//Aki a frászt hozta a pártvezetőkre
Mihail Satrov moszkvai otthonában 1989-ben #moszkvater

Aki a frászt hozta a pártvezetőkre

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Mihail Satrovról ír, aki nem csinált mást, csupán kérdéseket tett fel. És még csak azt sem foghatták rá, hogy nem jobbító szándékkal. Szokatlan dolgot művelt, publicisztikát Thália szentélyében.

Mihail Satrov moszkvai otthonában 1989-ben #moszkvater
Mihail Satrov moszkvai otthonában 1989-ben
Fotó:EUROPRESS/Vladimir Vyatkin/Sputnik

Életútja nehezen felgombolyítható, ám nélküle nem lenne teljes a szovjet drámairodalom. Még akkor sem, ha jelenleg az irodalomtörténet nem tud mit kezdeni vele. Negyven évvel ezelőtt színházak tucatjai játszották sajátos, dokumentumok tanúságaira épülő darabjait. Most, a nagy változás után összegyűjtött műveit egy török nagyvállalat szponzorálásával tudták csak megjelentetni.

Millió kortársához hasonlóan nem volt könnyű gyermekkora. Apját a sztálini tisztogatás alatt kivégzik. Hasonló sorsra jut édesanyja, majd nagynénje is, aki a neves gyermekíró Szamuil Marsak rokona, első vonalbeli, később a tisztogatás során eltűnő pártvezetők felesége. Pályája és karrierje csúcsán a nagynéni lakását kapja meg a főváros legnagyobb presztízsű épületében a „Ház a rakparton”-ban, amely Jurij Trifonov a személyi kultusz éveit bemutató történelmi regényének is a színhelye. Ahonnan éjszakánként a fekete elfüggönyözött gépkocsik vitték el áldozataikat.

„A drámaírás talán a legnehezebb műfaj, de 23 évesen már színre viszik első darabját, 26 évesen pedig a szovjet irodalom nagy közösségének, az írószövetségnek felkent tagja lesz”

Megalkuvó, konformista? Művei alapján aligha. Életének nagy részében legzajosabb sikert arató színdarabjait az orosz forradalom ma már minden lehetséges módon lejáratott, feledésbe süllyesztett vezetőjéről írta. A valóságot kutatta, az igazságot kereste. S ebben úgy tetszik nem volt egyedül. „Egész életemben azért harcoltam, hogy a karácsonyi mesehősként ábrázolt Leninből, akivé Sztálin vezetésével ellenségei átfestették, ismét eleven embert és politikust csináljak.” Sikerült neki? Műveit játszották, s a szovjet ideológia keményvonalas vezére, Mihail Szuszlov állítólag kis híján agyvérzést kapott, amikor kénytelen volt engedélyezni darabja bemutatását.

„Mihail Satrov (1932-2010) a szovjet drámairodalom peresztrojka előtti időszakának sokat játszott szerzője”

És talán előkészítője is valaminek. Mennyit dobott darabjai élvezhetőségén és sikerein, hogy a mindig is magas színvonalú orosz színházművészet legjobbjai rendezték őket? Ma már eldönthetetlen. Az orosz színház egyik legnagyobb alakja, a színész-rendező Oleg Jefremov, aki „Bolsevikok” című darabját a „Szovremennyik”-ben előadatta, a peresztrojka diadala után elsőként vette le a moszkvai Művész Színház repertoárjáról történelmi kollázs darabját,  az „Így győzünk!”-et, amellyel egyébként a társulat Magyarországon is vendégszerepelt.

„Budapesten 1977-ben azt a darabját mutatták be (Égszínkék lovak, vörös füvön), amiben megpróbált változtatni az októberi forradalom 60. évfordulójára már merev, ikonisztikussá lett Lenin képen”

A már nagybeteg, 1920-ban politikai visszavonulásán töprengő politikus fiatalokkal vitatkozik a darabban. Megszoktuk, hogy Lenin feltétlenül araszos homlokú, szakállas, bajuszos, hevesen gesztikuláló és enyhén raccsoló férfiként jelenik meg a színpadon, filmvásznon.  Satrov szakít ezzel a „nemes hagyománnyal”. Elmondta, semmi kedve nem volt giccsesen színezett képeskönyvek belletrizált hőseként színre vinni a forradalom vezetőjét. Ezt a szándékát Budapesten is megőrizték. A Thália Színházban Szabó Gyula külsejében megmaradt Szabó Gyula. A darabban pedig múlt, jelen és jövő csap össze, de nem a proletkultos, „a múltat végképp eltörölni” megközelítésben. Pedig a lázadó fiatalok hajlamosak lennének rá. Mindent le akarnak rombolni, míg a nagybeteg politikus kiáll az előző korok szellemi kincsei mellett. Sőt, még az álszentnek kikiáltott polgári magánéleti erkölcsöt is képes védelmezni a fiatalok érzelmeket félretoló, nyers prakticizmusával szemben.

