Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Marina Cvetajeváról, a kultúrába és művészetbe beleszületett érzékeny lelkű költőnőről, és családjáról, hányatott életükről mesél. Cvetajeva életén keresztül feltárul egy embert próbáló, kegyetlen korszak is, amely végül Cvetajevát maga alá gyűrte, ám így is maradandó életművet hagyott maga után. Voznyeszenszkijék a mesterüknek tekintették. Ma már kijelenthetjük, hogy joggal.
Sokakat biztatott szép és okos szóval. Most már milliókat éltet művészetével. Sokakon segített. Mégis, utolsó óráiban, regénybe illően izgalmas életutat tragikusan lezárva, egyedül kellett szembenéznie a kérlelhetetlen korral, és alul maradt. Szerencsére versei most már velünk vannak. Igaz, erre sokat kellett várni, hiszen az elsők csak halála után másfél évtizeddel, 1956-ban, az „olvadás” idején jelenhettek meg. Ilja Ehrenburg hívta fel rájuk a figyelmet, majd az ekkor induló költői „új hullám” rögtön a szárnyára kapta nevét.
„Voznyeszenszkij és társai mesterüknek tekintették. Ma már kijelenthetjük, hogy joggal”
Tolladnak én papírlap leszek,
Befogadód. Hófehér papírlap.
Százszorosan visszafizetek
mindent – hű sáfára javaidnak.
Különleges család lánygyermeke. A papa egyetemi professzor, művészettörténész, megalapítója és kurátora a világ egyik legnagyobb szépművészeti múzeumának, a moszkvai Puskin Múzeumnak. Gyermekét az antik kultúra iránti rajongás élete végéig elkíséri. Édesanyja jeles zongoraművész.
„Marina Cvetajeva (1892-1941) beleszületett a kultúrába és művészetbe”
A mama zenészt szeretett volna faragni belőle, ám a mellbetegség évekre Olaszországba száműzte őt lányával. Nem gyógyult meg, viszont a mindenre oly fogékony Marina ott, a kényszerű külföldi évek alatt megtanul néhány világnyelvet. S nem csak beszél, de versel is rajtuk. Végig próbál több külföldi elit iskolát. 1906-ban édesanyja halála után otthon folytatja tanulmányait, merész szabad gondolkodásával, szókimondásával próbára téve számos kiváló magániskola tanári karát. Makacs kitartással éli saját életét, és még azt is eléri, hogy egyedül egy nyarat tölthessen Párizsban az antik művészet, és a francia kultúra tanulmányozásával. Nem sejti, hogy később éveket tölt majd ott, sanyarú körülmények között.
„1910-ben, 18 évesen megjelenik első verseskötete, amelyre az orosz líra olyan nagyságai figyelnek fel, mint Brjuszov, Gumiljov. Az ifjú költőnő belép az orosz irodalomba”
Életének emberileg és alkotóilag is legboldogabb időszaka következik, melyet az ifjú költőnő a Krímben tölti barátjuk, Makszimilian Volosin invitálására. Abban a házban, amelyet a költőnek és festőnek egyaránt kiváló művész később felajánl alkotóháznak. Itt, költőien szép környezetben és körülmények között ismerkedik meg Cvetajeva egy különös és vonzó fiatalemberrel, Szergej Efronnal. Az érzelmi fellobbanásból házasság lesz és remekbeszabott versek is születnek. Évek múltán kiderül, a szerelmük köré épített mítosz a költőnő fantáziájában élt csupán. Később sajnálkozva jegyzi meg, „kár, hogy találkozásunk nem barátsággal, hanem korai házassággal ért véget. Mert a korai házasság – az én esetemben is – katasztrófa, egész életre szóló csapás”
Efron forradalmár család nyughatatlan gyermeke. Korán elveszíti szüleit. Megpróbálkozik az írással is. Házastársi kapcsolata Marinával meglehetősen viharos. A krimi évek íróilag mindkettőjük számára igen termékenyek, ám érzelmileg legalább ennyire zűrzavarosak… Marina vonzódik férje tüdőbajos testvéréhez, Pjotrhoz. Még ápolja is, ám a férfi korán meghal. Közben megszületik Cvetajeva lánya, Ariadna. Marina közeli ismeretségbe kerül a költő-műfordító Szófia Parnyukkal, s évekig elválaszthatatlan testi-lelki társak, ami a férj rosszallásával találkozik.
