„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Szlobodan Milosevics a jugoszláv rendszerváltás legellentmondásosabb alakja.
Fotó:EUROPRESS/STF/TANJUG/AFP
Dobrica Csoszics szerb író 1986 egyik éjjelén annak a memorandumnak a szövegét gépelte, amelyet a következő nap kívánt közzé tenni a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia plénumán. A professzorok többsége már elhagyta az akadémia épületét, a halotti csend leginkább a vihar előtti csendre hasonlított.
Csoszics a Nagy Szerbia-koncepciót vetette éppen papírra, amely elmarasztaló képet festett a jugoszláv szocializmusról. A memorandum keményen bírálta az önigazgatású szocializmus torz továbbélését, mely akkoriban már csak névlegesen működött. A szöveg azonban megfogalmazott több olyan etnikai problémát is, amely a klasszikus „testvériség-egység” szlogent messze túllépve több helyütt is kifejezte, hogy a szerbség az ország több részében elnyomatás alatt szenved.
„Habár Csoszics a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének (SKJ) tagja volt, valójában inkább nacionalista gondolkodóra emlékeztetett, aki úgy vélte, elérkezett az idő, hogy megvalósítsák az államot, melyben minden szerb együtt élhet”
A terv természetesen nem egyedül Csoszicsé volt, később más akadémikusok is aláírták a memorandumot. Szükség volt azonban egy erőskezű emberre, aki a nagy tervet magas pozícióba jutva megvalósítja. Jelentkező pedig akadt bőven. Végül aztán sikerült kiválasztani a legmegfelelőbb embert, akiben mindenki biztos volt, hogy a nacionalisták álmát maradéktalanul meg fogja valósítani – a hatalma érdekében.
Szlobodan Milosevicset 1987 áprilisában Koszovóba küldték, ahol nem sokkal korábban ellentétek törtek ki az albánok és a szerbek között. A politikus azt a feladatot kapta, hogy a testvériség-egység jegyében megbékítse az ellenérdekelteket Szerbia déli autonóm tartományában. Az összehívott tüntetésen Milosevics kezdetben csak néhány jól ismert jelszót pufogtatott, mikor egy demonstráló azt kiáltotta neki: „Ezt mi már nem bírjuk tovább!”
Milosevics ekkor a kamerába nézett, majd azt kiáltotta a hatalmas tömegnek: „Senki nem bánthat titeket!”. Ezen az estén a belgrádi televízió Milosevicsről valóságos ódát zengett, aki a semleges a nacionalisták oldalára állt. Világos jel volt ez az összes szerb nacionalista számára is (akik eddig vagy emigrációban voltak, vagy pedig meghúzták magukat az országban), hogy ütött az óra, melyre oly sokat vártak.
„Milosevics következő célja Vajdaság megszerzése volt.
Ennek érdekében a koszovói szerbeket mozgósította, akiknek többsége az ingyen ételért és italért ment csak a demonstrációkra, de ekkor már jelen voltak ezeken a nacionalisták jól szervezett csoportjai is. A tüntetők 1988 októberében Újvidéken joghurtos dobozokkal megostromolták a tartományi kormány épületét – ez az esemény joghurtforradalom néven vonult be a jugoszláv történelembe. A vajdasági kommunistákat ezután lemondatták, a helyükre pedig Milosevics emberei kerültek.
Ezután Montenegró következett a sorban. Ide szintén koszovói szerbeket hoztak, hogy aztán a „népakarattal” megdöntsék a régi kommunisták hatalmát. A recept ismét bevált. A helyi vezetés itt is lemondott, így jutott hatalomra Momir Bulatovics, aki ízig-vérig Milosevics híve volt.
1989 februárjában viszont az albánok is demonstrációkba kezdtek, ami a bányászok sztrájkjával kezdődött (ezzel Azem Vlaszinak nyújtottak segítséget, aki a néhai Tito kedvence volt). Milosevics viszont a Jugoszláv Néphadsereg segítségével felszámolta a tüntetéseket, Azem Vlaszit bebörtönözték, a tiszavirág-életű koszovói felkelést ezzel elfojtották. A szlovén vezetőség ekkor a szerb hatalom ellen foglalt állást, ugyanis már idejében megértették, hogy Milosevics a hatalma erősítése érdekében kelt viszályt Koszovóban.
