„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”

Montenegró – a fekete hegyek országa

2023. nov. 01.
Vendegoldal

MEGOSZTÁS

Nem is olyan régen született , és azóta is a gyermekkor nyűgeit éli egy balkáni kis állam, amelynek önálló állami léte azonban nem vész  a régmúlt ködébe, mint például a középkori Boszniáé, hanem nagyon is eleven még. Bár, meglehet, hogy csak a történészek körében. Ezért nem árt, ha felelevenítjük, milyen is volt ez az államocska, milyen szerepet játszott a nemzetközi politikában, aztán újbóli függetlenedésével mit nyer vagy veszít a közeli és távoli szomszédság.

Kovács Mária írása a #moszkvater.com számára

„A montenegrói állam fénykora a török Porta balkáni veszteségeit helybenhagyó Berlini Kongresszussal kezdődött (1878)” #moszkvater

„A montenegrói állam fénykora a török Porta balkáni veszteségeit helybenhagyó Berlini Kongresszussal kezdődött (1878)”
Forrás:Wikipédia/Anton von Werner festménye(1892)

Egy kicsit túlságosan is nagyralátónak tűnhet a kérdés ilyetén felvetése egy mindössze 600 ezer lakosú, 13 812 négyzetkilométer területű „ország” esetében. A látszat ellenére azonban nagyon is indokolt, hiszen Montenegró, avagy szerbül Crna Gora, egészen a XX.század elejéig az európai nagyhatalmi – főként orosz – politika része volt, arról nem is szólva, hogy örökbecsű remekművekre ihletett néhány – főként magyar – írót és operett szerzőt. Mi az oka annak, hogy ez az országocska, amelynek lakói ugyanahhoz az etnikumhoz tartoznak, ugyanazt a nyelvet beszélik, és legnagyobbrészt ugyanazt a vallást gyakorolják, mint Szerbia polgárai, ilyen élesen meg akarja különböztetni magát Szerbiától? Tényleg vannak-e eltérő hagyományai, amelyekkel Montenegró mai vezetői olyan előszeretettel indokolják függetlenségi törekvéseiket?

„Honnan ez a megbántottság, bizalmatlanság a montenegróiak egy részében Szerbia ellen? Egy röpke visszapillantás a történelemre ad némi magyarázatot ezekre a kérdésekre”

A történelem hajnalán illírek éltek a mai Montenegró területén, majd jöttek a római hódítók, és VII. század körül betelepültek a szlávok. Ők népesítették be a ma is az ország szívének számító  történelmi főváros, Cetinje  környékét, amely Zeta néven, mint a szerb  állam bölcsője vonul be a történelembe. Bizánc 1043-ban ismeri el önállóságát, amit azonban a szerb Nemanja-ház hódításai folytán rövidesen el is veszít. A  XII. században Zeta Szerbia része lesz, s a helyi uralkodócsaládot megfosztják hatalmától. A sors azonban forgandó, s amikor a középkori szerb állam a terjeszkedő oszmán törökök áldozata lesz,

„Montenegró  visszanyeri önállóságát, amit a törökök később sem vesznek el tőle, bár a mai Albánia és Hercegovina meghódításával kisebb helyre szorítják”

Jóllehet adófizetője a Fényes Portának, az attól való földrajzi távolság, és a terület csekély gazdasági érteke miatt a fekete hegyek országa mindig is viszonylagos önállóságot élvez. A XV. században lesz a kis hegyi falucska, Cetinje a fõváros, ahol az ismét helyi, Csarnojevics-házból (a család neve nem ismeretlen nálunk, hiszen Csarnojevics Arzén pátriárka vezetésével jött a török elől menekülő szerbek egyik hulláma Magyarországra) való uralkodó monostort és püspökséget alapít. Erre az időre esik a Balkán legrégibb nyomdájának keletkezése is, Obod „városában”, amely évszázadokkal később  Magyarországon az automata mosógépek és hűtőszekrények révén vált ismertté.

„Vitathatatlanul maradandóbb érték a szláv könyvnyomtatás azon néhány legkorábbi példánya, amely ebből az obodi nyomdából került ki”

A szerb nyelvű kultúra ápolásában – míg Szerbia a török iga alatt nyögött –  Montenegró elévülhetetlen érdemeket szerzett. Az országot 1516 és 1851 között uraló ortodox  püspök-fejedelmek, vladikák sorából kiemelkedik a szerb irodalomban Petar Petrovics Njegos néven számon tartott uralkodó, aki az egyik legnagyobb szerb költő is egyben. A vladikákat eleinte a nép választja, a XVII. század végétől azonban a Petrovics família kizárólagos jogot szerez az uralkodásra, ami azonban egyelőre nagybácsiról unokaöccsre száll, mert hiszen a görögkeleti egyházban a magas rangú egyházi személyek nem házasodhatnak.

