//A történelem és a fényképek igazsága
„Vigyázzunk szimbólumainkra” #moszkvater

A történelem és a fényképek igazsága

MEGOSZTÁS

Történelmünk tele szimbólumokkal. Vigyázzunk rájuk, ne romboljuk őket, mert következménye beláthatatlan. A jövőre, főként alakítására nézve. Petőfi nem szavalta el a „Nemzeti dalt” a Nemzeti Múzeum mellvédjén. Vajon kisebbíti ez a márciusi ifjak és a költő érdemeit?

„Vigyázzunk szimbólumainkra” #moszkvater
„Vigyázzunk szimbólumainkra”
#moszkvater montázs

Előítéleteink az utóbbi években többnyire csak egy irányban működnek. Micsoda büszkeséggel jelentette ki a rendszerváltás utáni nagy „tisztázás” eufóriájában több „igazságfeltáró” cikk, hogy Magyarország voltaképp nem is április 4-én szabadult fel, mert voltak még települések, tanyák, ahol folyt a csatározás. Ezzel az úgymond „csalással” Sztálin kedvében akartak járni. Az igazságfeltáró hevület egyetlen dologra volt jó. Kisebbíteni a tényt, hogy a németeket a szovjet csapatok űzték el. Nekünk pedig csak egy balul végződött kiugrási komédiára tellett. Eredményét a végelszámolásnál megkaptuk. Nincs rá mentség, csak önámítás. Ám a ködevés, a mantra folytatódik, a tömegkommunikáció harsonáival felerősítve, párt és hatalmi érdekeket szolgálva.

„Több mint 80 ezer szovjet katona halt hősi halált Berlin ostromában. És mi azon aggályoskodunk, hogy a Reichstagra a zászlót kétszer tűzték ki”

Európa örült, hogy megszabadult a fasizmustól. A historikus igazság bajnokai elfeledkeznek arról, hogy senkinek nem jut eszébe hazugsággal vádolni az amerikai történetírást, noha közismert, hogy a világ egyetlen Pulitzer-díjas tényfeltáró fotóját, az amerikai lobogó kitűzését a hatalmas véráldozatokkal elfoglalt Ivo Dzsimára szintén kétszer állították be. Ugyanúgy, mint a Reichstagra kitűzött vörös lobogós képet a sarlóval és kalapáccsal.

„Vajon kisebbíti-e ez a hadviselők, a szövetségesek áldozatvállalását?”

Változtat-e ezen az, hogy a partnerek később egymás ellenségei lettek? Vajon értelmes dolog visszavetíteni vélt és valós előítéleteket az európai történelem egyik szép pillanatára? Vajon tudnánk hiteles választ adni arra, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A fultoni beszéd vagy a berlini fal? A NATO vagy a Varsói Szerződés megalapítása – ez utóbbi, bár sokan szeretnék feledni, tíz évvel később történt. Amerikai csapatok még most is állomásoznak Németországban. Mi „kiűztük” őket.

„Az európai összefogás, a népfront legszebb dokumentuma a magyar Friedman Endre, művésznevén Robert Capa nagyszerű fotója, A milicista halála”

Talán csökkenti a spanyol polgárháborúban összefogott haladó erők dicsőségét, hogy most már tudjuk, beállított felvétel? Orwell, akit aligha lehet a kommunizmus barátjaként tisztelni, „Hódolat Katalóniának” címmel írt könyvet a spanyol polgárháborúról s nem kétséges, kinek az oldalán állt.

„Vigyázzunk szimbólumainkra”

És miközben a vesztes háborúban fogságba került magyar katonák keserű sorsán szomorkodunk, ne felejtsünk el megemlékezni Variházy Oszkárról és a Budai Önkéntes Ezred katonáiról, akik részt vettek Budapest felszabadításában. Őrizzük meg emlékezetünkben Simonffy András történelmi regényét, a „Kompország katonáit”. És azoknak a vöröskatonáknak a helytállását, akik fegyverrel harcoltak a cseh, vagy a Tiszánál a román intervenció ellen 1919-ben, miközben egy ellentengernagy fehér lován, a megszállók szuronyainak védelmében vonult be a bűnös fővárosba igazságot tenni. És belevinni az országot egy második, mindent elveszejtő háborúba.

Dicséretes, ha utána járunk bizonyos dolgoknak. Példányszámnövelő, blikkfangos sztorikat kikutatni szerfölött hasznos. Ám hiszem, hogy van egyfajta erkölcsi imperatívusz, ami megóvja történelmi tisztánlátásunkat. Milliók emléke kötelez erre.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.