A nagy honvédő háború… Szerzőnk a második világháborúra visszatekintve előbb Hitler és Sztálin hadvezetési kvalitásait veti össze, majd a történelem meghamisítása ellen lép fel, és végül eljutva a hidegháború kirobbanásáig felteszi a kérdést, hogy miért nem tanultunk a történelem több millió áldozatából.

Kissé hosszúra nyúlt bevezető

Világunk sokszínű. Minden színét el kell fogadni, vagy legalábbis részrehajlás nélkül tudomásul kell venni. Erről vagy harmincegynéhány éve, már a rendszerváltás küszöbén ifjú német könyvkiadó barátom világosított fel. Tőle kaptam baráti szívességből első Macintosh computeremet, amelyen több tucatnyi könyvet szerkesztettem és helyeztem sajtó alá, megédesítve nehéz napjaimat, amikor nem foglalkozhattam irodalommal. Példaként felhozta, hogy Németországban (akkor még NSZK-ban, mert onnan jött) hetente adják ki Marx és Engels műveit, amelyek természetesen tananyagok – függetlenül késői követőik botlásaitól.

„Szégyenkezve kell bevallanom, hogy én bizony – Trianon ide vagy oda – kedvelem, mi több, tisztelem a franciákat. Műveltségüket, kultúrájukat, a francia borokat, konyhát, nagyszerű művészetüket és eszem ágában sincs kijelenti bárhol és bármikor, ha ezt a  szót hallom, hogy francia – hogy gyűlölöm őket”

Nem is szólva mindarról, ami orosz. Hovatovább fűzfapolitikusok voksszerző harcukban lelkesen mossák szavazóik agyát, hogy ha ezt a szót hallják, hogy orosz – vagy ne adj isten, hogy szovjet – ez egy teljes történelmi korszakot jelző és nem szitokszó, – rögtön fröcsögjön a gyűlölet. Anélkül, hogy minimális fogalmuk lenne a megvezetetteknek arról, mit és miért gyűlölnek. Felböfögik a sugallt mantrát. Egy korra, egy népre oktrojálni nemzeti szintre emelt tehetetlenségük ódiumát. Ezért nincs könnyű dolga senkinek, aki a fejét a russzisztikára adta. S még nehezebb a #moszkvater szerkesztőjének, szerzőinek a dolga, hogy próbáljanak rendet teremteni az olvasók fejében leledző Augiász istállóban.

A párbaj – mely országok, népek sorsát döntötte el

Kemény fába vágom hát a fejszémet. Megpróbálom két történelmi személy szemszögéből megvizsgálni, miért a Szovjetunió és a szövetségesek nyerték a második világháborút. Hitlert és Sztálint nem, mint hazai dolgaikat kíméletlenül, zsarnoki módon intéző politikusokat, hanem mint a nagy háború irányítóit veszem górcső alá. Akiknek szavára milliók vállalták a halált.

„Miben tévedtek a harcmezőn? Melyikük, és miért győzött?”

Természetesen a választ nem kimerítő részletességgel, csak nagy vonalakban keresem. Anélkül, hogy elő vagy utóéletüket rávetíteném a kor hadi eseményeire. Az alatt a szörnyű öt esztendő alatt a nehéz küzdelmek, csaták megszenvedőinek nem az utókor sommás politikai véleménye számított, hanem csak az, ami a harcmezőkön történt, ami milliók életét vette el és milliók életét mentette meg. A tévedés ódiuma alól nem ment fel semmi, ám tisztán kell látnunk. Legendák és utólagos belemagyarázások nélkül.

„<Hála> a modern kommunikációnak – sajnos sok valós és tévhit kap szárnyra és rögződik meg a maguktól a tartalmas, és komoly könyveket eltaszító agyakban”

A bulvársajtó, és bulvár könyvkiadás, a mindenkihez mindent eljuttató internet, és fórumainak szerkesztési elvei a szólásszabadság mellett a hazudozás – finomabban a ferdítés – szabadságát is elhozták. Találj egy valóság morzsát, elő a csúsztatás és az oly kedvesen csengő politikai féligazságok kovászával, s dagassz szenzációt. Nem baj, ha néha szöges ellentétben van a korábbi kutatások és elemzések eredményeivel. A #moszkvater cikksorozata sokban és dicséretesen segítette tisztánlátásunkat.

Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött?

