//A vesztesek szemével
Elfogott német katonákat vezetnek Párizsban 1944. augusztus 25-én #moszkvater

A vesztesek szemével

MEGOSZTÁS

A nagy honvédő háború… Két könyv, a vesztesek szemével. A másik oldal igazsága… Hiszen a kép csak általuk teljes. Tanulságuk pedig talán még a győzelemnél is fontosabb. Szerzőnk a háborús irodalom két remekét, a kalandos életű Theodor Plievier Sztálingrádját, és Erich Maria Remarque Szerelem és halál órája című regényét ajánlja a figyelmünkbe.

Elfogott német katonákat vezetnek Párizsban 1944. augusztus 25-én #moszkvater
Elfogott német katonákat vezetnek Párizsban 1944. augusztus 25-én
Fotó:EUROPRESS/AFP

Kisiskolásként imádtam a könyveket, leginkább a bennük megjelenített hőstetteket. Hőstettből pedig volt elég. S nem csak és nem elsősorban a magyar történelemben. A szovjet emberek honvédő harca a hitleri Németország hadserege ellen elég munícióval szolgált. Irigykedve olvastam, ahogy az Ifjú Gárda hősei szervezkednek a fasiszták ellen. A legszívesebben én is leugrottam volna Ványával, az ezred fiával az őt gyermekotthonba transzportáló teherautóról, hogy visszaszökjek a frontra. A fasisztákat le kellett győzni, s mindenki, aki ebben részt vett, hősként jelent meg előttem.

„Ahogy nőttem és serdültem, kezdtem másképp látni a dolgot. Ehhez hozzájárultak szovjet szerzők is, például Szimonov, aki a „Nappalok és éjszakák”-ban már nem diadalmenetként, hanem a maga végzetesen gyötrelmes voltában mutatja be a háborút, annak sztálingrádi poklát”

Theodor Otto Richard Plievier #moszkvater
Theodor Otto Richard Plievier
Forrás:Wikipédia/Deutsche Fotothek

Nagyfiúként le-lemerészkedtem apám földszinti dolgozószobájába, melynek falait könyvek borították. S itt akadt a kezembe egy igénytelen küllemű, rossz papírra nyomott könyv. 1945-ben jelent meg. A címe is fura volt „Stalingrad”. Így, nem oroszosan. A szerző neve titokzatosan csengett. Először fogalmam sem volt, hogyan olvassam: Plievier. Ráadásul a keresztneve is olyan szokatlanul rejtélyesnek tűnt: Theodor.

„Na de a könyv, a történet! Amiről aligha olvashattam, a háború a másik szemével. Sztálingrád: fagyban, nélkülözésben szenvedő német katonák a halál mezsgyéjén”

A mindenható Führer magukra hagyta őket. Presztízsből, gőgből nem engedte, hogy visszavonuljanak. Minden áron be akarta venni az ős-gonosz, Sztálin városát. Beteges rögeszméje eldöntötte a háború sorsát, ami ugyan még bő két évig értelmetlenül folytatódott, de a zászló már nem neki állt. Göring, a Luftwaffe potrohos, élveteg, dilettáns műgyűjtő vezére a megígért ellátmány töredékét sem tudta eljuttatni a szovjet csapatok által katlanba zárt németeknek. Elképedve olvastam, hogyan lökdösték félre sebesült bajtársaikat a még járni tudók, hogy feljussanak a visszafelé induló Junkersekre. Egymást taszították odébb, taposták halálra a csikorgóan fagyos hóban.