Ezt a kényelmetlenséget a költő-fejedelem unokaöccse, Danilo, ezen a néven második montenegrói uralkodó szüntette meg, azzal, hogy lemondott a püspöki címről, és helyette magára vállalta az örökösökről való gondoskodás terhét. Ebben a fáradságos tevékenységben példaadónak tekinthető Danilo kései utódja, Nikola, ezen a néven második, aki kilenc leánygyermekkel ajándékozta meg országát. Bár a montenegrói társadalom a mai napig erősen patriarchális és férfiközpontú (faluhelyen a lánygyermekeket régen nem is számolták), II.Nikola kiválóan használta fel magzatait dinasztikus kapcsolatok létesítésére.

A lányok kiházasítása olyan jól sikerült, hogy az isten háta mögötti kis ország „uralkodó háza” még az olasz udvarba is delegált egy királynét (Jelena, Victor Emmanuel felesége), két virágszála pedig orosz nagyhercegné lett.

„Annak idején biztosan jó partinak tűnt Karadjordjevics Péter – 1903-tól Szerbia királya – is”

E frigy megítélése azonban egy csapásra megváltozott, mihelyt Montenegró uralkodója a szerb trónra kezdett kacsintgatni. 1910-ben maga Nikola is királlyá kiáltotta ki magát. Reményei minden szerbek uralkodójának címére azonban a belgrádi udvar intrikái miatt meghiúsultak, jóllehet maga és alattvalóinak mai utódai is sokkal méltóbbnak tartották volna a többszáz éves Petrovics-dinasztiát a közös délszláv állam trónjára, mint a Karadjordjevicsokat, akiknek a századfordulón még nem is olyan távoli ősei horribile dictu disznókat őriztek. Egy idõben Cetinje azzal is megvádoltaa belgrádi udvart, hogy Nikola ellen összeesküvést szervezett.

A montenegrói uralkodó azonban oly mértékben elkötelezte magát a két szerb állam egysége mellett, hogy ez az apróság sem tudta eltántorítani a szerb barátságtól. 1914-ben  Nikola feltétel nélküli támogatásáról biztosította Szerbiát, bármiként döntsön is, elfogadja-e a Monarchia hadüzenetét vagy sem. A montenegrói-szerb kapcsolatoknak egyébként manapság ez (ti. a feltétel nélküli támogatás) a legtöbbet idézett fejezete, elsősorban a „birodalmi” szerb politikusok által.

„Az I.világháború küszöbén egyezség született a két ország gazdasági-politikai egyesüléséről, megállapodtak azonban, hogy mind a két uralkodói dinasztiát megtartják”

Nikola később mégis gyanakodni kezdett, hogy nemcsak a szerb trón iránti igénye nem talál meghallgatásra, hanem még a sajátja is veszélybe kerül, ezért családjával a háború alatt Olaszországba menekült. Fia, Mirko pedig Bécsben próbált egyezkedni egy a Monarchián belül létrehozandó délszláv államról, amelynek uralkodói természetesen a Petrovicsok lettek volna.

Montenegro története több évszázadon át szűnni nem akaró harcok krónikája, a törökökkel és balkáni csendőreikkel, az albánokkal. Az ország férfi lakosságának ez volt hova-tovább az egyetlen foglalatossága. Azt a csekélyke kis paraszti munkát, amit a mostoha föld és klíma megengedett, nagylelkűen átengedte az asszonyoknak.

„A montenegrói férfiak harciassága, férfiúi büszkesége és a munkától való iszonyodása közmondásos volt a békebeli Jugoszláviában”

Ezt a felfokozott harci kedvet és a földrajzi fekvésből adódó előnyöket – ti., hogy Montenegró hegyei közül ki-ki lehetett csapni a Hercegovinát uraló törökökre vagy, később, a Dalmáciát megszállva tartó Napóleon csapataira –  először I.Danilo próbálta értékesíteni a nemzetközi politikai piacon (1711).

Fogadta Nagy Péter, minden oroszok cárjának követét, később kiadós pénzbeli támogatását is, utóbb maga is ellátogatott Szentpétervárra, megvetve ezzel a „kisegér és az elefánt” hosszú és gyümölcsöző barátságát. I.Péter az oroszok oldalán részt vett az orosz-török háborúban (1787), együttműködött az angolokkal és az oroszokkal Napóelon ellen Dalmáciában, oly sikeresen, hogy még Cattaro/Kotor kikötőjét is sikerült elfoglalnia, ezt azonban utóbb, orosz nyomásra át kellett engednie Ausztriának (1814).

A török birodalomból lecsippentett területekkel mintegy megduplázta országát, így utódja, II. Péter már magabiztosan tekinthetett körül, hogy a távoli nagy szövetséges (Oroszország) mellé egy közelebbit is keressen. A szerb egység iránti elkötelezettségét I.Sándor szerb király iránti atyafiságos jóindulatával mutatta ki, de nem volt idegen tőle a szélesebb körű szláv összefogás ideája sem, ezért jó kapcsolatokat ápolt Jelasic, horvát bánnal is.

