//A krími tatárok tragédiája
„A Krím a 18. században került Moszkva érdekkörébe. Az oroszok már a krími háborúk megindításakor azt követelték Törökországtól, hogy segítsék elő a tatárok kitelepítését a Krímből” #moszkvater

A krími tatárok tragédiája

MEGOSZTÁS

Sokszor, sok helyen leírtam már, nem helyeslem a kollektív büntetést. Amit 1944. május 18-án a krími tatárokkal tettek Lavrentyij Pavlovics Berija, belügyi és állambiztonsági népbiztos, az NKVD főnöke irányításával, arra egyszerűen magyarázat sem nagyon van. Ez a nap a krími tatárok emléknapja. Az a nap, amikor egy diktatórikus rendszer árulónak bélyegezett öreget, nőt, gyermeket, sőt, még a Szovjetunió hőse kitüntetést kapott katonát is.

„A Krím a 18. században került Moszkva érdekkörébe. Az oroszok már a krími háborúk megindításakor azt követelték Törökországtól, hogy segítsék elő a tatárok kitelepítését a Krímből” #moszkvater
„A Krím a 18. században került Moszkva érdekkörébe. Az oroszok már a krími háborúk megindításakor azt követelték Törökországtól, hogy segítsék elő a tatárok kitelepítését a Krímből”
Forrás:ukraineinstitut.org

A világ kegyetlen, és néha túllép olyan dolgokon is, amin – éppen az emberiség okulása céljából – nem szabadna túllépni. Éppen ezért döbbent rá nagyon sok ember, hogy amikor a 2016-os Eurovíziós Dalfesztiválon egy krími tatár énekesnő, Jamala – aki egyébként ukrán színekben indult – szívet tépően előadta az 1944 című dalát, hogy abban az adott esztendőben valami borzalmas dolog történt egy néppel. Jamala ugyanis saját népe deportálását idézte fel a dalban, amit a dédnagymamájának ajánlott azon a stockholmi estén, aki átélte az akkori borzalmakat.

„A dal célba ért, szíveket talált, és a krími tatárok nyelvén előadott 1944 végül első lett a fesztiválon. A hazájától, otthonától megfosztott nép megmaradt tagjai azt érezték, ők is győztek Jamalával együtt”

De nézzük, mi vezetett ahhoz, hogy 1944. május 18-án egy teljes népességet – összesen mintegy 180 ezer embert – deportáljanak. Egy nap alatt kergették ki őket házaikból, és marhavagonokba zsúfolva útnak indították őket száműzetésük helyére, mindeközben árulónak bélyegezve az egész krími tatár népet , beleértve az öregeket, az asszonyokat és a csecsemőket is. A sztálini rezsim ugyanazt a kegyetlen és embertelen módszert alkalmazta a krími tatárokkal szemben, mint amit a volgai németekkel, a kalmükökkel, a karacsájokkal, a csecsenekkel, az ingusokkal, a balkárokkal és több más néppel szemben. Sokan azt szokták ennek kapcsán felhozni, hogy az orosz birodalommal – vezesse azt a cár vagy éppen a kommunisták szűk csoportja – a krími tatárok sosem ápoltak jó kapcsolatot.

„A Krím a 18. században került Moszkva érdekkörébe. Az oroszok már a krími háborúk megindításakor azt követelték Törökországtól, hogy segítsék elő a tatárok kitelepítését a Krímből”

Hosszas háborúskodás után a Krím-félszigetet 1783. április 9-én Oroszországhoz csatolták, és sok történész azt állítja, a krími tatár nép innentől, mint önálló nép megszűnt létezni. Aki elhagyta a félszigetet, feloldódott a törökországi muzulmán népek tengerében. A Krím maradék tatár lakossága alig haladta meg a 100 ezer főt, és 1863-ban hivatalos adatok szerint 784 tatár falu volt néptelen.