„Nem a Führerért, az életükért küzdöttek”

A repülőgépek nagy része nem jutott át a szovjet légvédelem zárótüzén. Az a hatalmas csapatszállító Condor pedig, mely míg kirakodtak belőle, leállította motorját, örökre a fagyos orosz síkság foglya maradt. A hideg elvégezte a dolgát, a négy motor többet nem indult be. Ahogy örökre ott maradt a fegyvert végül letevő 6. hadsereg 91 ezer katonájának döntő többsége. Mindössze 6 ezren tértek haza a fogságból. Ha meg akarod ismerni a háborúba biztos győztesként bemasírozó, de reménytelen vesztesként kikerülő német katona sorsát, ez a könyv kikerülhetetlen. Szerzőjének kacskaringós és ellentmondásos életpályája ellenére.

„Theodor Otto Richard Plievier (1892-1955) reszelőgyártó kisiparos tizenharmadik gyerekeként a saját bőrén tapasztalta meg a német munkáséletet”

A gimnázium elvégzése után kőművesnek tanul, hogy azután szüleivel összeveszve végig járja Európa városait. Megfordul Bécsben, sőt Budapesten is. Megpróbál egy hajó rakterében elbújva Nagy-Britanniába utazni, amiből három éves matróz odüsszeia lesz. Chilében marhapásztor a pampákon, vájárkodik ércbányákban, és ha kell, tolmácsolással keresi kenyerét.

1914-ben hazatér, azonban pechére kitör az I. világháború, amit egy segédcirkáló matrózaként szolgál végig. Jó iskola volt ez, a kieli matrózlázadásig vezette a történelem szörnyű igazságaira ébredt világvándort. Gyorsan megleli helyét a fortyogó német politikai küzdelmekben. Jellemző a fejében kavargó zűrzavarra, hogy eljegyzi magát az anarchista mozgalommal. De azért segélyt gyűjt éhező orosz proletártársainak.

Rövid újságíróskodás után ismét Chile felé veszi útját, ahol a főkonzul titkára. Első regénye a német flotta matrózainak nyomorúságos életét feltáró „A császár kulijai” 1929-ben jelenik meg. A világhírű baloldali rendező, Ervin Piscator hatásos, politikailag botrányos színdarabot készít belőle.

„Ezzel Plievier sorsa megpecsételődik a fasizálódó Németországban. Feketelistára kerül, amin még ront, hogy elveszi a világhírű rendező elvált asszonyát. Hogy életét mentse, 1933-ban Leningrádba emigrál”

A háború kitörésekor, 1941-ben Taskentbe evakuálják. Aktívan részt vesz a Szabad Németország Nemzeti Bizottságának munkájában. Megengedik neki, hogy betekinthessen a sztálingrádi csata dokumentumaiba, és a német katonák feljegyzéseibe. Így születik meg a nagy mű, az egyéni hangvételű riport montázsregény a „Sztálingrád”. Hősei Vilshofen páncélosparancsnok és Gnotke, egy Strafbattalion (büntető zászlóalj) altisztje. A két férfi másként éli meg a háborút. Az ezredes meggyőződéses katona, engedelmesen teljesíti a parancsokat, de emellett gondoskodik embereiről. Kötelességtudattal harcol, ám elveszíti bizalmát a német katonai vezetésben. Rádöbben, hogy őt és embereit kegyetlenül feláldozzák. Gnotke az élni akaró kisember. A halottakat, többnyire megmaradt testrészeiket gyűjti össze a harctérről. Örökös életveszély teszi próbára emberségét, mindennapos horror az osztályrésze, testét a frissen elesett, de még meleg katonákon igyekszik megóvni a fagyhaláltól.

A könyvet nyomban 26 nyelvre lefordítják, és meghozza Plievier számára a világhírt. Igaz, közben le kell mondani tervéről, a nagy regényről a volgai németekről. Érthető, 1945 nem éppen a legalkalmasabb időpont a német etnikum oroszhoni bemutatására. Később trilógiává bővíti háborús könyvét, a folytatás azonban már nem hoz akkora sikert”

„Újabb csavar életében. Plievier 1945-ben hazautazik Németországba. Nem elégíti ki a szovjet zóna élete, kiábrándul a kommunizmusból. 1948-ban átköltözik Nyugat-Németországba, majd végül Svájcban telepedik le, s itt hal meg 1955-ben”

