Az idei év egyik fő kérdése, hogy sikerül-e egy az orosz érdekeket is figyelembe vevő európai biztonsági rendszert kialakítani, avagy elszabadulnak az indulatok, és a háborús hisztériával beköszöntő új hidegháború akár forró szembenállásba is átcsaphat. A jelenlegi szembenállás és legfőképp a bizalmatlanság gyökerei a Szovjetunió felbomlásának idejéig nyúlnak vissza.

A történet valahol a jó három évtizeddel ezelőtt kezdődött. A Szovjetunió imbolyogva egyensúlyozott a szakadék szélén, hogy aztán bevégezze a történetét. Széthullott. Az Egyesült Államok és mögötte az úgynevezett Nyugat, ahogy korábban a világnak ebben a részében nevezték, az imperialista tábor diadalt ült. Valahogy nem akarta elhinni, hogy győzött. A Szovjetunió megszűnik. S hogy a Kreml még véletlenül se gondolja meg magát, és még egyszer összeszedve erejét az asztalra csapjon, a német egyesítésért, Kelet-Európa elengedéséért, a váratlanul gyors, és könnyű sikerért cserébe az Egyesült Államok megígérte, hogy tiszteletben tartja Oroszország érdekeit, és a NATO nem terjeszkedik keletre.

„S miért is tette volna, hiszen a nagy ellenfél a földön hevert, megszűnt. Úgy tűnt, nincs ki ellen harcolni, és a NATO-nak lényegében nincs is értelme tovább fennmaradni”

Naiv elképzelés volt, az amerikai politikusok nem is ebben gondolkodtak. Az átmenet megkönnyítése érdekében azonban gesztusként ígéretet tettek arra, hogy keletre nem terjesztik ki a csápjaikat. Mihail Gorbacsov pedig elhitte. Addig ajnározták, sztárolták, míg azt is elhitte, hogy véresen komolyan veszik. Néhány évvel korábban, Reykjavíkban vagy Máltán még így volt, ekkor, az összeomlás pillanataiban azonban már aligha.

„De a NATO keleti bővítéséről Washington és a szövetségesei már csak azért is lemondhattak, mert a Szovjetunió széthullóban volt, Oroszország pedig a lábuk előtt hevert. S persze azt hitték, hogy ez örökre így marad”

S az 1990-es években nem is nagyon látszott, hogy ez a helyzet megváltozna. Oroszország Jelcinnel az élen egyre mélyebbre ásta el magát, Amerika pedig fürdőzött a sikerben. Élvezte a győzelem ízét. Megkezdődött a NATO keleti bővítése is, ám a közép-európaiak felvétele miatt Moszkva morgott ugyan, ám lényegében elég gyorsan lenyelte ezt a békát. Úgy gondolta ugyanis, hogy ez még belefér. A Nyugat – Amerikával az élen – azonban egyre jobban beleélte magát a helyzetbe, és nem ismert határokat. A NATO sarkig tárta a kapuit.

„Jugoszlávia bombázásakor már a Kremlben is rájöttek, hogy nagyon rossz felé mennek a dolgok, ám akkor még nem volt erő a történelem menetének megváltoztatásához”

Ezután azonban Oroszország elkezdte felemelni a fejét. Előbb csak mérgesen, majd egyre magabiztosabban. Ebben szerepe volt az új, céltudatos vezetésnek, az olajárak egekbe emelkedésének, és annak az orosz mentalitásnak, amely megálljt parancsolt egykor Napóleonnak és Hitlernek is. S miközben Oroszország előbb stabilizálódott, majd felemelkedve visszatért a globális porondra is, Amerika egyik háborúból a másikba keveredett, és sötét fellegek kezdtek felette gyülekezni. Közben egyre inkább izmosodott Kína is.

„A müncheni beszédben Vlagyimir Putyin 2007-ben már jelezte, hogy Oroszország nem tűri tovább a megaláztatást, a kioktatást, és egyenrangú félként kíván tárgyalni, érdekeit pedig megvédi”

A magát még mindig valahol ünneplő Nyugat azonban nem hitt az orosz elnöknek. Erre jött a grúz-orosz háború, de Moszkvát Washington még akkor sem vette igazán komolyan. Az európaiak azonban mintha megérezték volna a fölényeskedésből, a túlzott önbizalomból fakadó veszélyt, a 2008-as bukaresti NATO-csúcson megtorpedózták azt az amerikai javaslatot, amely zöld utat adott volna Grúzia és Ukrajna csatlakozása előtt. A záró dokumentumba azonban bevették, hogy e két ország egyszer bebocsájtást nyer. Az elmúlt évtizedben azonban felgyorsultak az események, és miközben a NATO egyre közeledett az orosz határok felé, Moszkva úgy húzta meg egyre vastagabban a vörös vonalakat.