Kedvenc érve a mai újsütetű történészeknek, hogy Hitler voltaképp Sztálintól és a kommunizmustól akarta megmenteni a világot. Ezeket az újkori igazságkeresőket cseppet sem érdekli, hogy a fiatal szovjet állam fennállása során végig a létéért küzdött. Soha nem rendelkezett olyan erővel, ami lehetővé tehette volna, hogy a világ ura legyen.

„Bármit is hirdettek világforradalomban bízó, kissé hóbortos teoretikusai, az nem jött, mert nem jöhetett el. Magukra maradtak, saját életük, politikai és nemzeti szabadságuk is örökös veszélyben forgott”

A nyugati hatalmak, hogy eltapossák az új államot, mindenre képesek voltak. S csak később lettek szövetségesek. Amikor már igen nagy volt a baj. De erre még visszatérünk…

Vészjósló jelek a hadak útján

Nem a Szovjetunió kebelezte be az Anschlusszal Ausztriát, nem ő metélte körül, majd egyszerűen elfoglalta a Münchenben koncul odadobott Csehszlovákiát. Hitler ravaszul ráérzett a nyugati hatalmak gazsulálási hajlandóságára. Franciaország és Anglia igazából nem akarta megszabadítani Európát Hitlertől. Nem akarta megsegíteni Lengyelországot. Lásd azt a „furcsa háborút”, amit a lengyel összeomlás után folytattak Hitler ellen majd egy álló esztendőn keresztül.

„Azt remélték, hogy Hitlert a Szovjetunió és Sztálin ellen fordíthatják, és őket ez nem veszélyezteti. Tévedtek. A grúz józan ész felülkerekedett az évszázados nyugati diplomáciai rafináltságon”

Hitler néhány hét alatt végzett a franciákkal, a tengerbe szórta a briteket, és Európa ura lett.  Birtokába került a kontinens teljes hadiipara.  Pillanatok alatt bekebelezte a nyersanyag gazdag Norvégiát, a Balkánt és Görögországot és még arra is volt ereje, hogy balfácán déli szövetségesét, az inkább bohóc, mint államférfi Mussolinit kisegítse birodalomépítő terveiben, vagy legalábbis megmentse azok végleges összeomlását. S közben a dicső brit oroszlán mancsát nyalogatta. És ha nincs az Egyesült Államok és messzebb látó elnöke, Roosevelt, ki tudja, hogyan alakul a szigetország sorsa. A francia gloiréről, dicsőségről  nem is beszélve, ami kimerült egy Hitlernek behódoló bábállammal.

Bekövetkezett, aminek be kellett következnie

1940 nyarától hullottak a bombák Londonra. A furcsa háború nem hozott békét. Illetve egy egészen másfajtát, nem várt eredménnyel, Párizsban, a compiègne wagonban aláírt fegyverszünettel. Nem sokan sejtették, hogy egy év múlva ismét lángba borul Európa – de már a keleti fele. A korábban aláírt paktummal Hitler majd két év haladékot adott Sztálinnak. Ami bármennyire abszurd, lehet, hogy megmentette Európát.

„És amikor a német hadigépezet a Szovjetunió ellen fordult, a balszerencsés szovjet-finn háború tapasztalataiból tanulva már egy felkészültebb Vörös Hadsereg várta a támadókat”

Pontosabban nem várta. Sztálin hitt a paktumnak. Vagy legalábbis abban, hogy még kap időt.  Tűz és víz között béke nem lehet. Ezt akkortájt sem gondolta senki komolyan, és csak dilettáns kocatörténészek építenek elméletet és betsseller könyveket arra, hogy két kibékíthetetlen ideológia és nagyhatalom megegyezhet a világhatalom megszerzésében és földrészek felosztásában.

Vétkek, bűnök… és tíz nap hallgatás

A német kémszolgálat és a benesi „jószándék” – egy a prágai szovjet nagykövetnek bizalmasan átadott hamis dokumentum – közös eredményeképp sikerült beindítani, felfokozni a gyilkos tisztogatást. A körbekerített vad ösztönös és kegyetlen reakciója volt ez. A Vörös Hadsereg tábornoki és tiszti kara szenvedte meg. Szerencséjükre hatalmas szellemi kapacitás állt rendelkezésükre. Az örökre eltávolítottak helyére kerültek újak, akik bár szörnyű áron, de gyorsan beletanultak a hadvezetésbe.

