//A Szovjetunió Vietnámja
Afgán harcos egy lelőtt szovjet helikopter maradványaival pózol 1980-ban #moszkvater

A Szovjetunió Vietnámja

MEGOSZTÁS

Ami az amerikaiaknak Vietnám volt, az a szovjeteknek Afganisztán. Aztán az amerikaiak is kudarcot vallottak Afganisztánban, amely így a birodalmak hanyatlásának egyik mérföldköve lett.

Afgán harcos egy lelőtt szovjet helikopter maradványaival pózol 1980-ban #moszkvater
Afgán harcos egy lelőtt szovjet helikopter maradványaival pózol 1980-ban
Fotó:EUROPRESS/AFP

1979. december 27-én indult meg a szovjet hadsereg mintegy 40 ezer katonája, hogy „baráti segítségnyújtás” címén segítse az afgán marxista fordulat után hatalomra jutott rendszer stabilizálását, megakadályozza az amerikai befolyás erősödését, és megelőzzön egy esetleges iszlamista hatalomátvételt. Az Afganisztán két közvetlen szomszédjában lejátszódó politikai fordulatot – 1979. elején Iránban iszlám forradalom tört ki, míg Pakisztánban Ziaul Hak tábornok puccsot hajtott végre – Moszkvában úgy értékelték, hogy Iránban és Pakisztánban megerősödtek az iszlám fundamentalista erők. Az afganisztáni bevonulásból aztán egy majd tíz évig tartó véres háború lett…

„Talán ezért vannak sokan, akik azt állítják, hogy az „afgán kaland” okozta a Szovjetunió bukását”

Ha ez teljesen nem is fedi a valóságot, az tény, hogy a szovjet veszteség 26 660 halott és 30 ezer sebesült volt – szemben a kb. 1,5 millió afgán halálával –, ráadásul a háború évi 5 milliárd dolláros kiadása alaposan megrázta a kommunista nagyhatalom egyébként is omladozó gazdaságát. Ugyanakkor az is tény, hogy a Szovjet Hadsereg – noha a Szovjetunió sem politikailag, sem katonailag nem érte el a célját – súlyos katonai vereséget a kivonulás ellenére sem szenvedett. Ha a Mihail Gorbacsov irányította szovjet pártvezetés nem dönt Afganisztán önkéntes elhagyásáról, akkor az oroszok akár több évig, évtizedekig fenntarthatták volna jelenlétüket az országban.

„Ráadásul a különböző afgán csoportokat és a mudzsahedineket anyagilag támogató, felfegyverző Egyesült Államok is saját csapdájába esett”

Legyen elég csak Oszama bin Laden vagy Omar molla nevét említeni. Előbbi ugyebár a legrettegettebb terroristavezérként, az Al-Kaida alapítójaként, míg utóbbi a tálib rendszer vallási vezetőjeként vált az amerikaiak legnagyobb ellenségévé később.

De nézzük, hogy végül mi volt az indoka annak, hogy a szovjet csapatok 1979. december 27-én bevonultak Afganisztánba. A KGB különleges egységei már az első nap az afgán főváros, Kabul utcáin tűzharcban elfoglalták a stratégiailag fontos pontokat, és az elnöki palotában megölték az amerikaiakkal kapcsolatokat kereső Hafizulláh Amint és családját. Holott korábban szinte tökéletes volt a két állam kapcsolata. Sőt, a szovjet vezetés többször is azt hangoztatta, hogy Afganisztán a különböző társadalmi rendszerű országok hatékony együttműködésének, kölcsönös bizalmának a példája. Ezt a helyzetet forgatta fel szinte fenekestől 1978 áprilisában a marxista katonatisztek és egyetemisták által irányított forradalom, amely megdöntötte Mohammed Daoud Khan rendszerét.

„Az új politikai vezetés ettől kezdve a hatalmát féltve folyamatosan kérte a Szovjetuniót, hogy katonai eszközökkel segítse stabilizálni a hatalmukat”

Moszkva anyagilag, valamint civil és katonai tanácsadókkal gyorsan segédkezet nyújtott az új rendszernek. Egy-két hónappal később már mintegy hétszáz katonai és polgári tanácsadó tevékenykedett Afganisztánban. December elejére ez a létszám már több mint ötezer főre duzzadt. A katonai bevonulás gondolata 1979 márciusában vetődött fel először, és a katonai vezetés mindvégig ellenezte az akciót. Az okot a Herat városában kirobbant rendszerellenes lázadás adta, ráadásul a Mohamed Taraki-féle kabuli vezetés ettől kezdve egyre jobban sürgette a katonai beavatkozást. Jellemző, hogy 1979 márciusától decemberéig huszonegy alkalommal kért az afgán vezetés katonai segítséget Moszkvától. A szovjet pártvezetés amiatt is aggódott, hogy a térségben Moszkva számára hátrányos változások következtek be. Ugyanis 1979 elején Iránban iszlám forradalom tört ki, míg Pakisztánban Ziaul Hak tábornok puccsot hajtott végre, azaz Afganisztán két közvetlen szomszédjában megerősödtek az iszlám fundamentalista erők. Ám ekkor Moszkva még nemet mondott a katonai beavatkozásra, mert úgy vélték, az 1979 nyarán aláírandó SALT 2 szerződés előtt nem kellene megterhelni az orosz-amerikai kapcsolatokat.

