„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Mira Furlan és Petar Bozovic a Lepota poroka-ban (1986)
Forrás:Imdb
Modern világunkban számos olyan társadalmi szokásunk él tovább, amelyeket sehogy nem tudott kikezdeni az idő és a mindent elárasztó nyugati civilizáció. És itt nem csak a tovább élő vallási-ünnepi szertartásainkra kell gondolni, melyeknek olykor-olykor már az eredetét sem ismerjük. Mély, a lelkünk legmélyén élő szokások ezek, melyek akkor is velünk vannak, amikor azt a legkevésbé gondolnánk. Kitűnő példa erre a vérbosszú intézménye. Ez az őskori szokás a 21. századra is megmaradt.
„S bár az önbíráskodást a világ minden országban szigorúan büntetik, aligha tagadható, hogy az emberiség még igen messze van attól, hogy megszabaduljon ettől az ősrégi gyakorlattól”
A művészettörténetben sokan próbálkoztak már azzal, hogy filmvászonra vigyék „a nem egyidejű egyidejűségét”, vagyis azt, amikor két egészen más korszak találkozik egymással. Kitűnő példa erre A falu című amerikai thriller, vagy éppen Az istenek a fejükre című film. Ez utóbbi rendkívül szemléletesen tárja elénk a teljesen különböző kultúrák egyidejűségében rejlő iróniát. Ám ez a művészi eszköz nem csak az irónia kifejezésére alkalmas, hanem arra is, hogy segítségével az alkotó bemutassa, mennyire különös szokásaik voltak és vannak ma is a különböző népeknek. Vagy általában,
„a lelkük mélyén milyenek is ezek az emberek?”
Erre a kérdésre ad egy igazán erőteljes választ a montenegróiak esetében A bűn szépsége (Lepota poroka) című film. A rendező, Zsivko Nikolics montenegróiként tökéletesen ismerte az ott élő hegyi emberek sajátos tradícióit, amelyek a titói Jugoszláviában is megmaradtak. Az egyik ilyen szokás szerint a hűtlen feleséget a férj úgy bünteti, hogy kiviszi a hegyekbe, asszonya fejére egy kenyeret helyez, majd arra egy hatalmas kalapáccsal lesújt, amivel így agyonüti a nőt.
Hihető az, hogy ez a tradíció még a nyolcvanas években is élt az eldugott hegyekben? Aki egy kicsit is ismeri a montenegrói vidéki embereket, erősen hajlamos arra, hogy igennel válaszoljon erre a kérdésre. A valamikori Jugoszláviában az egyenlősítő nemzetiségi politika ellenére is közszájon forogtak azok a viccek, amelyekben egy-egy államalkotó nemzet karakterét domborították ki.
„A montenegróiak esetében ezek a legtöbbször a konzervativizmusukra lett kihegyezve, ami nagyon sokszor egészen szembeötlő volt”
A bűn szépségének főszereplői azonban nem csupán konzervatív életvitelt folytatnak, ők még a nyolcvanas években is úgy gondolkodnak, mintha a középkorban élnének. Az újdonsült feleségre, Jaglikára (Mitra Furlan) a nászéjszakán egy kendőt terít a férje, Luka (Milutin Karadzsics), mert errefelé, a hegyekben ez a szokás. A fiatal házaspárnak azonban egyáltalán nincs könnyű dolga, így a tengerpartra kell menniük munkát vállalni. Luka egy gyárban helyezkedik el, ahol egyáltalán nem boldogul könnyen, Jaglika viszont egy nudista strandon talál munkát, ami a szégyenlős nőnek kezdetben rendkívül kellemetlen. Ám ez a munka jól fizet, így a hosszú fekete ruhába öltözött feleség szorgalmasan dolgozik a verő napsütésben a montenegrói tengerparton.
A fordulatot aztán egy külföldi férfi és nő hozza el, akik ide, a tengerpartra jöttek nyaralni. A fiatal házaspár éles ellentéte annak, amit Jaglika addig látott. Ők a szerelemnek, a meztelenségnek és természetesen a testi örömöknek élnek, ami egy egészen új világot hoz el a montenegrói asszony életében. Kezdetben még visszahőköl a két idegen magatartásától, később azonban kíváncsi lesz rá, majd egyre inkább rátalál a saját vágyaira. A házaspár – amelynek apartmanjában takarít a nő – is észreveszi ezt, ezért ők is megpróbálnak közelebb kerülni a nőhöz.
„A rendező zsenialitását dicséri, hogy leheletfinoman mutatja be, miként oldódnak fel lassan a tradicionális neveltetésben részesült nő gátlásai, s hogyan nyílik meg számára a szexualitás korábban nem ismert szépsége”
Közben Luka élete nehezen alakul. A munkahelyén konfliktusai vannak, ami lassan a házasságára is árnyékot vet. Feleségét ez is arra bátorítja, hogy a két idegen világában keressen menedéket, akik aztán egy nap bevonják a nőt a szexuális játékukba. Anélkül, hogy elárulnánk, hová fut ki a cselekmény, már itt érdemes jelezni, filmdrámát láthatunk, amely végül tragédiába torkollik.
– Ez nem játékfilm, ez egy dokumentumfilm! – ezt mondta egy belgrádi újságíró barátom, amikor egyszer szóba került ez a film. A kollégám – akinek montenegrói a felesége – aztán hosszasan sorolta még az ottaniak különös szokásait, amelyek talán nem is olyan meglepőek, hiszen a hegyekben élő emberek jóval elzártabban élnek. Így a tradícióik sokkal inkább megőrződnek, mint azoké a népeké, amelyek naponta találkoznak más emberekkel. Montenegróban ez a kettősség a mai napig megvan. A hegyi, rurális területeknek éles ellentéte Podgorica és a tengerpart, ahol a turizmus homogenizáló hatása világosan látható.
„A bűn szépsége a Montenegrón belüli kulturális kettősséget is bemutatja, amelyek ebben a filmben sehogy nem tudnak megbékülni, pedig itt pontosan ugyanarról a népről van szó. Csakhogy míg a partiakat a szocializmus és a turizmus „modernizálta”, addig a hegyek emberei nagyon sok vonásukban a régiek maradtak”
Kiknek ajánlható a film? Akik szeretik a lélektani folyamatok művészi ábrázolását, azoknak feltétlenül látniuk kell ezt a művet, amely rendkívül pontosan mutatja be a tradíciók által elfojtott érzékiség lassú felszabadulását. A film kötelező a jugoszláv alkotások kedvelőinek is, hiszen A bűn szépsége a nyolcvanas éve közepére valóságos forradalmat indított el a jugoszláv filmművészetben, amely innentől sokkal szabadabban mutatta be a meztelenséget és a szexualitást. És végső soron ez a film azoknak is kihagyhatatlan, akik szeretnék kicsit közelebbről megismerni a montenegróiakat, vagyis azt a népet, amely még az oszmán birodalom idején is olyan harciasan őrizte nemzeti identitását, hogy a többi balkáni néphez képest jelentős önállóságot vívott ki önmagának. Talán épp ez az elszántság és kitartás az oka annak, hogy a montenegrói tradíciók ennyire tovább élnek napjainkban is.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
