„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Andrej Plenkovic horvát miniszterelnök az Ukrajna–Délkelet-Európa csúcstalálkozón a horvátországi Dubrovnikban 2024. október 9-én
Fotó:EUROPRESS/Ukrainian Presidency/Handout/ANADOLU/AFP
Az utóbbi napokban több, a Nyugat-Balkán európai integrációjával kapcsolatos magas szintű találkozó volt. Kezdődött a horvát-szlovén közös kezdeményezésű Brdo-Brioni Folyamat csúcstalálkozójával, amelyet ezúttal a montenegrói Tivatban tartottak. Folytatódott Délkelet-Európa és Ukrajna csúcstalálkozójával. Ennek színhelye a horvátországi Dubrovnik volt, és a résztvevői között, a címben jelzettnek megfelelően már nemcsak az európai uniós tagságra pályázó nyugat-balkáni országok – Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Koszovó, Montenegró és Szerbia -, hanem mások is, mint például Görögország, sőt Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is részt vett. A sort a 10 éve elindított Berlini Folyamat csúcsértekezlete zárta, amelyen a házigazda és kezdeményező Németország mellett az Európai Unió is a legmagasabb szinten képviseltette magát. Ezek a csekély eredményt hozó, de jobb híján nagy média figyelemmel kísért események hierarchiába rendezhetők.
„Ha a kevésbé jelentőstől haladunk a jelentősebb felé, akkor a berlini találkozóval kell kezdenünk. Különösebb újdonsággal ez sem szolgált, attól a ténytől eltekintve, hogy eldöntetett, az EU megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Albániával”
Hogy ez éppen a magyar elnökség alatt történt, annak akkor is van némi jelentősége, ha ebben fontosabbak voltak geopolitikai megfontolások. A NATO-nak, amelynek Albánia egyébként már tagja, egyre inkább szüksége van az orosz befolyásra a szomszédainál kevésbé hajló Albániára. Az illegális migrációval küzdő Európai Uniónak szintén. Ebből a szempontból precedens értékűek az Olaszország által Albániában létesített, és a napokban megnyílt gyűjtőtáborok, amelyekben guantanamói mintára teljesen elzártan tartják fogva a hívatlanul érkezett, fegyverforgatásra alkalmas férfiakat.
„Abban, hogy a magyar elnökségnek volt némi szerepe a tárgyalások megkezdésében, visszaköszön a történelem. A XIX-XX. század fordulóján az Osztrák-Magyar Monarchia döntő befolyással volt a független Albánia létrejöttére”
Az oszmán birodalomból 1912-ben kiszakadt önálló albán állam azonban még csak a régió albán lakosságának mintegy felét tudhatta határai között. Akkor ugyanis az albán függetlenség nem állt a nagyhatalmi érdekek középpontjában, de – mint tudjuk – az idők változnak.
Mindazonáltal napjainkban sem érdemes túlbecsülni az albán tényező jelentőségét. A berlini csúcstalálkozó közös közleménye a regionális együttműködés jelentőségét hangsúlyozza, és az uniós tagságra pályázó országok által ez alkalommal aláírt szabadkereskedelmi megállapodás ezt konkretizálja. Ahogy Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke fogalmazott, kell egy híd az Európai Unió közös piaca és a nyugat-balkáni régió közé. Tekintettel azonban arra, hogy közülük Szerbia minden tekintetben, így gazdasági szempontból is a legnagyobb, ez a „szabad” kereskedelem a többiek rovására fog bonyolódni.
A közös nyilatkozatban az érintett országok megerősítették elkötelezettségüket a kétoldalú nyitott kérdések békés rendezése, és a jószomszédi kapcsolatok fenntartása mellett. Megállapodtak abban, hogy egymás között szabad utat adnak a fiataloknak a továbbtanulásra. Ebben a tekintetben sincs szükség vaslogikára, hogy az ember belássa, a szerb kultúrfölény hátrányos helyzetbe fogja hozni a kisebb államokat, vagyis Szerbia távlatosan be fogja szippantani őket.
„Az eltérő, új latin nyelv és – egyebek mellett – a demográfiai fölény okán Albánia ebből a szempontból kivétel. A kiterjedt albán lakta területek – Észak-Macedóniában, Montenegróban és a szerbiai PreŠevo-völgyben –beolvasztásával éppúgy nyertese lehet az új délszláv gyűjtő állam megszületésének, mint Szerbia”
A megbékélés és a jószomszédi kapcsolatok ápolása előkelő helyen szerepelt a másik két csúcstalálkozón is. A Berlinben érvényesült jólneveltséggel szemben ezeken elég pőrén megmutatkozott, hogy egyáltalán nem a megbékélés irányába haladnak a kétoldalú kapcsolatok.