 

A cári kormányzat tatárellenes politikája a szellemi és a fizikai népirtás jellegét öltötte, hiszen elkezdődtek a muzulmán vallási személyek, illetve a tatár előkelők elűzése a birodalom belsejébe, ráadásul megfosztották őket a valahai hazatérés jogától. 1883-ban nagyszabású akció keretében a tatár családoktól elkobozták a régi könyveket és kéziratokat, és amikor a jobb élet reményében újabb tízezrek hagyták el az otthonaikat, oroszokat telepítettek a helyükre. 1897-ben a Krím-félszigetet magába foglaló Tauriai kormányzóság mintegy másfél millió lakosának már csak 13 százaléka volt tatár, az oroszok részaránya pedig 71 százalékot tett ki.

Az 1917-es októberi orosz forradalom után, 1921. október 18-án a Krím autonómiát kapott a Szovjetunión belül, de az 1920-as évekbeli kollektivizálás súlyos éhínséghez vezetett, amelynek következtében mintegy 100 ezer krími halt meg – az áldozatok háromnegyede krími tatár volt –, mert terményeiket a Szovjetunió „fontosabb” régióiba szállították. Sztálin idejében ez még rosszabbra fordult.

„Így amikor a németek és szövetségeseik megtámadták a Szovjetuniót, az előzmények ismeretében sokan nem csodálkozhattak azon, hogy a krími tatárok eleinte a felszabadítót látták bennük”

És ezzel elérkeztünk oda, hogy megvizsgáljuk, vajon tényleg a teljes népesség a szovjet állam ellen fordult-e, vagy szimplán egy részük gondolkodása, szerepvállalása miatt indokot találtak arra, hogy a kollektív büntetés elvét alkalmazva a teljes krími tatársággal leszámoljanak. Sztálin egyértelművé tette, hogy a nácikkal való kollaboráció miatt bánik el a tatárokkal, miközben egyszerűen csak a teljes Krím-félsziget bekebelezésével a Dardanellák felé szeretett volna utat törni.

De nézzük a tényeket, vajon igazak-e a kollaborációs vádak. Kétségtelen tény, hogy a tatárok Krímbe érkező németek mellé álltak, bizottságokat hoztak létre, melyek közreműködtek a félsziget közigazgatásában. Sok krími tatár dezertált a Vörös Hadseregből és a szovjet partizánegységekből, illetve támogatták a német partizánvadászatot. Sőt, a Wehrmachtban voltak krími tatár egységek, ráadásul egy SS hegyivadász ezredet is létrehoztak belőlük. Oleg Romanko orosz történészprofesszor kutatásai szerint

„a háború alatt 35 ezer krími tatár ilyen vagy olyan módon segítette a fasisztákat. A német rendőrségen szolgáltak, kivégzésekben vettek részt, kommunistákat adtak ki a náciknak és szövetségeseiknek”

Jonathan Otto Paul történész kutatásai szerint kilenc és húszezer közötti krími tatár szolgált a német hatóságok által létrehozott szovjetellenes katonai egységekben, ám sokan csak a falujukat védték a szovjet partizánoktól. Mások úgy vélik, összesen mintegy 20 ezer krími tatár vett részt fegyveresen a németek oldalán a második világháborúban, ám ennek csak fele volt katona, a másik fele rendőr.

Ugyanakkor érdemes a másik oldalt is megnézni. Több újabb kutatásban az adatok szerint 1941 novemberében a németek ellen harcoló partizánok több mint fele volt tatár, illetve a felnőtt krími tatár népesség 15 százaléka a Vörös Hadsereg oldalán harcolt. Őket biztosan nem lehetett kollaborációval vádolni. Még sem volt számukra kegyelem!

„Azokat a krími tatárokat, akik a Vörös Hadseregben szolgáltak, leszerelésük után szintén száműzték”

Közel kilencezer vöröskatona, közöttük több mint 500 tiszt volt kénytelen a korábban deportáltakhoz csatlakozni, közöttük sokan magas kitüntetéseket viseltek, hatuknak ott volt a zubbonyán a Szovjetunió hőse kitüntetés.