„A Nyugat azonban ezt nem akarta figyelembe venni. Ebből következett a Krím elszakadása és a kelet-ukrajnai háború”

Az első megszeppenés után azonban Amerika még nagyobb sebességre kapcsolt, és Moszkva szankcionálásával párhuzamosan terjesztette ki keletre az érdek szféráját. Közben pedig azzal verte vissza az orosz fenntartásokat, hogy befolyási övezetek ma már nincsenek, mindenki oda csatlakozik, ahová akar.

„Ehhez azért csendesen tegyük hozzá, meg ahová mások engedik. Mert Ukrajna elsősorban azért nem lehet a NATO tagja, mert az észak-atlanti szövetség ezért nem fog megütközni Oroszországgal”

Mert közben rájött, hogy a híres 5. cikkely értelmében erre rákényszerülne. Oroszország ugyanis ma már képes érvényesíteni az érdekeit. A haderő évek óta tartó látványos fejlesztésével, a modern technológiák folyamatos bemutatásával, különösen pedig a hiperszonikus fegyverzet terén kibontakozó versenyben megszerzett egyértelmű előnyével megmutatta, hogy mire képes. S ha mindez nem lett volna elég érv ahhoz, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse mindenek előtt Amerikát, akkor a 2021 tavaszán az ukrán határ közelében végrehajtott hadgyakorlatokkal és csapatösszevonással azt is jelezte, egyáltalán nem viccel, és nem tűri tovább a NATO közeledését. Mert tovább nem hátrálhat, hiszen a NATO nyomulása már közvetlenül fenyegeti. Közben az Egyesült Államok figyelmét leköti Kína, s az egyre élesebb szembenállás közepette szeretné, ha Moszkva nem állna olyan szorosan Peking mellett. Az európaiakat ez idő alatt az energiaválság sújtja, és szintén rászorulnak a Kreml jóindulatára.

„A globális viszonyok alakulása most Oroszországot segíti, a Kreml pedig ezt kihasználva igyekszik elérni, hogy végre figyelembe vegyék az érdekeit. A tárgyalások meg is kezdődtek, ám Moszkva nem beszélgetni akar, hanem eredményt elérni”

Mert tanult a három évtizeddel ezelőtt történtekből. Nem bízik már Amerika és a Nyugat ígéreteiben. Tudja, hogy azok annyit érnek, amennyi ereje neki van az érvényesítésükhöz. De hogy is bízna már az ígéretekben, amikor az amerikai politikusok még mindig legendának nevezik a NATO keleti bővítése kapcsán akkor mondottakat. Hát akkor álljon itt James Baker akkori külügyminiszter és Mihail Gorbacsov szovjet államfő közötti, 1990. február 9-én zajlott megbeszélések, azóta az amerikaiak által a titkosítás alól már feloldott jegyzőkönyvének ide illő részlete.

„Megértjük, hogy a keleti államoknak garanciákra van szükségük. Ha az Egyesült Államok továbbra is fenntart(hat)ja a katonai jelenlétét a NATO-tagjaként egyesülő Németországban, akkor a NATO katonai infrastruktúrája egy hüvelyknyit sem mozdul el kelet felé”

– fogalmazott James Baker. Értik, egy hüvelyknyit sem! Értem, akkor persze Magyarország sem csatlakozott volna a NATO-hoz, azonban mit ér a tagság akkor, ha az észak-atlanti szövetség háborúba keveredik a szomszédunkban a világ egyik katonai nagyhatalmával. Ráadásul csak azért, mert mert a Nyugat az új realitásokat figyelmen kívül hagyva még mindig azt hiszi, hogy ő a világ közepe, viszi a lendület, és egyre nagyobb az étvágya. Itt és most józanul gondolkodó ember alighanem csak annak szurkolhat, hogy sikeresek legyenek az orosz-amerikai tárgyalások, és csillapuljon a háborús hisztériával beköszöntő új hidegháború.