„A montenegrói állam fénykora a török Porta balkáni veszteségeit helybenhagyó Berlini Kongresszussal kezdődött (1878)”

Területileg tovább gyarapodott, s nemzetközi elismerésre tett szert. Jóllehet Cetinjét bosszantotta, hogy tengerpartját az Osztrák-Magyar Monarchia ellenőrzi, s Bosznia-Hercegovinában és a Szandzsákban is ő az úr, ez az állapot azonban csak a szerb nemzeti öntudat legharcosabb bajnokai számára volt elviselhetetlen, hiszen Berlin után szokatlanul békés időszak köszöntött a kis országra, addig soha nem tapasztalt jóléttel, no persze a kiválasztott kevesek számára. Az európai hatalmak ugyanis bőkezűen támogatták a megfékezni vágyott szomszédok közé ékelődő államocskát, így azok is, akik a Monarchia „szarvát akarták letörni”, s azok is, akik a török uralom alól épphogy felszabadult Szerbia hatalmi ambícióin szörnyedtek el.

„A hallatlan diplomáciai pezsgés időszaka volt ez. Az eldugott kis sasfészekben, Cetinjében sorra nyíltak a nagyhatalmak követségei, gondosan ügyelve arra, hogy méretük ne haladja meg a „királyi palotáét”, ebben talán egyedül Oroszország nem volt elég tapintatos”

Diplomata legyen a talpán, aki legalább egy pillanatra ne kívánná vissza azokat a szép időket, amikor az egész diplomáciai testület egy karnyújtásnyira lakott egymástól, s a nagykövetek esténként akár az erkélyükön ülve is diskurálhattak a világpolitika nagy kérdéseiről. Ennek, az alapjában véve mindenki számára előnyös helyzetnek az I.világháború befejezése vetett véget, amikor is Montenegrónak színt kellett vallania, akar-e csatlakozni az egységes délszláv államhoz, vagy sem. Mivel a montenegrói vezetés e tárgyban megfogalmazott korfui nyilatkozata nem volt elég egyértelmű, Szerbia katonaságot és csetnik szabadcsapatokat küldött, hogy meggyőzze az ingadozókat. A taktika bevált, s természetesen megszületett a Szerbia számára kedvező döntés. Belgrád  azonban alábecsülte régi szövetségesének büszkeségét, s a nemrég még szuverén államot, a délszláv királyságban egyszerű bánsággá degradálta.

„A becsapott Montenegróban rögvest felkelés tört ki, amelynek követelései között első helyen szerepelt a szerb sereg kivonása és – ahogy ma mondanánk – Montenegró nemzetközi ellenőrzés alá helyezése, s szabad választások kiírása az ország jövőbeni státusáról”

Az ugyanezért külföldön lobbizó Nikolának meg is ígérték, hogy Montenegró polgárai maguk dönthetnek majd sorsukról, az alkalomra azonban azóta is hiába várnak. Aztán eljött ennek is az ideje.

Montenegró azonban független, de szegény ország, ami kevés gazdasági értéke van egyedül nem tudja kiaknázni (bauxit, mangánérc, dohány, Bar kikötője, adriai turizmus), hiszen se pénze, se infrastruktúrája. Vagyis, Montenegró vezetői sem tehetnek mást, mint annak idején Danilo (na nem a Víg özvegybeli, hisz ő előnyös házassága révén töltötte meg az államkasszát. Egy vagy több nagyhatalom támogatását kell elnyerniük cserébe azért, hogy a fekete hegyek országa puszta létével fékezi a szerb hatalmi törekvéseket és megosztja az anyaországon kívül élő albánokat. Addig is, amíg a mecénások tétováznak, a jövendőbeli Montnegróba érkező diplomaták jól teszik, ha elolvassák a Kiskirályokat Heltai Jenőtől, és megnézik a Víg özvegyet.

MEGOSZTÁS

Vendegoldal
Más oldalaktól kapott tartalom.

Hozzászólások kikapcsolva

  1. “A montenegrói férfiak harciassága, férfiúi büszkesége és a munkától való iszonyodása közmondásos volt a békebeli Jugoszláviában.”
    Hát igen! Bár csak turistaként, de megtapasztaltam. Jót mosolyogtam ezen a mondaton, részben nosztalgikusan.
    És Surda személyisége is felötlött bennem!

  2. “balkáni csendőreikkel, az albánokkal” – derültem, a merészséget pedig értékelem.

    Róluk mesélte egy vajdasági ismerős a viccet, hová kell rejteni a kincset náluk: egy lapát alá.

KAPCSOLODÓ CIKKEK

LEGUTÓBBI CIKKEK

CÍMKÉK