Így volt ez a Délkelet-Európa és Ukrajna csúcstalálkozón is, amelyet immár harmadszor rendeztek meg, ezúttal a horvátországi Dubrovnikban, némileg kiélezett belpolitikai helyzetben. Az egymással egyébként is hadilábon álló államfő, Zoran Milanović és Andrej Plenković miniszterelnök a NATO Ukrajnának nyújtott biztonsági és kiképzési támogatása (NSATU) okán akasztott tengelyt egymással. Milanović véleménye szerint ezzel a szövetség gyakorlatilag belép a háborúba.
„Ezért megtagadta hozzájárulását horvát tisztek részvételéhez az erről a napokban megkezdődő stratégiai tervezgetésen, a németországi Ramsteinben”
Az ellenzék kapott az alkalmon, teljes mellszélességgel az államfő mellé állt, és össztüzet zúdított a miniszterelnökre és pártjára, a Horvát Demokratikus Közösségre (HDZ). Mindennek most különös jelentőséget ad, hogy decemberben elnökválasztás lesz, Milanović is újra indul, a Szociáldemokrata Párt (SDP) színeiben. Jelöltekből nincs hiány, különösen nagy a „felhozatal” a jobboldalon.
Alekszandar Vucsics, szerb elnök szintén szolgáltatott muníciót az ellenzéki támadásra, amikor követelte, hogy a zárónyilatkozatban ne említsék meg a szankciókat Oroszország ellen. A megbékélést pedig azzal torpedózta meg, hogy a sajtótájékoztatón nyíltan ellentmondott Plenkovićnak, aki Horvátország elleni agresszióról beszélt. Kijelentette, 1991-ben Szerbiának volt igaza.
„Ezt megelőzően, a Brdo-Brioni Folyamat csúcstalálkozóján is tanúbizonyságot tett <elkötelezettségéről> a jószomszédi kapcsolatok iránt. A plenáris ülésen nem vett részt, de önálló sajtótájékoztatót tartott, amelyen kizárólag a montenegrói-szerb kétoldalú kapcsolatokkal foglalkozott”
A vendéglátó Montenegrónak többek között a szemére vetette, hogy nem Szerbia fenyegeti Montenegró területi integritását, hanem fordítva. Montenegró vette el Szerbia területének 14 százalékát azzal, hogy elismerte Koszovó függetlenségét, és általában bűnbakként kezeli Szerbiát.
A dubrovniki találkozó annyiban mégis újat hozott, hogy nyíltan felszínre hozta a fegyver- és lőszerszállítás kérdését a nyugat-balkáni térségből, nevezetesen Bosznia-Hercegovinából és Szerbiából Ukrajnának. Dubrovnik gyönyörű város, de az ukrán elnököt valószínűleg mégis az előbbi vonzotta az Adria e gyöngyszemébe.
„Az ukrajnai hadszíntéren nagyrészt orosz típusú tüzérségi lőszereket használnak, amelyeket nagy volumenben gyártanak, és adnak el a szóban forgó két nyugat-balkáni országban”
A kis kaliberű és könnyű fegyverzetet Délkelet- és Kelet-Európában ellenőrző szervezet (SEEAC) adatai szerint Szerbia a vezető exportőr a térségben egymilliárd eurót meghaladó értékű forgalommal, míg a második helyen Bosznia-Hercegovina áll. A térségből származó teljes fegyver- és lőszer export harmada származik Bosznia-Hercegovinából. Mivel a törvényeik korlátozzák a fegyvereladást háborús övezetekbe, a portékájuk közvetítőkön keresztül jut el a felhasználókhoz, nemcsak az ukrajnai, hanem az izraeli hadszíntérre is. Bosznia-Hercegovina legnagyobb vevője a statisztikai adatok szerint az Egyesült Államok. Szerbia Csehországon és Törökországon keresztül kereskedik. Mivel az orosz szabvány szerinti lőszerek beszerzése más forrásból bajos, és félő, hogy a Nyugat bőkezű támogatása is lankadni fog, Zelenszkij már korábban felvetette a közös fegyvergyártás ötletét ezzel a két országgal.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