„Mint már sokadszor, Milosevicsék ismét a koszovói szerbeket mozgósították, hogy döntsék meg a hatalmat Szlovéniában, azonban a horvátok úgy döntöttek, nem engedik át a tüntetőket a területükön”
Milosevics ezért új módszert talált ki, hogy leszámoljon a szlovén kommunista vezetéssel. A SKJ kongresszusát 1990 januárjára hívták össze, ahol a szlovén kommunisták ismét a békés koszovói rendezés mellett foglaltak állást, javaslatukat azonban visszautasították. Ekkor a szlovének tüntetőleg elhagyták a kongresszust, s rövid idő múlva követték őket a horvát kommunisták is. A kongresszus az SKJ-hoz hasonlóan szétesett, ami után már nem is maradt kérdés, hogy többpárti választások következnek.
Szerbiában és Montenegróban a nyolcvanas évek második felében felemelkedő kommunisták nyerték meg a választásokat, Horvátországban a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) győzött Franjo Tudjman vezetésével, akit a horvát emigráció is támogatott pénzzel, és akik egyre gyakrabban hallatták a hangjukat hazatérve. A nacionalista hangvételű beszédeik persze a horvátországi szerbeknek úgy hatottak, mintha a második világháborús usztasa rezsim feltámadását látnák. Kninben ezért a helyi szerbek fellázadtak, hogy az 1941-45-ig tartó állami terror megismétlődik. Majd kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot, amire Tudjmanék azonnal nemet mondtak. Ekkor viszont a krajinai vezetés úgy döntött, hogy segítséget kérnek „minden szerb megmentőjétől”, Milosevicstől.
„A háborús előkészületek már 1990 őszén megkezdődtek”
Milosevics a hatalmának stabilizálása érdekében Szerbiában megnyerte az ellenfeleit (például Vojiszlav Seselj csetnik vajdát), másokat, mint például Vuk Draskovicsot viszont a rendőrséggel üldöztetett. Milosevics rövid időn belül átvette az ellenőrzést mind a média, mind pedig a Jugoszláv Néphadsereg felett. Tudjman és pártja viszont az Egyesült Államok segítségét kérte, hogy az fegyverezze fel őket, de ezt Washington visszautasította azzal az indokkal, hogy nem fegyvereznek fel nacionalistákat. Tudjmannak végül mégis sikerült a horvát emigráción keresztül Argentínától könnyű- és nehézfegyvereket vásárolni, Magyarországról pedig könnyű fegyvereket vásároltak a rendőrségnek (emiatt pattant kis a hírhedt Kalasnyikov-botrány Budapest és Belgrád között). Tudjman persze szerbiai kollégájához hasonlóan szintén átvette az ellenőrzést a média felett, ahonnan innentől naphosszat szították a gyűlöletet, miközben Milosevics és Tudjman nagyon is jó kapcsolatot ápolt egymással.
„Így 1991-ben Karagyordjevón elhatározták, hogy felosztják Bosznia-Hercegovinát, a Krajinai Szerb Köztársaság ügyében viszont nem sikerült dönteniük”
Milosevics aztán úgy döntött, odahaza is próbára teszi a hatalmát. Az 1991. március 9-i ellenzéki tüntetést a hadsereg bevetésével felszámolta, amiből immáron teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a hadsereget is meg sikerült nyernie magának.
Nem kellett sokat várni a bevetésre. Korábban Milosevics Milan Kucsannak megígérte, hogy Szlovénia szabadon távozhat Jugoszláviából. Már amennyiben nem segít Tudjmannak, ha Horvátország is el akarna szakadni. Miután Szlovénia a Jugoszláviából való kiválás mellett döntött, a szlovén területvédelmi egységek bekerítették a Jugoszláv Néphadsereg kaszárnyáit, majd rövid harcok után lefegyverezték a katonákat.
„Az Európai Közösség ekkor még mindenáron Jugoszlávia fennmaradását akarta, így titkon abban bíztak, hogy a Jugoszláv Néphadsereg katonai puccsot hajt végre és leváltja az új uralkodó garnitúrát mind a hat köztársaságban”
A Jugoszláv Néphadsereg tisztjei mindezzel tisztában voltak és elkészítették a szlovén vezetés megdöntésének tervét. Milosevics azonban megtartotta ígéretét, melyet annak idején Kucsannak adott. A rövid 7 napos háború után elrendelte a Jugoszláv Néphadsereg visszavonulását Szlovéniából, és ezzel kész tények elé állította Európát, amelynek országai nem sokkal ezután elismerték Szlovénia függetlenségét.