És most egy másik mű, egy másik, nem kevésbé ismert szerző.
Erich Maria Remarque #moszkvater
Erich Maria Remarque
Forrás:Wikipédia/Bundesarchiv

Szerzőjének már az első könyve reveláció volt. Igaz, az egy korábbi világégésről szólt. Senki nem írt ilyen kíméletlen őszinteséggel háborúról, a lövészárok életről. A „Nyugaton a helyzet változatlan” joggal hozott világhírt szerzőjének, Erich Maria Remarque-nek (1889-1970). Pedig kezdetben nem talált rá kiadót.

„A könyv megjelenése (1929) alapjaiban változtatta meg elképzeléseinket a háborúról. És persze a háborús irodalomról. Mindenütt, szerte a világon. Egy év alatt másfél millió példány kelt el belőle, 36 nyelvre fordították le, elragadtatva fogadták. Csak éppen hazájában nem, ahonnan írójának el kellett menekülnie”

Nobel-díjra javasolják, de a német katonatisztek és a fasiszta német állam tiltakozása megteszi a magáét. A barna métellyel a revans szellemmel lassan megfertőződő német közvélekedés hatására műveit nemzet- és becsületellenesnek kiáltják ki, belekerülnek a Németország-szerte lobogó könyvmáglyák tüzébe. És jön persze a Goebbels-féle módszer, a rágalmazás: az író nem is vett részt a háborúban, zsidó, stb. Remarque 1933-ban kénytelen Svájcba emigrálni.

A német irodalom sem fogadta egységesen. Még egyes nagynevű kortársai sem voltak elragadtatva könyvétől. Göring államtitkára révén próbálja hazacsalogatni. Remarque tudja, mit kockáztat, ha igent mond. Marad Svájcban, s újabb remekművekkel örvendezteti meg olvasóit. A diadalív árnyékában” a háború előtti Párizs életébe enged bepillantást. Helyet kap benne egy nagy szerelem, az író vonzalma a világhírű színésznő, Marlene Dietrich iránt. Közben Remarque meghódítja Hollywoodot is. Könyveiből rendre sikeres filmeket készítenek.

„A náci vezetés Remarque Németországban maradt rokonain áll bosszút. Egyik nővére guillotine alatt végzi, a másik börtönben hal meg. Az író sohasem tudja meg, hogy hol és mikor. Élete közben rendeződik a neves filmsztár, Paulette Goddard mellett”

De mitől olyan nagy regény a második világháborút megidéző műve, a „Szerelem és halál órája”? Bármilyen különös, a háborús jelenetek teszik ki legkisebb részét. Graeber közlegény, miközben alakulatát a támadó szovjet csapatok egyre nyugatabbra szorítják, harctéri érdemeinek elismeréséül szabadságra utazik haza.

Ami otthon fogadja, túltesz legrosszabb elképzelésein. Szülei házát lebombázzák, két hét alatt sem talál rájuk. Rátalál viszont az igazi szerelemre, s összeköti életét a szintén kibombázott Elisabeth-tel. Szülővárosának lakói az amerikai bombázóktól és a hitleri elnyomó apparátustól rettegve élnek. Mit sem tudnak arról, mi történik a fronton. Vagy nem akarnak tudni. Graeber más emberként tér vissza a frontra, visszavonulóban – voltaképp menekülve az üldöző szovjet csapatok elől -, nem hajlandó kivégezni az elfogott orosz partizánokat. Inkább lelövi önbíráskodásra hajló társát.

„Ám sorsát ő sem kerülheti el, magányos embersége nem menti meg, a támadó szovjet csapatok rutinszerűen végeznek vele”

Két könyv – a vesztesek szemével. A másik oldal igazsága… A kép csak általuk teljes. Tanulságuk talán még a győzelemnél is fontosabb…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.