„A forradalom nem ért véget a fegyveres hatalomátvétellel, a fejekben is változásokra van szükség s az új felépítése nem lehetséges a régi értékeinek a befogadása nélkül. A darabban Lenin mer „hagyományosan” gondolkodni s gyakorlatiasságában egészen addig jut, hogy megértesse a lázongó ifjakkal, a nép szellemi felemelését néha a legelemibb dolgokkal kell kezdeni.”  S a NEP keretein belül Armand Hammer amerikai üzletember közreműködésével koncessziós alapon ceruzagyárat építtet.

„Nem véletlen, hogy a hivatalos irodalomkritika nem állt egyértelműen Satrov mellé”

Kortárs szemtanú szerint darabjai a hatvanas évektől nemcsak színházi szenzációk voltak, kemény politikai vitákat is indítottak. Egyik moszkvai bemutatóján ott volt a már erősen szklerotikus Brezsnyev is, aki vajmi keveset értett a darabból. Vagy éppenséggel nem akart. Erre sem kaphatunk ma már választ.

Satrov merész gondolataihoz új formát is keresett. Elmondta, minden kísérletezés, ami újat hoz, hasznos, lemondani róla egyenlő a művészet halálával. Aztán kissé maliciózusan hozzátette: „Persze akadnak kísérletek, amelyek iránt a néző közömbös marad. Nem biztos, hogy a hiba a nézőben van” – s hamiskásan rám mosolygott.

Ezután már én is mertem szemtelenebb lenni, s megtudakoltam, mit szólt a közönség a megszokott ábrázolástól eltérő, „kellékek nélküli” Leninhez?

„Ideje megingatni azt a szinte vallásos meggyőződést, hogy a színpadnak ragaszkodnia kell a valóság fotografikus másolásához. Egyszerűbb néhány gesztust lekopírozni, mint a lényeget megragadni.”

Akkortájt tombolt a Szovjetunióban is a „rendezői színház” koncepció, amelyben a szerző és szövege csak másodlagos nyersanyag volt az alkotói szabadságában gyakran megvaduló rendező számára.  Volt, aki már az előtérben epatálta, ingerelte a nézőt, s csak azért nem öntötte le mésszel vagy szurokkal, s hempergette meg tollban, mert sajnálta ünneplő ruháját. Satrov a bölcs kompromisszum híve volt. „Van szerző, akit el lehet nyomni, rá lehet erőltetni valamilyen idegen elképzelést. Pályám tapasztalata súgja, csak a kölcsönös megértés hozhat eredményt. Rossz rendező egy jó darabot is tönkre tehet s semmilyen rendezői trükk vagy zsenialitás nem ment meg egy silány fércművet.”

Akkoriban feltűnt, hogy a szovjet színpadokon egyre több volt a dramatizálás, az átdolgozás. Egy elmerevedő rendszer kényszerítette ezt rá az alkotókra? Talán azért, mert az egyszer már fent elfogadott vagy megtűrt, esetleg klasszikus műbe nem lehetett belekötni? Hogy közben mégis mondjanak valami újat. Ez is egy magyarázat.

Vendégem itt diplomatikusabb volt. Ezt műhelykérdésként fogta fel. Szerinte a színház elválaszthatatlan a prózától. Ráadásul számos rendező ki akarja magát próbálni drámaíróként.

 „Csak azt felejtik el, hogy egy színdarab megírásához író kell. Kevés rendezőnek van ehhez tehetsége…”

– fejezte be sokat mondó mosoly kíséretében.

Satrov nem csak a színpadon okozott galibát nyugtalan változtatni akarásával. A ’80-as évek közepén egyik elindítója és szervezője volt a gorbacsovi peresztrojkát támogató irodalmi kezdeményezésnek, az „Április” (Aprel) almanachnak. Olyan Satrovhoz hasonló nyughatatlan, a változás szelét megérző alkotók vettek benne részt, mint Jevtusenko, Okudzsava, Rozsgyesztvenszkij. Reformokat akartak, demokratikus átalakulást. Menteni akarták azt, ami még menthető? Szelet vetettek és vihart arattak.

Új módon próbáltak eljutni az olvasókhoz. Szövetkezeti kiadójuk létének 7 esztendeje alatt 106 könyvet adott ki, a történelmet más szemszögből bemutató műveket. A gazdasági válság mosta le a piacról 1998-ban. Almanachuk kiadását a megváltozott politikai helyzetben 2007-ben szüntették be szomorúan levonva a tanúságokat.

„Eljött az idő, amikor rájöttünk, az az”Április”, amit 16 éven át szeretettel pesztráltunk, bevégeztetett. Más éles, kegyetlen, energikus szavak kora jött el. Illúzióink szertefoszlottak, allúziók vették át helyüket…”

Még ebben az évben Satrov megpróbált életre galvanizálni egy szociáldemokrata pártot – nem sok sikerrel. Pletykák keringtek szerepéről az üzleti életben. Az egykori reformer és a dramaturgiát felforgató írót a szíve vitte el 2010-ben.

Noha darabjai napjainkban nincsenek színpadon, nevéhez fűződik az orosz drámaírás és közélet egy korszaka. A forradalmat és a polgárháborút felidéző művei a kor romantikáját tükrözik, ám nem feledkeznek meg az időszak nehézségeiről, ellentmondásairól. Talán nem maradnak csupán adalékok az orosz-szovjet irodalomtörténethez.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.