvételek pedig olyan föld-levegő rakétákat örökítettek meg, melyek képesek voltak azokat célba is juttatni. A Szovjetunió az amerikai partoktól 90 mérföldre közepes hatótávolságú – többek között R–12 Dvina típusú – fegyvereket telepített, melyek akár több ezer kilométer távolságban fekvő városokat is el tudtak pusztítani. Ezzel egyértelművé vált, hogy a leleplezett fegyverkezés nem – csak – a védelmet szolgálja.

Október 19-ére az addigra már szinte folyamatos U–2 felderítő repülések már négy harcképes indítóállást találtak. Eredetileg az amerikai kormány mindezt titokban tartotta, és csak a vezetés 14 legmagasabb rangú tagja tudott az eseményekről.

„Kennedy elnök október 22-én televíziós beszédében jelentette be a létesítmények felfedezését, és kijelentette, hogy egy Kubából induló támadást úgy fognak venni, mintha az a Szovjetunióból indulna, és ennek megfelelően is fognak válaszolni”

A hogyan tovább kérdése két táborra osztotta az elnök tanácsadóit. A harcias beállítottságúak azonnali légicsapást sürgettek Kuba ellen, míg a másik, kevésbé harcias csoport megelégedett volna a tengeri blokáddal. Kennedynek döntenie kellett, mert az idő nem neki dolgozott. A rakétákat bármelyik pillanatban aktivizálhatták, arról nem is szólva, hogy nem lehetett a végtelenségig eltitkolni az igazságot a közvélemény előtt. Az elnök végül a tengeri blokád mellett határozott – egy 500 tengeri mérföldes (926 km) zárlat Kuba körül – mert ennek segítségével akarta megelőzni a további szovjet fegyverszállításokat.

„Ugyanakkor felmerült egy inváziós támadás Kuba ellen, és el is kezdődött ennek az előkészítése”

Floridában vontak össze csapatokat, bár Kubában több mint 40 ezer, harcászati nukleáris fegyverrel felszerelkezett szovjet katona állomásozott, így az inváziós haderőnek valószínűleg jelentős nehézségekkel kellett volna szembe néznie. A válság súlyosságát az is tetézte, hogy – mint utólag kiderült – a térségben tartózkodó szovjet tengeralattjárók torpedói nukleáris robbanófejekkel voltak felszerelve. Éppen ezért nagy kérdés volt, hogy a blokád bejelentését követően mit tesznek majd az addig Kuba felé közeledő szovjet hajók.

Noha a huszonöt szovjet hajó több mint fele megállt, vagy irányt változtatott, Kennedyt komoly kétségek gyötörték. Mi lesz, ha a szovjet hajók átlépik a blokád vonalát, vagy erőt alkalmaznak. Kennedy a fegyveres konfrontációt mindenképpen el akarta kerülni, ezért a katonai akciók végrehajtását elnöki jóváhagyáshoz kötötte, és elrendelte, hogy az összes amerikai hajón legyen oroszul beszélő tiszt.

„Ebben a helyzetben az egész világot félelem szállta meg. Az emberek a III. világháború miatt kezdtek el aggódni, és a nagyobb városokban szinte naponta végeztek atomtámadásra felkészítő polgári védelmi gyakorlatokat”

A rakéták jelenlétét október 25-én bizonyította be az ENSZ felé Adlai Stevenson amerikai ENSZ nagykövet, amikor U–2-ről készült képeket mutatott be a nemzetközi szervezet rendkívüli ülésén azután, hogy Valerij Zorin szovjet nagykövet letagadta a rakétatelepek létezését. Hruscsov az amerikai elnöknek írt leveleiben közölte, a Szovjetunió szándékai békések, és azzal az ajánlattal fordultak az amerikai kormányhoz október 26-án, hogy a Zorin szerint nem létező rakétákat visszavonják, ha az Egyesült Államok nem rohanja le Kubát, és nem is támogat semmiféle inváziót. Majd mindehhez egy nappal később hozzácsapták a törökországi rakéták visszavonását is.

„Úgy tűnt, hogy október 27-én sikerül megállapodni, ugyanis Kennedy elfogadta mindkét szovjet ajánlatot, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy a kevés számú Jupiter közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta törökországi kivonását indítványozza”

Ám a szovjet főtitkár aznap érkező levele kis híján mindent felforgatott. Ugyanis a pártfőtitkár levelében nem említette a rakétabázisok leszerelését, majd a másnap reggeli rádióbeszédében a kubai rakétabázisok leszerelésért cserébe azt követelte, hogy az amerikaiak szintén vonják ki rakétáikat Törökországból.

„A szovjet hajók visszafordulta, és október 28-án Hruscsov nyilvánosan is bejelentette, hogy megparancsolta a kubai atomrakéták eltávolítását”

Az áthidaló megoldást végül az elnök öccse, Robert, az igazságügy-miniszter találta meg, aki azt javasolta, hogy egyszerűen ne vegyék figyelembe a moszkvai rádióban elhangzottakat. Ennek megfelelően Kennedy válaszlevelében két kérdésre összpontosított. Amennyiben a szovjetek kivonják rakétáikat Kubából, úgy az Egyesült Államok megszünteti a blokádot, és nem indít inváziót Kuba ellen. A válasz még aznap, ismét a rádióból érkezett, tömören fogalmazva Hruscsov elfogadta Kennedy ajánlatát.