//A Sztálin-díjtól a megtűrt ellenzékiségig
Jurij Trifonov 1977-ben #moszkvater

A Sztálin-díjtól a megtűrt ellenzékiségig

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy őszinte beszélgetést elevenít fel egy manapság keveset emlegetett íróval. Jurij Trifonovval, aki a Sztálin-díjasként a ’70-es években a rendszer megtűrt ellenzéki írója lett. Csak azért, mert „lakkozás” nélkül írta meg a valóságot, miközben a hitét azért soha nem tagadta meg.

Jurij Trifonov 1977-ben #moszkvater
Jurij Trifonov 1977-ben
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Afonin Vjacheslav

Egy fiatalember 23 éves korában Sztálin-díjat kap. Majd jó húsz évvel később, mint a valósággal kérlelhetetlenül szembenéző alkotó szerez nevet magának. S okoz nehéz perceket a hivatalos kultúrpolitikának és az állami könyvkiadásnak. Oly művészi erővel írja meg regényeit, s olyan tekintélyre tesz szert, hogy hiába a cenzúra, hiába a szándékosan és kizárólag politikai indokkal lenyomott kis példányszám, mindez nem árthatott sem elismertségének, sem olvasói népszerűségének.

„Könyveiért sorban álltak a könyvtárakban s a párt figyelő tekintete alatt működő kiadóknál megjelent műveit házilag sokszorosította a valóság hiteles ábrázolásra éhes szovjet olvasóközönség”

Vagy negyven évvel ezelőtt egy téli estén ott ült kétszobás lágymányosi lakásomban s beszélgettünk. Szabadabban és oldottabban. Akkortájt lassan gerontológiai problémává lett a szovjet államvezetés, megjelent a főtitkár háborús tevékenységét istenítő „Kis föld” – ki emlékszik ma már rá? – s nyilvánvalóvá vált, hogy valaminek változnia kell. Ki kell törni a politikai elvárások bűvköréből. Elég volt a kényszeredett félrebeszélésből. Fáradt tekintete arról tanúskodott, hogy ez neki sem könnyű. Sem emberileg, sem alkotóilag nem egyszerű életút állt mögötte. Bennem fel sem merült, hogy pár hónappal később nekrológ jelenik meg róla. Pedig harmadik, nálánál jóval fiatalabb írónő felesége gondosan felügyelte életét és egészségét. S őrzi ma is emlékét, mint egy rendkívüli múzeum igazgatója egy rendkívüli házban. Ami elszakíthatatlan férje nevétől.

„Ha meg akarod ismerni az ’50-es ’70-es évek szovjet valóságát, akkor megkerülhetetlen Jurij Trifonov (1928-1981) munkássága. Sajátos emlékműve az a hatalmas szürke épület a Moszkva folyó partján, mely regényéről a „Ház a rakparton” nevet kapta, s megépítésétől, a ’30-as évektől kezdve pártvezetők lakóhelye volt”

Privilegizált lakásokkal, mert akkoriban a moszkvaiak többsége társbérletben élt, komfort nélkül. Sok lakójának utolsó lakhelye volt ez a sajátos rezervátum. A személyi kultusz, a bizalmatlanság éveiben innen vitték el a fekete lefüggönyözött autók kezdetben bíróság elé, később egyenest a kivégzőhelyre a koholt vádak alapján letartóztatott pártvezetőket – a szerencsésebbeknek több éves munkatábor jutott osztályrészül. Gyerekként lehet, hogy a lakás lefüggönyözött ablaka mögül látta.

„Jurij Trifonov ugyanis ebbe a házba született bele. Édesapja hivatásos forradalmár volt, aki Rosztovban részt vett az 1905-ös forradalomban. Mint megalapítója és vezetője a Vörös Gárdának végigharcolta a polgárháború összes frontját”

„Tíz éves koromban apámat koholt vádak alapján kivégezték, nagyanyám nevelt, így személyes élményem nem sok maradt a korról. Természetesen tudni akartam, kik voltak ők. S azt is, kiket követtek, kik voltak elődeik, a századforduló forradalmárai”. „Máglyatűz” című regényének így lett édesapja a főhőse. Később megelevenítette az apjához hasonló, mást és másképp akaró emberek gyötrődéseit a törvénytelenségek éveiben.

„Jurij Trifonov le akart ásni a gyökerekig”

„Szerettem volna tudni azt is, honnan nőttek ki ezek a változást akaró emberek. Az elődöket a narodovolecek soraiban találtam meg, akik a bolsevik párt megalakulása előtt harminc évvel már elkezdték a harcot a cárizmus ellen.” Regénye, a „Türelmetlenség” ezt járja körül.

Jurij Trifonov hosszú utat tett meg 1951-ben megjelent, és Sztálin-díjjal jutalmazott regényétől a „Diákok”-tól a korszak bírálatáig. „Mint író ennek a kornak az élményanyagával indultam „Diákok” című regényemmel. Sok hasonló mű született, mégsem tévedek nagyon, ha azt mondom, igazából jelentős kevés van közöttük” – vallja be önkritikusan, noha egyik korábban írt művét sem tagadja meg.