Horvátországban viszont máshogy alakultak a dolgok. Amint Horvátország kikiáltotta függetlenségét, a Krajinai Szerb Köztársaság azonnal kifejezte csatlakozási szándékát Szerbiához. 1991 júliusában a szerb nacionalisták átvették a hatalmat Krajinában, majd egyre több várost és falut támadtak meg, ahol nem voltak többségben a szerbek, ezért etnikai tisztogatásba kezdtek. Ahogy Szerbia és Horvátország a háború felé sodródott, egyre inkább a szélsőségesek, a csetnikek, és az usztasák vették át a vezetést a csatatéren. Szeptemberben már igazi háború dúlt, a szerb nacionalisták valamennyi várost elfoglaltak Krajinában, a szlavóniai Vukovár viszont egészen november elejéig ellenállt. Tudjman ekkor elhatározta, hogy feláldozza Vukováart Horvátország elismeréséért. Ez sikeres lépésnek bizonyult, így rövidesen egy újabb egykori jugoszláv tagköztársaság vált függetlenné. A háború azonban még hosszú évekig eltartott, amely óriási áldozatokkal járt.
„Boszniában megint más forgatókönyv zajlott le. A kommunizmus bukása után a hatalmat itt három nacionalista csoport vette át”
Először a szerb nacionalisták kiáltották ki a Boszniai Szerb Köztársaságot, majd a horvátok is létrehozták a maguk „államát” Boszniában, ami a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság nevet kapta. Alija Izetbegovics bosnyák elnök viszont népszavazást írt ki Bosznia-Hercegovina függetlenségéről, amelyen a lakosság többsége igennel szavazott. Milosevics kezdetben arra törekedett, hogy előbb a Szerbiához közeli boszniai területek kerüljenek szerb ellenőrzés alá, azonban a háború nagyon gyorsan átterjedt az ország többi részére. A horvát-bosnyák háborúval viszont már két arcvonalon dúlt a háború (ez az összetűzés egészen 1994 februárjáig tartott).
Az egykori jugoszláv „rendszerváltók” azonban idővel komoly bajba kerültek. Horvátországban Tudjman hatalma egyre inkább veszélybe került a korrupció és a törvénytelenségek miatt, a nincstelenségbe süllyedt horvát lakosság pedig tüntetésekbe kezdett. Tudjman ezért úgy döntött, hogy megtámadja a lázongó szerbeket Szlavóniában és Krajinában. Ez utóbbi a Vihar- és Villanás hadművelettel pedig olyan tökéletesre sikeredett, hogy Tudjman könnyedén megnyerte a közelgő választást. Boszniában viszont a szerb nacionalista vezetés egyre jobban önállósította magát, majd 1995 júliusában a boszniai szerb köztársaság katonasága óriási vérengzést hajtott végre Srebrenica mellett. Miután mindez kitudódott, és a feldühödött világ közvéleménye rákényszerítette vezetőit, hogy végre tegyenek valamit, így a NATO erőteljes bombázásokba kezdett, mellyel a szerb állásokat megsemmisítették.
„Látva, hogy közeleg a vég, Milosevics elhatározta, hogy lezárja a háborút, a békeszerződést az Egyesült Államokban, Daytonban írták alá 1995 decemberében”
Az egykori szocialista Jugoszlávia így végleg darabjaira hullott, melyben a nyolcvanas években felemelkedő kommunista pártelit és a nacionalista vezetők kulcsszerepet játszottak.
A jugoszláv rendszerváltás sajátja ugyanakkor, hogy a „rendszerváltás” szót ma nagyon kevesen használják az egykori tagköztársaságokban. Ennek az oka elsősorban abban keresendő, hogy ezekben az országokban a rendszerváltás pillanatai szinte azonnal háborúba torkolltak. Csakhogy itt a fő konfliktus az egykoron államalkotó nemzetek között zajlott, melyeknek vezetői között nagyon jól megfértek egymással az egykori kommunisták és a nacionalisták.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