„Az ifjú költőnőt egy ideig ez nem zavarja, meglehetősen sajátos elképzelése van férfi-nő viszonyáról. Még versciklust is szentel Szófiának. Két év után visszatér párjához, ám a családi együttlét nem tart sokáig”
Kitör a világháború. Efron nem igazán otthonülő természet, eléri, hogy besorozzák. Elvégzi a kadétiskolát és kijut a frontra – előbb egészségügyi katonaként, majd a forradalom kitörésével harcoló alakulathoz kerül – a fehérek oldalára áll.
Marina próbál beilleszkedni a forradalom után épülő új társadalomba, különböző intézményeknél, – nemzetiségi népbiztosság, hadifoglyok és menekültek segélyező tanácsa, – hasznosítja nyelvtudását. Újabb tragédia sújtja, második gyermeke belehal a hadikommunizmus nélkülözéseibe. Közben eljár az Összorosz Költők Szövetségébe, felolvasásokat tart, évekre szóló barátságot köt a jeles színházi szakemberrel, Szergej Volkonszkij herceggel. Megjelenik, és nagy sikert arat újabb kötete a”Mérföldek”. Berlinben, az emigráció fővárosában napvilágot lát egy másik kötete „Elválás” címmel.
Férje közben az otthontalanok rögös útját járja, a polgárháború végén az összeomló fehér hadsereggel Törökországba menekül. Onnan tovább kell mennie. Prágában tanul a Károly Egyetemen. Itt keresi fel Ilja Ehrenburg, és átadja neki felesége levelét. A házastársak három és fél év után először lépnek kapcsolatba egymással.
„Cvetajeva 1921-ben nem viselve el a távollétet férjétől, és a nélkülözést Rigába utazik. Itt átszáll a berlini vonatra, és elhagyja Szovjet-Oroszországot”
Végre találkozhat házastársával. Ám a berlini emigráns légkör, a belső intrikák, az örökös gyűlölködés nem igazán tetszik az érzékeny lelkű költőnőnek. 1925-ben férjével tovább költözik Párizsba. A francia fővárosban Efront beszervezi a szovjet hírszerzés, és a maga útját járja – állítólag ügynökként részt vesz Trockij fiának a meggyilkolásában.
A nélkülözések ellenére Marina Cvetajeva alkotói kedve nem lanyhul. Élteti levelezése Borisz Paszternakkal, aki arra ösztönzi, hogy lépjen kapcsolatba Rilkével.
Sokat ír, de az áldatlan publikációs viszonyok következtében versei kiadatlanok maradnak, csak egy részük kap helyet életében megjelent utolsó kötetében „Oroszhon után”-ban.
„Kudarcom az emigrációban az, hogy nem vagyok emigráns. Lelkileg, vagyis lélegezve és szárnyalva ott vagyok, oda mennék, ahonnan eljöttem…”
Ezt igazolja, hogy éberen figyeli a hazai irodalmi életet. Majakovszkij halála őszintén megrázza, versciklust ír költőtársa emlékére. „Az emigráció megszüli bennem a prózaírót” – jegyzi meg önvallomásában. Sorra jelennek meg prózai írásai, „Az én Puskinom”, az „Idegen este” Mihail Kuzminról, a „Rabigába fogott lélek” Andrej Belijről.
Az éhezéstől egy dúsgazdag, a szovjethatalom elől elmenekült mecénásnő, Szaloméja Andronyikova (1888-1982, London) menti meg, aki jó barátságban volt számos emigráns orosz íróval és eleven irodalmi szalont vezetett Párizsban.
Cvetajevát kínozza a honvágy, mégis ellenáll férjének, aki mindenáron haza szeretne költözni. Efron a szovjet titkosszolgálat megbízásából propagandát folytat az emigránsok között, sokukat ráveszi, hogy harcoljanak a spanyol köztársaságiak oldalán. Meggyőzi Ariadna lányukat, hogy térjen haza. Szergej Efron 1937-ben, miután gyaníthatóan köze volt egy szovjet ügynök meggyilkolásához Le Havre-ból hazahajózik Leningrádba. Időközben tisztázzák a vádak alól.