Megjegyezte, az ötvenes-hatvanas évek irodalmának egyik jellemző vonása, amire tudós irodalomtörténészek találtak egy érzékletes kifejezést a „lakkozás”-t.. „Jónéhány akkoriban született művet nem ártana átírni, hogy realistábban tudósítsanak arról az esztendőkről, mert szükség van az őszinteségre.”

Nem tehettem, hogy ne vessek közbe egy kissé illetlen megjegyzést, hiszen a hetvenes évek után voltunk. „Vajon a kortárs szovjet, de bármely irodalmat nem fenyegeti a lakkozás veszélye?” Hosszasabban elgondolkozott, mielőtt válaszolt:

„A valóság „kilakkozása” mint politikai igény vagy kényszer szinte mindig és mindenhol fenyeget…”

– majd rövid töprengés után folytatta.  „Mert miről is van szó? Az élet tudatosan megszépített, torz bemutatásáról. Ez pedig nem új keletű. A XIX. század végén a Nyiva folyóirat köré csoportosult előkelő származású irodalmárok munkássága a jó példa rá. Ha most végigolvasod az írásaikat, vajmi keveset tudsz meg az orosz életről. Persze, ez napjainkban sem ritka…” – s a gondolatot be sem fejezve valami mással folytatta. „Az író alapelve a kérlelhetetlenül őszinte szembenézés a tényekkel, így válik az etikai mérce, társulva az írói hitelesség igényével esztétikai minőséggé.”

Ismét elgondolkodott: „A szovjet irodalomkritika többnyire az irodalom után kullog.  Ha jelentkezik valami új, képtelenek válaszolni rá.  S ekkor előveszik a régi mércét” – morfondírozik tovább. – „Ez történt kisregényeimmel, melyek több kiadást megértek. Különösen a „Ház a rakparton”-nal”.

„Egyszeriben még a beszélgetés közben is óvatosabb lesz. És joggal, mert ezután a könyve után alapjaiban változott meg a helyzete. Amolyan megtűrt ellenzéki alkotója volt a ’70-es évek irodalmi életének”

Műveibe közvetlenül nem csempészett politikai üzenetet, a történetben, a jellemekben mondta el – sohasem rózsás – véleményét a sztálini, hruscsovi, brezsnyevi korról. „Az új törvényszerűen mindig bizonyos harc után érvényesül, ki kell küzdeni a jogot, hogy egy-egy fájó, kiélezett témáról írhassunk.” Ezt a jogot szinte minden művével kiérdemelte. Hozadéka a megtűrtség volt a hivatalos politika részéről.

Közhelyes megállapítás, de az írók többségére érvényes, alkotás közben azért szem előtt tartják olvasóikat, ízlésüket, felfogásukat. Trifonov sem volt kivétel ez alól. „Világosan látom, kiknek íródnak a könyveim. És persze vannak barátok, akiknek értékítéletében megbízok. Mielőtt megjelenne könyvem, általuk mérem fel a lehetséges visszhangját, ők számomra a mérce.” Arról is szólt, hogy számára még mindig a realizmus a legtermékenyebb irodalmi módszer. Mert „nagyon sok téma van, amit csak így lehet megközelíteni”. Persze nem zárta ki, hogy az áttételesebb, az olvasót nem közvetlenül megszólító módszer is bevonul az irodalomba.

„A múltból a nagy realisták álltak közel hozzá. Diákkori kedvence volt Alekszej Tolsztoj. Talán az előd nagy történelmi tablók megírása iránti szenvedélye”

Trifonov nem volt úgynevezett „esztrád író”, nem is favorizálta a találkozókat olvasóival. Művei sem indokolták ezt, nem beszélt ki belőlük, csak ábrázolt. Mégis mindenki pontosan tudta, mi rejlik a sorok mögött, miféle igazságok. Pedig sok írótársának ez volt egyik fő létfunkciója. Őt mindig riasztották az úgynevezett írói matinék. ”Nem szabad elmerülni bennük, számom mindig morális próbatételek is voltak.” Tény, hogy leírva pontosabb és hitelesebb volt mondanivalója, művekben érzékletesen örökítette meg a kort. Kell ennél több egy író esetében?

Még búcsúzóul elmondta, édesapja a húszas évek végén Finnországban dolgozott, az ottani szovjet kereskedelmi kirendeltségen. Ez az ország a nemzetközi elszigeteltség éveiben fontos állomáshely volt a fiatal szovjetállam számára a kapcsolatépítésben. Legutóbbi finnországi útja során egy író-olvasó találkozón odalépett hozzá egy asszony, aki akkortájt a kirendeltségen dolgozott és ismerte a családjukat. „Egyszeriben visszatért gyermekkorom világa”.

Nem tudom, megírta-e a tervezett sajátos útikönyv novellafüzért. Azt sem tudom, hogy a gorbacsovi fordulatot hogyan fogadta volna.

„Hogy akaratlanul is a változások előkészítője volt, azt sem tagadhatjuk”

Miként azt sem, hogy a sok megpróbáltatás közepette is megtartotta szüleitől örökölt hitét egy lehetséges, emberségesebb társadalom felépítésében, aminek nem lehetett részese.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.