„Amiben szerepe volt többek között annak a cári vezérkari tisztnek, Borisz Mihajlovics Saposnyikovnak is, aki a legnehezebb időszakig, 1942 nyaráig segítségére volt a szovjet hadvezetésnek”

Majd később – mint korábban -, életét a hadi tudománynak szentelte. Többek között ő vonta le a kudarcos szovjet-finn háború tanulságait. De tették a dolgukat a tehetséges mérnökök, iparszervezők, a haza védelmére oly ihletetten felszólító írók, és még sorolhatnánk…

Nagyot tévedett a generalisszimusz a felderítők jelentéseinek értékelésekor is. Sorge és mások hiába küldték kétségbeesett kódolt üzeneteiket, Sztálin nem törődött velük. Miként hibázott a csapatok elhelyezésében is a határ mentén. Kegyetlen volt 1941 nyara. Nem véletlenül hallgatott a generalisszimusz tíz napig a német támadás megindulása után. Érezte felelősségét. A felelősséget – ritka pillanat életében – elismerte a győzelem biztos birtokában 1945 májusában mondott beszédében. Szimonov ezt próbálta hitelesen megírni háborús könyvében, az „Élők és holtak”-ban.

A másik oldal tévedései

Tapasztalt tábornokai óva intették Hitlert attól, hogy megismételje Napóleon hibáját. Hiába. A rövid balkáni rendcsinálás után megkésve beindult a német hadigépezet. Ám kiderült, az egyszerre háromfelé irányított csapás – Leningrád, Moszkva és Kijev – meghaladja a Wehrmacht erejét. Késve döntött Hitler, hogy Moszkva legyen a fő irány. Zsukovot egy botorul büszke megjegyzéséért ugyan Leningrádba száműzte a generalisszimuszi önkény, ám a moszkvai csata nehéz, embert próbáló napjaiban győzött a józan ész – Sztálin visszahívta renitens tábornokát a vezérkarba.

„Tudta revideálni tévedését, amit ellenfele, Hitler soha nem tett meg, fanatizmusa győzött józan esze felett”

Zsukov ettől kezdve a vezérkar meghatározó alakja. Moszkva nem esik el. Hitler magához ragadja az irányítást, mit sem törődve jól képzett tábornokai tanácsaival. A győzelmi hadjáratból kínlódás lesz.

Rohanás a pusztulásba

A moszkvai fiaskó után 1942 elején mindkét oldal követ el baklövéseket. Sztálin és a vezérkara abban a tévhitben él, hogy a fő csapás iránya megint Moszkva. Nem így lett. S elkövetkezett a világtörténelem legkegyetlenebb csatája, Sztálingrád.  Itt már Zsukov és a harcedzett új tábornoki kar magához ragadja a kezdeményezést. Hiába Paulus könyörgése, diadalünnep helyett nemzeti gyásznap lesz a német nép osztályrésze. Hitleré pedig az eszelős, két évig tartó agónia.

„Sztálin fiát, Jakovot is feláldozta, aki 1941 októberében  egyszerű tisztként esett német fogságba”

A nácik a nemzetközi Vöröskereszt segítségével akarták Paulusra kicserélni. Sztálin erre nem volt hajlandó. Az ajánlatot visszautasította és állítólag azt mondta: „Nem fogok odaadni egy marsallt egy hadnagyért.” Ő is áldozatot hozott, mint népe. Jakovot 1943. április 14-én az őrök agyonlövik a sachsenhauseni koncentrációs táborban.

„Sztálingrádnál még mindig nem dőlt el minden. Sztálin azonban már nyeregben van. Ezt a szövetségesek is érzik és értik”

Churchill hiába akadékoskodik, a partraszállást a szövetségesek, ahogy Sztálin sugallta, nem a Balkánon, hanem Normandiában hajtják végre. Alaposan becsapva Hitlert a spanyol tengerpartra kiúsztatott, mélyfagyasztott hullával és a dél-angliai repülőterek és garnizonok felfújt gumi harci eszközeivel. Doverben 1944 júniusában csend honol. Nem ott és nem akkor szállnak a szövetségesek partra, ahogy a német diktátor várta. Pár tucat kilométerrel arrébb. Hitler mit sem törődik tábornokai figyelmeztetésével. Igaz, ekkor már szorul a hurok a nyakán. A merénylet nem sikerül ellene. Most ő tizedeli meg a tisztikarát, kedvence, Rommel is áldozatul esik..