„Az emigrációt nehezen viselő költőnő 1939-ben követi férjét és repatriál”
A családnak a belügyi szervek egy Moszkva környéki üdülőhelyen, Bolsevóban biztosítanak egy nyaralót. Nyugalmuk nem tart sokáig, mert Ariadna lányukat hamarosan letartóztatják, és megkezdi kínkeserves megpróbáltatásait a szovjet időszak táboraiban és börtöneiben.
Cvetajeva ekkor már nem ír verseket, fordít, többek között Federico García Lorcát. Majd miután a németek megtámadják a Szovjetuniót, több íróval együtt őt is elköltöztetik Moszkvából Tatárföldre, Jelabugába. Szörnyű körülmények fogadják. Végső kétségbeesésében és kiúttalanságában kérvényezi, hogy mosogatóként alkalmazzák egy étkezdében. Az evakuációban egy ideig megosztja a szobáját a később műfordító és memoár íróként magának nevet szerzett Zsanna Gauzerrel, aki utolsó napjainak egyetlen szemtanúja.
„A megpróbáltatásokat Cvetajeva már nem tudja tovább elviselni. Hiába kéri levélben Beriját, hogy férjét engedjék szabadon, 1941. augusztus 31-én öngyilkosságot követ el, felakasztja magát. Egyik búcsúlevelében kéri, hogy gondoskodjanak a fiáról”
Efront még ez év októberében, az evakuáció előtt álló Moszkvában 136 fogolytársával együtt sebtében kivégzik, „helyeket szabadítanak fel”, a város elestét várva kiürítik a fogházat.
Marina három levelet hagy hátra. Legmegrázóbb, ahogy fiától búcsúzik:
„Murliga! Bocsáss meg, de ha folytatnám, még rosszabb jönne. Súlyos betegen ez már nem én vagyok. Őrülten szeretlek. Értsd meg, nem élhetek tovább. Mondd meg papának és Aljának, ha egyáltalán találkozol velük – hogy az utolsó percig szerettem őket és magyarázd el, hogy életem zsákutcába jutott.”
„Marina Cvetajeva elbúcsúzik, ám családja tovább él, és gazdagítja az orosz irodalmat”
És szolgálja hazáját. Cvetajeva fia, Georgij 19 évesen, 1944-ben a nagy honvédő háborúban hősi halált hal.
A költőnő sírját húga, Anasztaszija Cvetajeva (1893-1993) találja meg és hozatja rendbe, miután 1960-ban rehabilitálják. 52 évvel éli túl nővérét. Megszenvedve a táborokat, és a börtönt íróként teljesíti be életét, de foglalkozik művészettörténettel is, emlékiratai forrásértékűek.
Lánya, Ariadna Efron (1912-1975) szintén megjárja a táborok poklát. Nem könnyíti meg sorsát, nem hajlandó besúgásra. Rehabilitása után mint műfordító, irodalom és művészettörténész, memoár író híven őrizte anyja emlékét.
17 évvel a költőnő halála után egyik barátja és tisztelője lehetővé teszi az akkor induló Andrej Voznyeszenszkijnek, hogy Cvetajeva egykori moszkvai szobájában olvashassa a költőnő kéziratait.
„Beengedtek a szoba elkerített kis sarkába. Ihletett órákat töltöttem ott. Nem másolhattam, nem vihettem el semmit
Kézzel írott versek voltak. Apró, nőies írással megtöltött oldalak. A betűk egyenesen, szorosan álltak egymás mellett, mint fonalra fűzött gyöngyszemek… Mágikusan villogtak a sorok…”
A hosszú, tragikus életutat bejárt Cvetajeva kötetei ma már elérhetők a könyvtárakban, könyvesboltokban, ott sorakoznak a költészet barátainak könyvespolcain. Miként hozzáférhető az énekes és színész Alisza Freindlich összeállítása is a költőnő legszebb verseiből.