„Ráadásul a katonai vezetés Dmitrij Usztyinov marsall, a honvédelmi miniszter kivételével ellenezte a beavatkozást”

A helyzet akkor változott meg, amikor 1979 őszén előbb menesztették, majd meggyilkolták Mohamed Tarakit, akinek helyét Hafizulláh Amin foglalta el. Moszkva bizalmatlan volt az új elnökkel szemben, ráadásul Amin – a szovjet hírszerzés jelentései alapján – felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokkal, és ennek lényegéről nem volt hajlandó Moszkvának beszámolni. Novemberben összeült a Politikai Bizottság, és Leonyid Brezsnyev nyomására úgy döntött, a helyzet rendezésére immár egyedül a katonai beavatkozás a helyes lépés. A végső verdikt csak decemberben született meg, éppen azon a napon, amikor a NATO a Pershing rakéták európai telepítéséről döntött.

„A történészek többsége úgy véli, a NATO döntése adta meg a végső lökést ahhoz, hogy a Szovjetunió megtámadja Afganisztánt”

A szovjet csapatok bevonulása az akkori pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev utasítására 1979. december 25-én kezdődött meg. Az oroszok először a fővárost, Kabult és annak repülőtereit szállták meg 1979 karácsonyán. December 24-től 26-ig három napon át érkeztek a szovjet szállítógépek a kabuli és a bagrami repülőtérre. December 27-én reggel kezdődött Kabul stratégiai pontjainak megszállása, és a meggyilkolt Amin helyét Babrak Karmal vette át.

Üzbegisztánból, Türkmenisztánból és Tádzsikisztánból is elindult egy-egy hadosztály, és a szovjet csapatok létszáma hamarosan elérte a 40 ezer főt. A későbbi években fokozatosan növekedett az Afganisztánban állomásozó szovjet haderő létszáma, és 1980-ban elérte a 100 ezret, majd 1985-ben a legmagasabb létszámát, a 120 ezret.

A bevonulást és a szovjet katonai intervenciót élesen elítélte a nemzetközi közvélemény. Az Egyesült Államok csökkentette a Szovjetunióba irányuló gabonaexportját, és a moszkvai olimpia bojkottjára szólított fel. Az amerikaiak úgy vélték, a szovjetek nem is a térség regionális pozíciójáért támadták meg Afganisztánt, hanem azért, hogy a befolyásukat kiterjesszék a Perzsa-öbölre. Ráadásul Moszkva cselekedetét olyan országok is támadták, melyek korábban kifejezetten a szövetségeseinek számítottak. Szíria, Algéria, Líbia, a Palesztin Felszabadítási Szövetség is tiltakozásának, rosszallásának adott hangot, míg Kínával tovább bonyolította az egymáshoz való közeledést.

„Amennyiben a szovjet fegyveres erőknek az afgán hadsereggel kellett volna csak megütköznie, vélhetően nem tartott volna tíz évig a háború. Sőt, talán egy esztendeig sem”

Ám az afgán haderő helyett kisebb-nagyobb gerillacsoportokkal kellett megütközniük. Az Egyesült Államok, Pakisztán, Irán és Kína támogatásával több helyen sikeresen vették fel a sokkal jobb helyismeretüknek köszönhetően a harcot a szovjet erőkkel. Az amerikaiak rendszeresen szállítottak fegyvereket Pakisztánon keresztül az afgán harcosoknak, a mudzsahedineknek, akik például a Stinger rakétáikkal rengeteg harci helikoptert lelőttek, és nem egyszer sikerrel vágták el a szovjet utánpótlási vonalakat.

„A harcokban egy alig 30 éves, gazdag családból származó szaúdi fiatalember, Oszama bin Laden vívta ki a legnagyobb elismerést”

Vagyonát felhasználva egy iszlamista fiatalokból álló, 20 ezer fős alakulatot állított fel, amelynek tagjait a világ több országából toborozta, ráadásul az amerikaiak mindenben támogatták. Az egység rendkívül hatékonyan harcolt a szovjetek  ellen, és senki nem gondolt azokban az időkben arra, hogy az afganisztáni háború végén, 1988-ban Oszama létrehozza az  Amerika ellenes Al-Kaida nevű terrorszervezetet, majd segíteni fogja a szintén Afganisztánban megalakuló, az amerikaiak által eleinte szintén támogatott Omar molla teremtette szunnita iszlamista tálib mozgalmat, a talibánt.

„Patthelyzet alakult ki, miután a szovjet erők a legnagyobb áldozatok árán sem voltak képesek a mudzsahedinek legyőzésére, míg a különböző iszlám és afgán erőknek esélyük sem volt a szovjetek kiűzésére”

A megoldáshoz és a háború végéhez az 1985-ben hatalomra kerülő Mihail Gorbacsov kellett. A glasznoszty és a peresztrojka atyja látván a kialakult helyzetet, 1987-ben a szovjet csapatok fokozatos kivonásáról döntött. A háború 1988-ban lezárult, az utolsó orosz egységek is távoztak. A sors furcsa iróniája, hogy 2001. október 7-én az amerikaiak indítottak katonai akciót Afganisztán ellen – Operation Enduring Freedom (Tartós Szabadság Hadművelet) –, ahol ekkor a korábbi szövetségeseik, Oszama bin Laden és Omar molla gyakorolta ekkor a hatalmat…

Források:

Zicherman István: Az afgán háború. Anno Kiadó, 2006

Kenéz Péter: A Szovjetunió története. Akkord Kiadó, 2008

Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő cikkei a szovjet-afgán háborúról

Jiry Valenta: Prágától Kabulig – a szovjet invázió stílusa

Csicsmann László: Szovjet intervenció Afganisztánban (1979-1988)

Galántay Ervin: A szovjet-afgán háború (1979-1988)

A Szovjetunió Vietnámja (Múlt-kor)

Wikipédia: A Szovjetunió afganisztáni háborúja

MEGOSZTÁS