A nagy egyezség az atomfenyegetés árnyékában

A győztes mindent visz. Vagy majdnem mindent. Ezt Roosevelt és Churchill is tudja. Sztálin igényeinek elébe menve beleegyeznek az érdekszférák felosztásába és abba, hogy Berlint mintegy jutalmul a Vörös Hadsereg vegye be. A diadal azért nem teljes, Hitler nem kerül élve Sztálin kezére.

„Roosevelt már a túlvilágon építi az amerikai dicsőséget, Truman viszont azon töri a fejét, hogyan szoríthatná vissza a Szovjetunió és rendszerének tekintély-növekedését”

Poznanban belesúgja Sztálin fülébe a mondatot, amitől oly sokat vár. A generalisszimusz szeme sem rebben. Önuralma visszatartja. Na meg az, hogy Igor Kurcsatov már dolgozik a szovjet atombombán. Az első szovjet hidrogénbomba beüzemelésekor, 1953 augusztusában csupán 7 hónap a Szovjetunió lemaradása. Igaz, a generalisszimusz ekkor már 4 hónapja nincs az élők sorában, ám sikerült kiegyenlítenie az amerikai atomfölényt. A Szovjetunió kétségkívül nagyhatalom, az egyik a kétpólusú világban.

Győzni kell, a tárgyalóasztalnál is

A Poznanban fülbesúgott mondat hatására a Szovjetunió hatalmas erőket, emberanyagot és harci eszközöket küld a Távol-Keletre.

Bármilyen különös, sokan ezt nem tudják, de a Szovjetunió nem üzent hadat japánnak Pearl Harbour után. (Mi megtettük – közröhejre, hogy igazoljuk hűségünket a Hitler iránt.) Sztálin meg tudta győzni szövetségeseit, hogy ők is jobban járnak, ha a Szovjetunió minden erejét Európára koncentrálja.

„Viszont 1945. augusztus 8-án, két nappal a hirosimai atomtámadás után a Vörös Hadsereg tapasztalt, háborút megjárt katonái elsöprik a japánokat Mandzsúriában. Napjainkban számos nyugati történész azt fejtegeti, hogy ennek az akciónak legalább akkor, ha nem nagyobb hatása volt, mint a két ledobott atombombának”

Amiből több nem állt rendelkezésre, s ezzel nyilván nem csak a Szovjetunió, de Japán is tisztában volt. A szigetország a szamuráj virtust követve harcolt volna az utolsó emberig. Szárazföldi csapatai azonban odavesztek Mandzsúriában. Sztálin megerősítette pozícióit Ázsiában. Kínában győz a forradalom, Korea és Vietnam fele a befolyása alá került. Megkapta a Kuril-szigeteket is.

A végelszámolás mára ható következményei

A történelemben nincs „mi lett volna, ha”. Nehéz arra a kérdésre válaszolni, miért és hogyan kezdődött a hidegháború. A fultoni beszéddel, a kelet-európai kommunista rendszerek későbbi kialakításával? „Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” Ennek sincs sok értelme a históriai kutakodásban. A NATO 10 évvel korábban alakult, mint a Varsói Szerződés. A rendszerváltás után a legyengült Szovjetunió szövetségesek nélkül maradt, határaihoz közel a NATO rakéta csapataival.

„Még mindig nincs szemet gyönyörködtető park, gyéren zöldell a fű a turista attrakcióvá degradálódott Hitler bunker helyén. A milliók áldozatával kivívott győzelem nem hozott megnyugvást a kontinensre. Mintha tanulságait nem dolgozták volna fel sem itt, sem ott. Győzni csak együtt lehet”

Pedig közös volt a győzelem és közösek az utána elkövetett bűnök. Miként közös a manipuláció, a történelemalakító trükkök is. Nemrég újra megnéztem Clint Eastwood nagyszerű filmjét, „A dicsőség zászlajá”-t (Flags Of Our Fathers). A világhírű színész-rendező képes volt szembenézni a ténnyel, a történelemhamisítás nem egyedi, és nem csak egy oldal vádolható vele. Az Ivo Dzsimára, akárcsak a Reichstagra, kétszer tűzték ki a győzelem lobogóját. Nem lehetne a békés egymás mellett élés lobogóját együtt és egyszer, immár végérvényesen kitűzni? Most, pusztító helyi háborúk viharában, terrortámadások vallási viszályok fenyegető árnyékában. Naiv lennék? Valóban nem tanultunk a történelem több millió áldozatából?