Eljött 1944. május 18., és az érkező orosz katonák és rendvédelmisek a deportáltaknak legfeljebb fél órát adtak, hogy összeszedjék a legfontosabb holmijaikat. Akik ellenálltak, vagy akik nem tudtak járni, azokat agyonlőtték. A deportáltakat marhavagonokba zsúfolva szállították, út közben alig etették, akkor is túlsózott ételekkel, amiktől szomjaztak. Az út során sokan meghaltak, a vasúti töltés mellett temették el őket – ha egyáltalán eltemették. Walter Kolarz kutató szerint a krími tatárok deportálása és népként való kiirtása 1944-ben csak az utolsó lépése volt a Krím orosz gyarmatosításának, amely 1783-ban kezdődött el.

A tömeges kitelepítés során a szovjet hatóságok mintegy 80 ezer házat, 500 ezer marhát, 150 ezer hektárnyi földet és 40 ezer tonna mezőgazdasági terményt koboztak el. A krími tatárokon kívül deportáltak a félszigetről 9620 örményt, 12 420 bolgárt és 15 400 görögöt is.

„Mindannyiukat árulóknak minősítették, és évtizedekre másodosztályú állampolgárokká váltak a Szovjetunióban”

Arról már jó előre gondoskodott Sztálin propagandája, hogy a tatárok új helyükön a helyi lakosság gyűlölködve fogadja. Egyrészt árulónak és a nép ellenségének bélyegezve őket, másrészt – Greta Lynn Ugling történész kutatásai során bukkant ezt bizonyító dokumentumokra – például az üzbégeknek azt mondták, hogy „küklopszok” és „kannibálok” érkeznek hozzájuk, és azt tanácsolják, hogy maradjanak távol az újonnan érkezőktől.

Az áldozatok száma körül természetesen megy a szokásos számháború. Az általános és a legtöbb helyen elfogadott történészi nézet szerint a deportálás során közel 8 ezer krími tatár halt meg, és több tízezren a száműzetésben vesztek oda a kemény körülmények miatt. Dalcsat Edijev karacsáj demográfus becslése szerint 34 300 krími tatár halt meg a deportálás következtében, ami 18 százalékos halálozási aránynak felel meg. Hannibal Travis becslése szerint összesen 40–80 ezer krími tatár vesztette életét száműzetésben, míg Michael Rywkin professzor szerint legalább 42 ezer krími tatár halt meg 1944 és 1951 között, beleértve a 7900-at, aki az út során hunyt el.

„Brian Glyn Williams professzor 40 és 44 ezer közé teszi a halottak számát, ugyanakkor a Krími Állami Bizottság becslése szerint 45 ezer krími tatár halt meg 1944 és 1948 között. A hivatalos NKVD jelentés szerint a népcsoport 27 százaléka halálozott el”

A túlélők több évtizeden át maradtak Közép-Ázsiában, csak a gorbacsovi peresztrojka idején engedélyezték számukra a hazatérést, és ennek köszönhetően mintegy 260 ezer krími tatár visszatért a Krímbe, és 2004-re a számuk elérte a félsziget lakosságának 12 százalékát. Ugyanakkor soha, senki nem biztosított számukra jóvátételt, nem kártalanította a deportáltakat az elveszett tulajdonukért, és nem indított eljárást a kényszer áttelepítés elkövetői ellen.

Az Oroszországi Föderáció a Krím visszacsatolása után 2014. április 21-én kibocsátotta 268. számú rendeletét „az örmény, bolgár, görög, krími tatár és német emberek rehabilitálásáról és az újjászületésükhöz és fejlődésükhöz nyújtott állami támogatásról”. Ám megoldást ez sem hozott.

MEGOSZTÁS